Tolnai Népújság, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-20 / 17. szám
2018. JANUÁR 20., SZOMBAT SPORT 15 Az életműdíjjal kitüntetett legenda az elismerés hatása alatt áll Balczó megérkezett Balczó Andrással, a nemzet sportolójával megismerkedni különleges ajándék a sorstól egy sportújságíró számára. Hosszú évtizedeken keresztül nem is nagyon veselkedett neki az ember az interjúkérésnek, a valaha volt legnagyobb öttusázó a maga által választott kommunikációs száműzetésben élte napjait Budakeszin, népes családja körében. Aztán a január 11-i Az év sportolója gálán, a nemzet színházában megolvadt a jég. Balczó András - ahogy ő maga fogalmazta meg - megérkezett. Közénk. Ch. Gáli András szerkesztoseg@mediaworks.hu ÉLETMŰ A ház ura már ott vár bennünket a kétszintes budakeszi ház előtt a járdán, amikor kiszállunk a kocsiból, feláll a sámliról - nem esik könynyen a járás az egykori futógépnek, a csípőprotézis-műtét és az isiász megtette a hatását. „Menjenek csak előre, én vagyok itthon!” Az erkélyről magyar vizsla vakkant néhányat, odabent elárasztja az embert a fából épült házak semmivel sem összetéveszthető kellemes illata. „Balczó Andrásné vagyok” - mutatkozik be a feleség, aki egykoron szintén neves sportoló volt: Császár Mónika az 1972-ben olimpiai bronzérmes női tornászcsapat tagja. Majd ízléses porcelánkészletben hozza elénk a teát, ami persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy absztinensek lennének a Balczó-lak lakói. „Ezt az ajándékba hozott szekszárdi merlot-t biztosan nem fogjuk kiönteni a lefolyóba” - terel bennünket az asztalhoz a házigazda. Kérdésünkre, hogy hányán vannak, amikor összegyűlik a család, kezdi sorolni: „A hat lány - Laura, Anna, Nóra, Sarolta, Noémi, Virág - és a hat fiú - Márton, Barnabás, Bertalan, Bálint, Gáspár, Botond -, négy vejünk, egy menyünk és kilenc unokánk, szóval, közel vagyunk a harminchoz. Fiatal házas gyermekeink is igyekeztek Budakeszin lakhatáshoz jutni, bár itt elég magasak a lakásárak, nem egyszerű...” Nem fogadta el a Prima Primissima jelölést Ezzel témánál is vagyunk, bár csak később akartunk előhozakodni egy történettel, ami akár városi legenda is lehet, de gyorsan kiderül, színtiszta valóság. „Igen, igaz a történet. Jó tíz éve lehetett. Felterjesztettek Prima Primissima díjra sport kategóriában, én azonban nem fogadtam el. Ha elfogadom, úgy éreztem volna, hogy meg vagyok vásárolva. Mármost volt nekem egy élő, egyénes adásban leadott rádióinterjúm, ami akkor készült, amikor Kondor Katalin volt a Névjegy című műsor főszerkesztője. Ezt az interjút végighallgatta egy gazdag, idős hölgy. Ez a hölgy megírta a végrendeletét, és abba belefoglaltatta, hogy egy 125 négyzetméteres, gyönyörű lakást, a FarkasA háromszoros olimpiai bajnok teljesítette a küldetését réti temető közelében, Balczó Andrásra hagy. Nekem erről akkor fogalmam sem volt, de amikor öt évvel később az idős hölgy meghalt, egyszer csak felhívott a hagyatékot gondozó ügyvéd, és közölte, hogy én vagyuk-az.egyik-örökös. Másnap elmentem megnézni a lakást, fel kellett kötni az államat, mert leesett volna, olyan gyönyörű volt. Három lányunk abban az évben ment férjhez, így a lakás eladási árából tudtuk őket támogatni. Hát ne tekintsem mindezt isteni közbeavatkozásnak?!” Huszonnyolc kilométer futás reggel is, este is Szóba kerül sok minden, mígnem hirtelen a múlt heti, nemzet színházbeli gálaestről, az életműdíjról kezd beszélni. „Ahogy ott álltam a színpadon és a közönség felállva megtapsolt, egyszer csak belém hasított egy szó: megérkezés. És nem tudtam, mit kezdjek ezzel a szóval. Utólag jöttem rá, hogy ez egy olyan pillanat, hogy, körbeértem. Akkora szeretetet jelentett számomra ez az elismerés, hogy sokkhatás alá kerültem. Miért szakadt rám ekkora megtiszteltetés? Bevallom, a mai napig talány számomra, nehezen feldolgozható talány, amit akkor ott kaptam a Nemzeti színpadán. Különféle hasonlatok jutnak eszembe. Hogy például én egy katona vagyok, egy felderítő, akit átdobtak az ellenséges vonalak mögé, és évek múltán, megannyi viszontagságot követően, a küldetésemet teljesítve, visszaverődök a mieinkhez. Az a felderítő érezheti azt, amit én a Nemzetiben: megérkeztem. És kiképzőtisztem elém jött, és sebhelyes kezeivel átölelt.” Bizony, az elindulás a küldetés teljesítésére nem tegnap volt, van annak már hatvankét éve is... „1956 júliusában elindultam Nyíregyházáról, kezemben egy vulkánfíber bőrönddel. Volt benne egy oldal sózott szalonna, némi ruhanemű s egy Biblia. Nekem nem kellett bajlódnom a pályaválasztással. 1953-ban értesültem róla, hogy Chilében egy Benedek Gábor nevű magyar öttusázó világbajnoksá,gűt nyert. S akkor, bennem, a. , tizenöt éves fiúban ezek a szavak visszhangzottak: egy magyar... öttusázó... világbajnokságot... nyert. Hát ha neki sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne? Eldőlt a sorsom, az életem: öttusázó leszek! 1956- ban, amikor felmentem a Csepelbe - ahol Benedek Feri bácsi lett az edzőm, annak a Benedek Gábornak a bátyja, aki ’53-ban, Chilében világbajnok lett már három éve készültem az öttusára. A középiskolában kiderült, hogy a futáshoz van némi tehetségem. Pisztolyra, egy betétcsöves, P38-as mintájú német pisztolyra is a szerencse folytán tettem szert, a fegyvert és a lőszert Milotai bácsitól, egy MHSZ-es sportlövőtől kaptam.” Az edzések misztériumáról beszélgetve olyan terepre tévedünk, ahol Balczót leszámítva talán még senki sem járt, könnyen lehet, még maratoni futók sem... „Az 1960-as római olimpián egyéniben a számomra csalódást jelentő negyedik helyen végeztem - lovaglásban felbuktam, az én hibám volt, ráestem a jobb vállamra, alig tudtam felemelni a karom, ezért gyengén is lőttem -, s bár a csapatot megnyertük, ennek a csalódásnak a hatására megfogalmazódott bennem: csak magamra számíthatok. S ez a magamra utaltság nagyobb fegyelmet erőltetett rám, rájöttem, többet kell futnom. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán, pénteken reggel-este 28-28 kilométert futottam, két-két órát. Rájöttem, hogy az önként vállalt szenvedés a lélek tápláléka, a lélek gyönyörűsége. Ennek az önként vállalt szenvedésnek a gyümölcseit élvez-Fotó: Török Attila hetterti, amikor 1963-ban, a svájci Magglingenben először egyéni világbajnok lettem.” Az elengedett, majd visszakapott olimpiai arany Az elsőt sorra követte a többi, APóSkben,-Budapesten, már az emlékezetes ötödik egyéni arany. Ám a teljes megnyugvást, elégedettséget valahogy ez sem hozta meg, sőt, mintha a fanatizmus is csökkent volna, s 1970-ben, 1971-ben elmaradtak a diadalok. így érkezett el 1972, a müncheni olimpia éve. „Az ötödik világbajnoki cím sem hozta meg azt a boldogságot, amit korábban reméltem tőle, s egyre erősebben éreztem azt, hogy a boldogságot máshol kell keresnem. De mivel egyéni olimpiai bajnok még nem voltam, 1972-re újra összeszedtem magam. Remekül indult számomra az olimpiai verseny is, a párbajtőrvívást tizenkét győzelemmel és nulla vereséggel kezdtem. Lelki szemeimmel láttam, hogy gurulni kezd felém az aranyérem... Aztán egy pillanat alatt szertefoszlott a varázs, görcsössé váltam, egyik vereséget a másik után szenvedtem el, s az iménti álomkép visszafelé pörgött, egyre távolodott az arany. Kimentem a vívóteremből a röpke szünetben, s valamiféle földöntúli nyugalom szállt meg. Megbékéltem a sorsommal. Visszamentem a terembe, s ahogy lemondtam az aranyéremről, kegyelmi állapotba kerültem, s csodálatos módon újból elkezdtek sorakozni a győzelmeket jelentő V betűk a nevem mellett.” Negyvenhat évvel később 2018 januárja az öröm, a boldogság hónapja. Megemlítem Bandinak - hiszen a kétórás beszélgetés végére egészen bensőségessé válik a hangulat -, magam is úgy érzem, a múlt csütörtöki gálán tulajdonképpen a nemzetnek most érkezett meg. Elmosolyodik... „Vagy a nemzet érkezett meg énhozzám!” Ennél méltóbb végszó nem is hangozhatna el. Lassan lejár az időnk, elbúcsúzunk Banditól, a meghatottságtól kissé remegő hangon dadogjuk el, hogy a magyar újságíró-társadalom azon törpe minoritásához tartozunk immár, akik elmondhatják magukról, hogy interjút készíthettek a legendával. Mónika lekísér bennünket a kapuhoz, beszállunk a kocsiba, és elindulunk a kegyelmi állapotban eltöltött budakeszi két óra után a szürke hétköznapok taposómalma felé. A müncheni finis, amely egyéni olimpiai aranyat ért Fotó: MTI JEGYZET Szárnyakat adó sör Buzgó József jegyzet@mediaworks.hu A dallamos nevű, 23 éves amerikai fiatalember, John Dunbar is indult az első, 1978. február 18-án megrendezett hawaii Ironman-versenyen, amely 3,8 kilométeres úszásból, 180 kilométeres kerékpározásból, illetve - habként a tortára - egy maratoni távból, azaz 42 195 méternyi futással fűszerezett, kőkemény próbatételből áll össze. A jó „Dzsoni” menet közben, a nagy rohanásban elfelejtette pótolni azt a nem kevés folyadékot, amit teste kipárologtatott kizsigerelt szervezetéből. Lényegében kiszáradt, szinte porzott, csillagokat látott, mivel káprázott a szeme... Elcsigázott ábrázatát látva a mindig segítőkész, empatikus haverjai megkínálták egy korsó finoman gyöngyöző csapolt sörrel, amit a botorkáló atléta kitörő örömmel fogadott, és rendeltetésszerűen azonnal fel is hörpintett, ám a várt pozitív hatás helyett még jobban megrogyott, s ahogyan a mezei részegek szoktak, tántorgott jobbra-balra a kegyetlenül forró, délibábos aszfalton. Végül, még ha viharvert állapotban is, de valahogy eljutott a célba. Utólag is jár neki ezért a hatalmas gratuláció! Szép volt, John! Az egyik hamburgi maratonifutó-versenyemen az én szervezetemnek viszont kifejezetten jót tett a sör! Harminc kilométerig ittam vizet, izotóniás italt, kólát, mindenféle csodalöttyöt, ami csak a kezem ügyébe került a frissítőállomásokon, ennek ellenére szenvedtem, mint ló a gödörben. Tíz kilométerre a céltól kordonok közé terelték a nem kicsi mezőnyt (negyvenezren trappoltunk Németország második legnagyobb városának aszfaltozott útjain), így karnyújtásnyi közelségbe kerültünk a szurkolókhoz, akik síppal, dobbal, nádi hegedűvel felszerelkezve lelkesen biztatták a megfáradt, kiguvadt szemű futókat. Kínálgattak minket minden földi jóval - akadt például egy derék ember, aki fehér kolbászt, azaz bratwurstot akart belém diktálni viszont semmi olyannal, amihez konkrétan nekem fűlött volna a fogam. Mert én bizony már régóta jéghideg sörre vágytam, a fele királyságomat, de lehet, hogy a másikat is odaadtam volna érte. És akkor, mint a mesében, csoda történt! Egy nagy (sör)hasú, pirospozsgás, szakállas úr, mintha csak meghallotta volna fohászomat, széles mosollyal felém nyújtott egy jóféle, zöld üveges 0,33-as Holstent. Életemben nem esett még anynyira jól sör, mint akkor! Mintha csak akkor kezdődött volna a verseny, mintha szárnyaim nőttek volna, szinte repültem egészen a célig. Számomra kiderült: nem csak a Red Bull ad szárnyakat...
