Tolnai Népújság, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-20 / 17. szám
8-víürrrrjr helyőrség SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (I.) Lövétei Lázár László Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik, aminek aztán az lesz a hosszú távú, káros következménye, hogy egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz: unalmassá válik - diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom kissé „leporolni” Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is. Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt. Aki verset akar írni (és némi tehetség is szorult belé), annak például elég elolvasnia Arany Vojtina-verseit, hogy megtudja, hogyan kell kinéznie egy versnek - és nem kell fölöslegesen kidobnia egy csomó pénzt ver sír ó-szemináriumra... Igyekeztem olyan (rövid) Arany-verseket választani, amelyek nem szerepelnek a tananyagban, hogy még véletlenül se érhessen az a vád, hogy belekontárkodok a tankönyvírást hivatásszerűen űzők munkájába. A kiválasztott versekkel ugyanakkor igyekeztem lefedni szinte a teljes Arany-életművet, vagyis hogy derüljön ki a versekből, mit is gondolt Arany János az irodalomról, a versírás problémáiról, milyen volt a viszonya szülőföldjéhez, mit gondolt nemzetéről és a világról általában, milyen testi-lelki nyavalyákkal küszködött stb. Rövid verskommentárjaimban igyekeztem kerülni a „száraz” stilisztikai elemzéseket (ezeket jó esetben az iskolában is elsajátíthatja a diák), inkább olyan kuriózumértékű adatokkal dolgoztam, amelyek a diákok számára is érdekessé tehetik ezeket a 150 éves verseket. Őszintén remélem, hogy akad majd egykét olyan (diák)olvasó, akit sikerül meggyőznöm arról, hogy az Arany-versekkel bíbelődve tényleg ARANY VERSEK-kel volt dolga. l. nagyszünet De gustibus Magyar Miska olyan ember, Hogy a könyvet nem szereti, Csak azt hányja, csak azt veti: Minek a könyv? kell is neki. Egyszer mégis, (ha nem lopott,) Ajándékba könyvet kapott, És, így lévén az állapot, Olvasni kezde egy lapot. „Hallja maga, János deák! Mi van ebben?” - Hát ideák, Felel neki a kérdezett, Költői finom ideák. „Értem. De mért nem rak tehát Belé vaskosabb ideát? Én úr vagyok, nem böjtölök; Sódarral mártom a theát.” (1853) De gustibus non est disputandum, vagyis: Az ízlésről nem lehet vitatkozni. A latin szállóige meg is magyarázza, hogy Arany miért nem ítéli el Magyar Miska könyvektől való irtózását. De ezzel korántsem tekinti elintézettnek a dolgot: a versből kiolvasható a költő szeretetteljes (vagy önironikus) viszonyulása is az irodalomhoz (lásd: „költői finom ideák”). Azon most fölösleges eltöprengeni, hogy vajon a versben szereplő János deák azonos-e a szerző Arany Jánossal, de maga a vershelyzet nagyon is életszerű: Magyar Miska verseskötetet kap ajándékba, s nem igazán értvén a versekben foglaltakat, János deáktól kér eligazítást. Csodálatos, ahogy Arany elrejti ebbe a rövid versbe a kortárs magyar irodalomról alkotott véleményét. Az 1850-es évek eleje ugyanis a petőfieskedők (Lisznyai Kálmán, Szelestey László, Spetykó Gáspár és társai) aranykora, Lisznyai 1851-es Palóc dalok című kötete például több mint hatezer példányban talál vevőre - akkor, amikor Arany 1852-es Nagyidai cigányokba ott porosodik a könyvesüzlet polcain. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy Magyar Miska a „költői finom ideák” helyett „vaskosabb ideát” követel a költőtől, tudniillik épp a petőfieskedők lírájában lesz tudatos céllá a különcködés, a pongyolaság, a bombasztikus hasonlatok használata stb. íme egy példa a „vaskosabb ídeá”-ra: „Hím pillangó hímezzen, / Selyembogár öltöztessen, / Verőfény fényesítsen, / Bűbájtűz melegítsen” (Lisznyai: Palóc dalok /.). Egyébként nem lennék meglepve, ha Magyar Miskáról Petőfi 1845-ös „magyar nemese” jutna az olvasó eszébe, hiszen Arany Magyar Miskában ugyanúgy a magyar társadalom egyik típusát (a műveletlen urat) próbálja megrajzolni, mint Petőfi az analfabéta, de harsány nemesben: „Tán a tudománynak éljek? / A tudósok mind szegények. / Nem írok, nem olvasok. / Én magyar nemes vagyok!” (Petőfi: A magyar nemes). Örömünkre szolgálhat ugyanakkor, hogy a „magyar úr” 8 év alatt (1845-től 1853-ig) megtanult olvasni, még ha egyelőre nem is érti a jó verseket. Szereti viszont - hogy egy kicsit „félre” is olvássuk Aranyt - a sonkát teával. Akárcsak én. (folytatjuk) Zalán Tibor Egérlakok Három egér hova fér? A zsákba. Négy kis egér hova fér? A kádba. Hét kis egér hova fér? Kosárba. Nyolc kis egér hova fér? A spájzha. Egy kis egér hova fér? A lyukba. Két kis egér hova fér? A sutba. Öt kis egér hova fér? Az ólba. Hat kis egér hova fér? A Holdra. Kilenc egér hova fér? A házba. Tíz kis egér hova fér? Épp melléd az ágyba! Görkorcsolyós lány, 2008 Lapszámunkat Kormss Peter fotóival illusztráltuk. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-dyas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus 1937-ben született Kolozsváron. 1961-től 1991-ig a Nők Lapja képes újság munkatársa volt, majd szabadúszó fotográfus. Tizenhat ország múzeumaiban és galériáiban állított ki. 1977-től három éven át a World Press Photo zsűrije, 1983-tól pedig a W. Eugene Smith Memorial Fund nemzetközi tanácsadó testület tagja. Ő az első fotográfus, aki Kossuth-dyat kapott. Képei nemcsak az eltűnőben lévő erdélyi és magyarországi paraszti életmódot ábrázolják, hanem a kelet-európai sors krónikáját írják. Ünnepségeket, egy-egy közösség rítusait éppúgy örökkévalóvá tesznek, mint ahogy megmutatják a faluról városra szakadtak magányát. A fotós fél évszázad alatt épült életműve büszke arcokat és riadt tekintete-' két, téblábolást és küszködést, az úton levés megannyi stációit tárja elénk. Embereket nézhetünk meg, amint rohannak vagy épp baktatnak az úttalan tájban, embereket, akik a maguk szedett-vedett kincsei mellett otthon vannak, de közben érezzük, tudjuk, hogy valójában sorsokat látunk. Közös emlékeket, melyek egy mohó mélységbe gravitálnak. LAPSZAMUNK SZERZŐI Bálint Tamás (1985) költő, közgazdász Lázár Balázs (1975) költő, színművész Lövétei Lázár László (1972) József Attila-díjas költő, író, műfordító Molnár Vilmos (1962) József Attila-díjas író, költő Sántha Attila (1968) költő, író, irodalomtudós SzŐCS Géza (1953) Kossuth- és József Attila-díjas költő, író Viola Szandra (1987) költő, író, kritikus Zalán Tibor (1954) Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, drámaíró IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. január
