Tolnai Népújság, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-03 / 53. szám
helyorseg ebüt 5 vers m A nemlét nőnapi csokra A nem női vers Varga Melinda Bánkövi Dorottya Csípős eső, hódarás ég, szakadatlan zuhog. A lányok, az anyák, a nagymamák, a boszorkányok, a kacér, selyemszemű tündék és a végzet asszonyai ünnepelnek, mámorosán koktélt nyalogatnak, míg a férfiak hó öléből tépik ki az ibolyát, csokorba kötik, szaladnak vele, mert illene a nőkről mondani valami szépet, azokról, akik nem kapnak virágot, és nem mennek el vetkőzős show-t nézni, de még pizsamapartira sem hívja őket senki. Felmossák velük a konyhacsempét, hosszú vércsík mutatja az utat a hálószobáig, két gyermeklány egymást átölelve, fogvacogva imádkozik, hogy ma hamarabb véget éljen. Az éjszaka, mint egy hosszú mondat, amely elég egy nagyregényre, újabb és újabb párás bővítmények lakják be az üres lapokat, a szélekre körmöl valamit a koroméj: metoo, de úgy tűnik, a csatlakozás várat magára, levágták az internetkábelt, a mobil képernyője széttört, nincs ,itt semmi látnivaló, a szomszédok megszokták az utcára szüremlő sikolyt, a házra rákönyököl a csönd, rendőr kocsi és mentő szirénázik, kékeszöld szem, merev, fénytelen tekintet: a nemlét nőnapi csokra. Varga Melinda Gyergyószentmiklóson született, a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán tanult. Jelenleg Kolozsvárott él, az Irodalmi Jelen szerkesztője, az Előretolt Helyőrség íróakadémia mentora. Verseit erdélyi és magyarországi folyóiratok közük, legutóbbi verseskötete a Sem a férfiban, sem a tájban [Irodalmi Jelen Könyvek-Kalligram, 2017, Arad- Budapest). Ebben a versben épül most a házad, tágas, sokan elférnek benne, az ütemhatárokba beméred, kinek mennyi helyet, és hol hagysz, majd kifested, berendezed a személyre szabott rímszobákat, ölelkezőket, párosakat és csonkákat, a betűkből falakat emelsz magad köré, magas, bérházszobába illő falakat, amelyeket nem ugorhat át senki sem. Ebben a versben nem álmodnak színes tintákkal, itt minden fekete tollal írt, szigorú realitás, kimért, kiszámítható, képzavarmentes, és mellőzi a rózsaszín mázt. Ebben a versben megtanulsz befele sírni, (Megjelent a költő Sem a férfiban, mert a könnyezés csakis a hisztéria sem a tájban című kötetében.) vagy az őrület jele lehet, és semmi köze a fájdalomhoz. Ebben a versben nincsenek finom összefüggésekről árulkodó jelzők, cirádás szókapcsolatok, csacsogások, gyermeteg huncutságok, össze- és kikacsintások. Az érzések korlátozódnak ok-okozati viszonyra, ami ezenfelül van, az kuruzslás, sarlatánság, mágia. Ebben a versben, amit most építesz magadnak, megtanulod, miként maradj látható láthatatlan. múzsák versei Török Sophie (Tanner Ilona) Egy gondolat A szellem megmozdult, kásás falai közül felrezzent nyugalmából, hol dermedt tétlenségben ült, vajúdva köldökre szegezett szemekkel. Most megmozdult, megrándultak vas szemöldökei - és verset irt. előtted, - ó szellem! nézz hát tükörbe! Kényes igénnyel utánafested a napot, és bosszús haraggal árnyékot dobsz az árnyékokra! S im, kész müvedet szemléled elégedetten. Csinszka (Boncza Berta) Szendrey Júlia Miért van így? Forró lánggal égni, Aztán elhamvadni Boldog szerelemtől!... Mért nem ez a sorsom?- Mért kell jéggé fagynom Élet hidegétől? Zuhanás Az ovális ablak túloldalán megfagyott minden emlék. Nem hallja, ahogy a szél süvít - kilenc kilométer magasan két szárny közé horpadnak az álmok, s ő gondolatban a felhőkre lép. Belekényelmesedtek szemébe a ráncok, mint a felhők a hátukat érő napsütésbe. A megtett kilométerek, a halomra hitegetett nők mosolya lett frakkjának súlyos válltömése. Csillogó vacsora, újabb felkérés, reggel próba, este koncert, s hogy a reflektorfény után minden szoba sötét - a valóság ennyi. Közel és távol csak a magány egyforma, ahogy a századik ágyra roskad, övét megoldja, különböző szállodák, hasonló lihegések, a zenét hivatottak végre elnyomni torz hangjai egy ígéretszegésnek. Hiába keresi a gyermekéveket a zúgó tapsviharban odalent. A vádló szemekben a szeretetéhség nem válik olyan megindítóvá soha, mint nyíló combok között a csend. Nem országok, koncerttermek. Vállára peregnek korpaként az évek. A honnan arcokba tömörült idegenség, a hová csak egy újabb repülőjegy, reggel próba, este koncert, pedig kötődne még, ha lenne egy hely, ahová szégyen nélkül visszatérhet. Megnyílnak álmában kiszáradt ajkai, mint valamikor ölén a lányok, reggel próba, este koncert, a fények kialszanak, a fagy betódul, Bach-szonátát mormolnak a hajtóművek. Sárból férfit Sárból férfit teremtek magamnak. Először a napon szárítom testét, majd tűzbe tartom, s ha el nem hamvad, vele maradok, míg fagynak az esték. Tévedéseiből erényt szülök, sajátjaimmal átlátszóra festem rút alakját, s ahogy fülembe gügyög, lelke helyébe növesztem a testem. Eredetébe, az ősforrásba, mikor belém néz, majd magába szeret, rajtam át lép kéjjel telt házába, erények helyett a fénye én leszek. Már kész, itt van előtted, korrigálod. Szomorú vers, méla színekkel, analízis lelkedről, mely furcsa és érthetetlen. Kint dohog a város, szemben házat építenek, gerenda zuhan, fűrész nyikorog, munkanélküliek csoportosulnak a sarkon, ingyenebédet oszt az iskola, az ujruhás gesztenyefák alatt újoncok éneklik duhaj fegyelemmel az uj párt harcragyujtó himnuszát. Egy gondolat itt az asztalon többet érne! egy igazi gondolat... De gondoltál-e már újat s igazat? Borongós vagy, s epefájós hangulattal színezed hiányérzeted kínjait, önkinzó mélaság! - szép, de ezt sem te találtad ki! Minden volt már egyszer, már mindent elvégeztek 1915 Csúcsa Szemed szenteltvizeknek kútja, az utad a Krisztusok útja. Szent uj tüzek, vágyak és harcok, Páris, asszonyok, hivő arcok, - nincsen előtted uj már semmi. A nagyvilágot összejártad, titkát, bűnét láttad, csodáltad és mégis tudsz még gyermek lenni, szüzén pirulni, szégyenkezni. A vágyad, hited, álmod tiszta, aludni a bölcsőd vár vissza, drága, félelmes, szent, kegyetlen, de megható vagy, de egyetlen!... Csillagként lefutni, Napként hanyatlani, Ég boltozatárul: Ekképen elhalni, Életből kimúlni, Pályazáradékul!... -Föld porában csúszni, Lábbal tapodtatni, Ez lett osztalékom; Növényként tengődni, Féregként tenyészni, Életföladatom! -Sárból férfit teremtek magamnak, majd a férfit újra gyermekké kínzóm, mellemből óriás tüskék hajtanak, fülébe súgom: csak bennem ne bízzon. Bánkövi Dorottya Budapesten született 1994-ben. A Városmajori Gimnáziumba járt ének-zene és dráma fakultációra. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar szakán 2017-ben szerzett diplomát, Erasmussal fél évet töltött Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Hét éve énekel az Angelica leánykarban, volt kulturális újságíró, gyerekkora óta ír verseket, néhány éve prózát és drámát is. Öt éve fényképez. Tanulmányait az ELTE BTK-n folytatja. 2018. március IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
