Tolnai Népújság, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-10 / 35. szám
2 helyőrség OTTHON Gulyás Gábor Végül mindent elvesztek én is. Édesanyám nézését, az éppen kisült karácsonyi mákos darunyak ízét, a frissen kaszált széna illatát, a kerti barackfa árnyát. Az otthonosságot. A házat, ahol felnőttem, a szüléimét, a testvéreimet, a rokonaimat. Pedig az új otthonom, amit a feleségemmel közösen teremtettünk, amit a fiainkkal formáltunk, nem is olyan rég még ezer szállal kötődött ehhez a régihez, s a kötelékek meglennének ma is, éppen csak az hiányzik, amihez kipányvázhatnám a jelent. Emlékké vált szinte minden, összekapcsolódva azzal a tudattal, hogy biztosan rosszul emlékszem. Rosszul? Dehogyis! Inkább másként: ezt-azt kiszínezve, vagy éppen töredékesen. Ismerem magam: tudom, hogy most másként emlékszem, mint majd tíz év múlva fogok (ha lesz rá lehetőségem). Ezért nem tud az otthonom lenni az egyébként nagyon is kedves emlékezet: túlságosan bizonytalan. Jó ideje máshol vagyok otthon. De végtére is miben nyilvánul meg az otthonosság? A szeretteim közelségében, s talán egy illatban, egy ízben vagy egy ismétlődő mozdulatban: ahogyan begyújtok a kandallóban, ahogyan metszem a fákat a kertben, ahogyan odaülök a konyhaasztalhoz reggelizni. Ahogyan vasárnap délben a húslevest esszük. Mert mi más okozná azt a különleges, jó érzést, amit ‘ otthonosságnak nevezünk, mint az érzelmi kötődésünk? Egy nosztalgikusan kísértő érzelmi kapocs: az odatartozás tudata. Kétféle otthonhoz kötődünk érzelmileg. Kötődünk a földhöz, azaz a fizikai világhoz: emberekhez, tárgyakhoz, épületekhez, illatokhoz, hangokhoz és képekhez. És kötődünk a kultúránkhoz: a műveltségünkhöz, a hitünkhöz, a szokásainkhoz, a hagyományainkhoz. Ahhoz, hogy az érzelmi kötődéseinkből otthon formálódjék, kegyelem - más felfogásban szerencse - szükségeltetik. A legnagyobb kegyelem, ha az ember otthon van a föld és a szellem világában is, s ezeket képes egybekapcsolni: ezt túlzás nélkül hívhatjuk boldogságnak. A boldogságért folyamatosan küzdeni: sokak szerint ez az ember életének értelme. Mert a boldogság nem egyszerűen cél, hanem - mint Madách Imre írja Az ember tragédiájában - a küzdés maga. Miért? Mert a világ folyton változik. Az épületek elenyésznek, a fák kiszáradnak - új házak jönnek létre, új növények bújnak ki a földből, melyek nekünk, régieknek elsőre idegenek... A kultúra, amelyet elsajátítottunk, egyetlen emberöltő alatt alapjaiban változott meg. Sok mindent nem igazán értünk... Ha az ember e két világ bármelyikében otthontalanná válik, elveszíti az esélyt a boldogságra. Az anyagi kiteljesedés szellemi vagy lelki sivárság mellett, és persze fordítva is: kínszenvedés (aki pedig egyik területen sem talál otthonra, az a létezése értelmét veszíti el). Ezért nem lankadhatunk, ezért nem zárkózhatunk be az emlékezetünkbe. Ezért nem építkezhetünk a veszteségeinkre: hogy otthon legyünk, míg élünk. tarca FONÁK LECSAPÁS Annak a valószínűsége, hogy egy Kanadából a világ élvonalába feljutó teniszező legalább részben kelet-európai származású legyen, elég nagy (p=0,9), ott volt például húsz évvel ezelőtt Greg Dmowski, a kicsit fakezű, de egy favágó erejével adogató szervagép, aki az alapvonalról egyébként ritkán és többnyire csak próba szerencse alapon tudta precízen kilőni a sarkokat (p=o,i), ahhoz mégis elégszer, hogy végül elvegye az ellenfelei adogatását játszmánként egyszer, miközben fogadóként ellene a másiknak alig volt esélye (p=0,02), na ő például Kelet-Németországba még a második világháború után, a területváltozásokat kísérő népességmozgásokkal, gyermekként átkerült, majd fiatalon, vasutasként a határközeli szolgálatot kihasználZSÚRKOCSI Otthon járunk, rokonokat látogatunk, Bajorországról képeket mutogatunk nekik, az itteni életükről képeket mutogatnak nekünk, fogászatra megyünk (én kozmetikushoz is), egy kiállítást és egy koncertet is megnézünk, a férjemmel hazai kulturális élményeket gyűjtünk, hogy a lehető legtöbb honi hatással feltöltekezzünk, szombat estére már kimerülünk, ágyba borulunk, másnap reggel kapkodva, de rutinosan összepakolunk, délelőtt tízkor Újpesten ismeretlenekkel randevúzunk, egy zsúrkocsit veszünk tőlük, és izgulunk, hogy jót néztünk-e ki, villamosra, metróra és buszva nyugatra távozott, lengyel apától és brit anyától született, aztán jöttek sorra a többiek, például Daniel Novacek (Novacek, ha ragaszkodunk a gyökerekhez és a különleges írásjelekhez), akinek a szülei egy tejüzem igazgatósági tagjai voltak, majd két évvel a hidegháború vége előtt vállalták a kockázatot, kocsiba pattantak, és a kis Dániellel a hátsó ülésen, a különleges szolgálati útlevéllel közlekedők sorában, egy fontos ember magabiztosságával hajtottak át a csehszlovák határon Ausztriába - direktor úr hatalmasat blöffölt: éppen csak megrázta a határőrök felé az úti okmányt, miközben beletaposott a gázba, és senki nem merte megállítani őket (p=o,oooi, ha hihetünk az akkori állambiztonsági szervek reputációjának), legalábbis hirtelenjében nem vetette magát az útjukba senki (bár mintha kiabáltak volna utánuk) -, ők az Ausztria és Kanada közötti menekültügyi együttműködés jóvoltából jutottak tovább Észak-Amerikába, de ott van az előbb a Szovjetunióból Izraelbe, majd azután Kanadába kivándorolt Bodrov család gyermeke is, George, egy igazi sportolódinasztia legifjabb tagja, az acélos fonákokat és szilaj, három irányban csavarodó tenyereseket ütő, balkezes George, a két évvel ezelőtti junior wimbledoni bajnok, vagy éppen a széthulló Jugoszláviából, az akkor még Titogradnak nevezett, a háború szele által valójában még csak meg sem legyintett Podgoricából dobbantó szülőkkel háromévesen Kanadába érkezett ra szállunk, hogy a találkahelyre eljussunk (és hogy egy kicsit szemlélhessük a várost, mi minden változott), aztán örömmel látjuk, hogy jó lesz a vétel, ez az, amibe az interneten beleszerettünk, sakk-kockás a teteje, anyuéknak is ilyen van, úgyhogy hálásan meg is köszönjük a fizetségen felül, és elégedetten megyünk haza, a buszmegállóban azonban váratlan találkozásban van részünk: egy kisfiú hajt arra oldalkerekes gyermekbiciklijén, szerzeményünk láttán megáll, megveti mind a két lábát, mintha egy motor nyergében ülve parkolna félre az országút szélén, hogy megbámuljon valaMarton Péter Tom Raskovski (Raskovski, of course), aki Dmowskiéhoz hasonló, vízfakasztó szervákkal és brutális erejű, lapos alapütéseivel tűnt ki a sorból hamar, most pedig itt vagyok én, John Szabó, nagyapám átúszta a Murát 1956-ban, miközben lőttek is rá állítólag, aztán ő sem állt meg a szomszédban, és miután már az ő fia, vagyis az én apám is belekóstolt egy kicsit a profi teniszbe, végül én jutottam el ide, 6:2,6:7,5:4-nél és 40:i5-nél meccslabdáig a Queen’s Club Championships döntőjében, magától értetődő módon II. Erzsébet királynő alattvalójaként, és kissé nyakatekert helyzetből készülök leütni egy fonák lecsapást, ha sikerül (p=o,5), az a győzelmet hozza meg nekem az ausztrál Bemard Hanescu ellen. mit, valamit, ami az ízi rájdnál is fontosabb vagy érdekesebb, nagy, kerek szemekkel kérdi tőlünk, mi ez, és először is az édesanyja válaszol neki („Nem tudom, ez egy ilyen tálaló, gyere már, kisfiam!”), beéri és sietősen vonszolja tovább, én a kérdésre mégis, ösztönösen felelek („Zsúrkocsi!”), mire a kisfiú még mindig felénk bámulva, kitekeredve, lábát öntudatlanul is a földön húzva, az édesanyja vonta biciklit lelassítva ismétli tagoltan, hogy „Zsúrkocsi!”, és a szóösszetétel összetevőinek határánál nyel egy kicsit, mint a szomjazó, aki oázisról hall a sivatag mélyén, micsoda jó dolog már ez, zsúr is, meg kocsi is, emberek ennyire menő dolgokkal művelnek mindenféle izgalmasat ebben a világban, előtte meg csak elhúzza a sors a mézesmadzagot, el, az orra előtt, igazságtalanság, már viszik is előle, elveszik tőle, érzi fájdalmasan, noha ő távolodik a vágya tárgyától egy járgány hátán a fizikai valóságban, minket pedig furdal a lelkiismeret emiatt, még akkor is, délután, amikor az autóba már zsúrkocsistól bepakoltunk, mert olcsó fogásként megszereztük és elvisszük magunkkal a világ legjobb zsúrkocsiját, el ebből az országból, és ezzel valami a múlté lesz végérvényesen. KUTt aBaaaBaaan aacstaaQiaaaMl aaaaaaaaaaa Főszerkesztő Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Szente Anita, Zalán Tibor • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegwkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2018. február >
