Tolnai Népújság, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-03 / 53. szám
8 iPi&i» bu ■ i fimn a g tu «iffl jironi' helyőrség SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (VII.) Lövétei Lázár László illetve A szájasok című verseire gondolok), kéziratban maradtak, míg a Kozmopolita költészet gond nélkül megjelenhetett. (Jellemző, hogy még Reviczky Gyula, a magát Arany-tanítványnak valló „szépszavú” költő is ellenverset írt a Kozmopolita költészetre.) Pedig A szájasok közlésével rögtön rendet rakhatott volna a fejekben: „Sokan szeretnék a hazát: / De gyűlölik minden fiát, / Ha népszerű alkalmakon / Oly nagyot, mint ők, nem kiált”. Minket, kései utódokat viszont kevéssé érdekelnek az akkori irodalmi csetepaték, nekünk az a fontos, ami végül versként papírra került, kiválóan tükrözve, hogy Arany még saját nemzetével kapcsolatban is milyen bonyolult érzésekkel küszködött. Az 1856-os Néma búban még minden magyar haláleset hallatán „búsan, árván” rezzen össze, húsz évvel később pedig a halott honvédeket irigyli, amiért nekik már nem kell kínlódniuk a (magyar) élettel, hanem nyugodtan „nyugodhatnak”. Hogy húsz év alatt mi változhatott meg ennyire gyökeresen a magyar társadalomban, arra a történészeknek kellene válaszolniuk. Mi csak egy dolgot tehetünk: szomorúan tudomásul vesszük, hogy még a „boldog békeidőkben” sem volt - legalábbis Arany szerint - kolbászból a kerítés. mese ZSELYKE MESEKONYVE Bevezetés A szereplők: Van először is Pockos Möfi, akiről legyen elég annyit tudnunk, hogy angol, alacsony termetű, pocakos és borzas, de az esze szerfölött eleven. Aztán vannak még ketten: ők Pockos Möfi öccsei, név szerint Mackós Töfi és Tockos Pofi. Mackós Töfi hármuk közül termetre a legnagyobb, ám korra a legkisebb: kövér, esetlen, felfogása pedig... no nem lassú, csak kényelmes. Irtózatos erejével olykor lever egy-egy porceláncsészét a boltban, és mindig abba az irányba fordul bambán, ahonnan megbökdösik a vállát. Lassan beszél, és szüksége volna egy logopédusra. Tockos Pofi viszont villámgyors. Ő a középső gyerek, és általában nagyon ideges - a keze mindenesetre könnyen eljár: ennél már csak a szája serényebb. Állandóan harcra, tettre és tockrakész; amikor nem ideges, pöfögve méltatlankodik, és háromszor is körbefutja Töfit, mire az annyit mondana: Hö... A cselekmény: Mindenféle kalandokba keverednek. AMELYBEN ZSELYKÉRE VIGYÁZNAK Aznap délután Pockos Möfi, Tockos Pofi és Mackós Töfi Zselykére vigyáztak. Zselyke még igen kicsi, viszont sírni - jókedvében vagy bánatában - ehhez képest fordított arányban tud: nagyon. De ezt Pockos Möfiék nem tudták. És mire megtudták, már késő volt. Mert bizony addig még csak-csak. Addig még csak-csak és vakk-vakk és pakk-pakk. Mert: játszottak, mókáztak, vihorásztak. Feldobálták a levegőbe Zselykét, és elkapták, majd megint feldobálták. Zselyke kacagott, és ők is kacagtak. Csakhogy. Zselyke egyet gondolt, s kettő lett belőle: elkezdett sírni. Dallamosan és remegtetve hangjának szálait. Pockos Möfiék zavarba jöttek.- Bizstosan éhes. Adjunk neki enni! - javasolta Mackós Töfi lelkesen.- Ugyan, dehogy éhes! - torkolta le Tockos Pofi a bátyját. - Épp az imént tömtem bele egy Háromveréb Hatszemmelt.- Hümm-hümm - hümmögtek határozatlanul, de enyhén feszülten. Zselyke ugyanis a sírástremoló-szabályzóján hangerőt fokozott.- Cuki kislány, aranyos kislány, ennivaló, édes kislány! - próbálkozott hízelgéssel Tockos Pofi (pont ő!), de egyrészt nem állt jól neki, másrészt meg az idegessége miatt idegesség hallatszott ki a hangából. Amit Zselyke nyomban meghallott, mert a Zselyke hallása éles, mint a hangja, mely éles, mint a borotva - és nyomban följebb tekerte a hangerőt.- Ööö... - tétovázott egyik lábáról a másikra Mackós Töfi - etessünk! - mondta végül. - Serintem - tette hozzá, és meglóbált egy mézesbödönt. Pockos Möfi azonban csak mindentudóan mosolygott, ami somolygásnak is elment ezen a dörzsölt vidéken. Hagyta a fiúkat gondolkodni. Tockos Pofi kezdett ideges lenni - már ha lehet ezt fokozni.- Mindjárt behúzok neki egyet! - heveskedett, mert mindig előszeretettel bántotta a nála kisebbeket.- Ugyan, öcsi! - intette le felnőttesen Pockos Möfi. - Kisgyerekkel nem verekszünk.- És nem is veseksünk - feszítette ki a mellkasát Mackós Töfi, akinek Zselyke nagyon a szívéhez nőtt (mert pont olyan éhesen, mint ő), plusz azt gondolta, milyen szellemes ez a kis betűcsere. - Vagy még véletlenül belefuccs a mancsomba - röptette tovább a szellemet. Zselyke megint módosította a hangerőt: fölfelé.- De akkor mit csináljunk? - kérdezte elgyötört hangon Tockos Pofi, aki nehezen uralkodott ennen magán. - Megőrülök! Mackós Töfi nem tudott megszólalni (evett), de szeméből néma könyörgés áradt Pockos Möfi irányába, hogy csináljon már valamit (mert nem tud nyugodtan enni ebben a sírásban). Pockos Möfi pedig, aki Nagyon Olvasott, nem váratott sokáig magára:- Szerintem bújjunk össze körülötte, és tegyünk úgy, mintha aludnánk! - súgta oda nekik, és sokat sejtetően mosolygott. így is tettek, de nyomott á mézesbődön. Félredobták, és megint úgy tettek, mintha aludnának. Ám egyszer csak - végre!, gondolta Tockos Pofi - tényleg elaludtak. Kivéve Zselykét, aki még sírt egy kicsit, de látván, hogy nincs közönsége, kikapcsolta a mikrofont, megdézsmálta a mézet és huncutul mosolyogva fésülködni kezdett a tükör előtt. LAPSZAMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Gulyás Gábor (1968) esztéta, filozófus, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója Forgács István (1976) szociológus, romaügyi szakértő Lövétei Lázár László (1972) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Nagy Koppány Zsolt (1978) József Attila-díjas író, műfordító, szerkesztő Szente Anita (1995) író Varga Melinda (1984) költő, szerkesztő, újságíró Nagy Koppány Zsolt < Könczey Elemér karikatúrája 7. nagyszünet Néma bú Halnak, halnak, Egyre halnak, Színe, lángja a magyarnak. Itt is egy név, Ott is egy név, Hányat elvisz minden egy év. S aki még él, Minden névnél Összerezzen, búsan, árván, Mint a néma Lomblevél, ha Egy-egy társa húll le sárgán. (1856. március) Emlékre Felszólítottak verset írni a v-i honvédemlékre. Ecce: Itt nyugosznak a honvédek: Könnyű nekik, mert nem élnek! (1878-79) 1855-ben meghalt Vörösmarty Mihály, ez a gyászeset pedig - többek között - azzal a következménnyel járt, hogy Arany János (Vajda Jánost leszámítva) „ellenfél” nélkül maradt a magyar költészet porondján. Gyulai Pál és társai nem is késlekedtek sokat a rangsorkészítéssel. Számukra Arany lett a követendő mintakép - míg az új nemzedék szemében Arany konzervatív, maradi költővé vált, akinek esztétikai stb. nézeteit illett meghaladni. Noha Arany kényelmetlenül érezte magát a vezérkos bőrében („... pályám bére / Égető, mint Nessus vére...” - Epilógus), eléggé lagymatagon tiltakozott a mintaköltő szerep ellen, sőt, élete vége felé abba is belement, hogy mások válogassák ki közlésre a verseit (az Őszikék darabjaira gondolok, amelyekből a költő fia, Arany László és barátja, Gyulai Pál szemelgettek). így fordulhatott elő például, hogy azok a versei, amelyekben elítéli a magyarkodókat (itt elsősorban ,A hazáról”, IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. március
