Tolnai Népújság, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-03 / 29. szám

folytatás az 1. oldalról B helyőrség 3 Most, hogy túléltem, nincs szívem­ben harag. A másik oldalát is tudom látni akkori életemnek. Nyomorog­tam keményen, de hát a szegénység nem volt ismeretlen, abban nőttem fel. És nem voltam egyedül. Csapa­tostól kóvályogtunk Budapesten, fi­atal költők, írók. A nyomorult hely­zet össze is préselt bennünket. Az első albérletemet Szabó Pis­ta passzolta át, könnyedén, mint egy háztulajdonos. Nem is albérlet volt, hanem társbérlet, az igazi tu­lajdonosa a börtönben várta a hó­hért. Az édesanyjával megegyez­tünk, ha kiszabadul, én szó nélkül visszaadom. Mondhatom, hogy a város nagy részét belaktam, a Vár oldalától a Rumbach Sebestyén utcáig. Hol egyedül, hol kettesben egy másik ifjú költővel, hol meg többen is, volt, mikor tízen is leterítettük a mat­racot az egyetlen szobában. Lehet gyűjteni a pénzt az emléktáblákra - gondolom most derűsen. Nyá­ron aludtam a Gellért-hegyen is. Egyszóval, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nyilvános fürdők­ben fürödtünk, mozikban meleged­tünk, s filléres csehókban ettünk. Egy forintért összeöntögetett levest a Lucullusban és a Nyugatinál. Kemény iskola volt. Felesleges iskola volt? Nincs értelme ezen töprengeni, nyilván nem lehetett kikerülni. Nem nagyon akarok ta­nulságot se kifacsarni belőle. Ki­bírtam. Ami megírható volt belőle, megírtam a versekben. Mert, akármilyen különös is, ezek alatt az évek alatt végleg meghódí­tottam a Várost. Ezt elsősorban ab­ból érzem, hogy megszerettem. Ma már nemcsak lakóhelyem, hanem második szülőföldem is. Ismerem zegét-zugát, ízét, illatát, homályos és fényes tereit. És meghódítottam versben is. Annyi verset írtam róla legalább, mint a szerelemről. Ha szeretett viszont, azt is megírtam. Ha szabad így mondanom, máso­dik nagy témaköröm lett a gyerek­kori táj után. Ifjúkoromat idézi fel még ma is egy-egy utca, mosolyog­va emlékszem vissza a régi városra, és elgyönyörködöm megújulásá­ban. S ha szabad még azt is monda­nom, legalább annyira városi költő vagyok, mint falusi. Nincs ebben semmi ellentmondás, sose volt. Mindig is egyenesnek és töretlen­nek éreztem az utamat a városba. Nem vágyom innen sehová, most már a nagyvilágba sem. Mert végül befogadott a Város, s megtaláltam a helyemet én is. A talán romantikusan nyomorgó ifjúságot a munkás felnőttkor kö­vette; mert végül mindig volt se­gítő kéz, baráti gesztus. A zene se hagyott el, emlékszem, szorgalma­san írtuk Kodálynak a dalszövege­ket Weöressel. „Hallom, maga Tar­­hosra járt!” - szólt Kodály hangja a telefonból, mikor beénekeltem a dalokat a kagylóba. Vagyis szé­pen összeforrtak a szétszakadt évszakok, az életem. A gyerekiro­dalomba Kormos hívott dörmögő hangján, s lett mindjárt egy csomó öröm is, meg dicsőség. A mi Budapestünk A miénk, persze, ki másé? Meg azután a rómaiaké, törököké, né­meteké, mindenkié, aki benne élt, birtokolta, szerette, vagy csak meghódította. És az enyém is. Sze­rettem, és meghódított. Pontosan: előbb felfedeztem. Még pontosab­ban: előbb vágyakoztam rá. Mint a szerelmesek? Lehet. A kamasz­kor vágya még a mindenséget fog­ja át. Különösen, ha ez a kamasz költő akar lenni. Egy tündérkert elzártságában éltem a békés-tar­­hosi zeneiskolában, a grófi kasté­lyon és a zenén kívüli világ sokáig nem érdekelt. Hogy e tündéri bu­rok szappanbuborék volt? Az csak akkor derült ki, mikor eltűnt a ka­maszkorral együtt. Azonban két villámlátogatás Budapestre örökre felébresztette bennem a vágyako­zást. Mit láttam az akkori városból? Nem sokat. A rádióban szerepel­tünk, másodszor meg a hegedűta­nárnőm vitt fel meghallgatásra a Zeneakadémiára Zathureczky Edé­hez. Vagyis a Rákóczi utat láttam, meg a Nagykörút környékét. Ma már nehezen tudnám felidézni azt a képet, valami ilyesmi dereng, hogy kopottak voltak a házak és zörögtek a villamosok. De hát a kopottságot szivárványszínnel vonta be a kama­szizgalom, a zörgést meg átlényegí­­tette a zene. Arra viszont biztosan és hatá­rozottan emlékszem, hogy attól a perctől csak Budapestre vágytam. Készülődtem is, egyelőre még a le­velezés szintjén. Akkor már költő akartam lenni, nem hegedűművész. Naponta írtam verset, négyet-ötöt, vagy még többet, amiből világosan kiderül, hogy nagyon termékeny és szorgalmas voltam. A verseket szépen lemásoltam, és hetente fel­­küldtem Pestre, az írószövetségbe. Az akkori írószövetségben még volt egy olyan szakosztály vagy műm kacsoport, amelyik a fiatal költők­kel foglalkozott. Réz Pál és Abody voltak a tagjai, illetve rájuk emlék­szem, ők válaszoltak a leveleimre. Becsületükre legyen mondva, leg­alább olyan szorgalmasan válaszol­tak, mint ahogy én írtam, és vég­telen türelemmel. Ma meghatódva gondolok az egészre, arra is, ahogy a bélyegeket nézegettem a hivatalos leveleken. Az izgalmas, a közeledő jövőt ígérték. Foggal-körömmel igyekeztem hát Budapestre, s ez majdnem szó szerint értendő. A bölcsészkarra jelentkeztem, de helyhiány miatt elutasítottak. Azt hittem, vége a világnak! De már sokkal nagyobb volt a felhajtóerő, hogy ilyen köny­­nyen feladjam. Vonatra ültem, s fel­utaztam egy ifjú hódító vakmerő­ségével. Mindenesetre beköltöztem a Ménesi úti diákszállóba. A kutya se kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek ott. Rövid tájékozódás után bementem a jogi karra, s beirat­koztam vendéghallgatónak. Miért éppen a jogi karra? Nyilván a szo­batársaim jogászhallgatók voltak, s ők adták a tippet. Nos, akkor még lehetett ilyet csinálni. Ösztöndíjat nem kaptam, vizsgázhattam, s a menzán ehettem levest és kenyeret jegy nélkül. De mit érdekelt az ösztöndíj s a jegy nélküli leves! Pesten voltam, vágyaim városában! És persze, ti­zennyolc éves. Emlékszem a lázas felfedezésekre: gyalog, villamoson bebarangoltam a várost. Felültem egy-egy villamosra, s végigutaz­tam rajta a végállomásig és vissza. Órákat gyalogoltam az utcákon, bekukkantva egy-egy kapualjba, üldögélve a kopott tereken; fel­másztam a Gellért-hegyre, s győz­tes pillantással néztem le a füstös, ködös, ám mégis gyönyörű városra. Verseket írtam az ugrani készülő roncs Erzsébet hídról, a csehókról, a mozikról, amelyeket sorra bejár­tam. Mohón szívtam magamba a füstös-poros levegőt s a tudományt is - volt mit bepótolni. Felfedeztem a könyvtárakat, napokat ültem a könyvek között. Később, mikor már otthagytam az egyetemet, sőt: két egyetemet, mert mégiscsak sikerült különbözetivel átmennem a böl­csészkarra, nos, később a könyv­tárak lettek az otthonaim. Oda jártam melegedni, reménykedni s olvasni, meg persze írni. Bár írni igazán a Hungária kávéházba jár­tunk. E kávéházról kicsit bővebben kell szólni: csapatostól jártunk oda, mi, fiatalok merészen helyet fog­laltunk a márványasztaloknál. A merészség nemcsak azért kellett, hogy a nagy árnyak helyére üljünk, hanem azért is, mert pénzünk épp egy szimplára volt elég. Vagy ket­tőnknek egy szimplára. De eltűr­ték, hogy nyitástól zárásig, reggel­től estig ott üljünk. Egyáltalán, ha visszagondolok, barátságos volt a város, a légkör, a pincérek, a kala­uzok, a jegyszedők és a fürdőmes­terek. Egészen ötvenhatig. Kemény cezúra volt, kemény világ követke­zett. Addig azonban lubickoltam, mint a hal a vízben. Gyorsan alkal­mazkodtam és tájékozódtam, már nem szálltam rossz villamosra, levetkőztem vidéki sutaságomat. Merészen beültem a Hungária mély vizébe, a nagyok asztalához, s még merészebben mutogattam a versei­met. Ideális, fiatal költőnek való ál­lapot volt. Kívánom a maiaknak is, de ma már ilyen nem létezik. Azután jött ötvenhét, az albérle­tek korszaka. Furcsa módon, akár­milyen rémes is volt, de még jobban megismertem a várost. Hogy is mondjam, kikerülve egyfajta vé­dettségből az utcára, a pénztelen­ségbe, a mélyben, az infernóban teljesen összeforrtam a várossal. Az önfeledt sétálásokat a komor, kétségbeesett kutatások váltották fel: hol lehet olcsó albérleti szobát találni. Nagy bajban lesz az utókor az emléktáblákkal! Ugyanis bel­aktam egész Budapestet a Vártól a Rumbach utcáig. Volt, ahol csak egy hónapig, mert kiderült, hogy nem tudok fizetni, volt, ahol tovább. A városra sohase haragudtam, eszembe se jutott elköltözni! Most, hogy ezen eltűnődöm, tetten érem fura, szemérmes szerelmemet. Ugyanis az nem csökkenti a sze­relmet, ha sokáig visszautasítják. A szerelem már ilyen. Budapest életem, álmaim részévé vált, büsz­ke vagyok a szépségére, s szemet hunyok a csúnyasága felett. Elfo­gult vagyok, mint az igazi szeretők. Megcsodálom új épületeit, elsira­tom az örökre eltűnt régit. Pesti költő lettem én is, mint Arany János vagy Kosztolányi. Ver­seket írok a tereiről, az utcáiról, a hídjairól, a Margit-szigetről - és Óbudáról, ahol immár húsz éve élek. Már megismernek, ha köszö­nök, visszaköszönnek. A láng II. (olaj, vászon, 2015) 2018. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom