Tolnai Népújság, 2014. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2014-03-23 / 12. szám
8 INTERJÚ 2014. MÁRCIUS 23., VASÁRNAP Jókai anna Már gyerekkorában jobbítani akarta a világot, de csak 36 évesen kezdett hozzá. A szeretetvágyás hajtotta, de közben megtanult szeretni. Új regényt már nem akar, de egy őszinte memoár írását még tervezi. Az értelmiségnek szerinte dolga lenne az is, hogy bátran irányt mutasson. „AMÍG ÉLÜNK, JAVÍTSUK ÉLETÜNKET” Jókai Anna, az idei Kossuth- nagydíjjal kitüntetett író azt mondja: azóta boldog ember, amióta íróként kiteljesedhetett. A pénzjutalom nagy részéből, ami az elismeréssel járt, irodalmi díjat alapít. Ezzel azokat szeretné díjazni, akik az övéhez hasonló spirituális hagyományú irodalom művelői. Fábos Erika- Mi jutott eszébe először, amikor megtudta, Kossuth-nagy- díjat kap?- Ez ma a legnagyobb művészi elismerés, ami Magyarországon létezik, meghatódtam, és nagy megbecsülésnek érzem most is. Az első gondolatom mégis az volt, hogy hiányzik a férjem, aki még nálam is jobban örült volna ennek. Ő olyan ember volt, akiben semmi irigység nem volt, és mérhetetlenül büszke volt rám mindig. A nyolcvanadik születésnapomra több komoly elismerést is kaptam, és számtalanszor előfordult, hogy amikor ezeket a díjakat, díszpolgári címeket átvettem, könnyeket láttam a szemében. Abban a pillanatban tehát, amikor ezt a nagy hírt megtudtam, szomorú is voltam, nemcsak boldog. Az jutott eszembe, mennyire szeretném neki ezt most elmondani, de nem érhette meg, éppen egy éve, hogy meghalt.- Mással együtt örülni köny- nyebb, mint egyedül?- Szerencsére a gyerekeimmel és az unokáimmal osztozhatok ezeken a pillanatokon, és ez nagyon jólesik. Neki viszont másként jelentett volna sokat. Abban a harminc évben, amit mi együtt töltöttünk, mindent az én pályafutásomnak rendelt alá. Ott volt a háttérben, erősen hitt bennem, és nem csupán a közös életünket, de az én privát és szakmai céljaimat is hatalmas alázattal és nagy szeretettel szolgálta.- Nagy egymásra találás vagy nagy szerelem volt ez? Nem voltak már fiatalok, amikor megismerkedtek.- Valóban nem, két unokám volt már akkor, én 50, ő 51 eves volt. Nagy egymásra találás, egy különleges kapcsolat volt ez. A szerelem szerintem elsősorban nem testi dolog, inkább egy eufórikus vonzalom, egy nagy lelki összhang, amitől az ember úgy érzi, hogy valóban létezik a lelkének egy másik fele, és fájóan hiányzik, amikor nem lehet a közelében. De biztosan sokféle szerelem van. Az sem mindegy, hogy mikor érzi az ember. Idősebb korban már ebben is kifinomultabb az ítélőképesség, míg egy tizen-, huszonéves talán csupán magába a szerelem érzésébe is szerelmes lehet, amikor azt hiszi, hogy megtalálta a párját. A mi történetünkben az a romantikus, hogy 17 éves voltam, amikor mi megismertük KP'«« Névjegy: 1932. november 24-én született Budapesten. 1951-1953 között könyvelő, 1953-1957 között népművelő, művelődési előadó volt. 1961-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. 1961-től 1970-ig a Budapest VIII. kér. Jázmin utcai általános iskolában tanított. 1966-ban jelentkezett első novellapublikációjával, 1968- ban pedig a 4447 című regényét jelentették meg. 1971-től 1974-ig a Budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban tanított. 1974 óta csak írói hivatásának él. 1986-1989 hozott az írószövetség alelnöke, 1989-től elnökségi tagja, 1990-1992-ig elnöke volt. DÍJAI: József Attila-díj, A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, Kossuth-díj, Prima Primissima díj, a VII. kerület díszpolgára, Józsefváros díszpolgára, Budapest díszpolgára, a Magyar Érdemrend nagykeresztje, Kos- suth-nagydíj. Jókai Anna a díjátadó után a Parlamentben. Régi terve valósulhat meg most azzal, hogy egy irodalmi díj alapításába foghat egymást, de akkor mégsem teljesedett be a szerelmünk, csak 35 évvel később.- Ez szór: az írónő, akinek regényes az élete is. Fiatalon mi hiányzott?- Akkoriban én egy mulatni vágyó, csélcsap kislány voltam, nem értettem őt, aki mélységes komolysággal közelített hozzám. Amikor 50 körül újra találkozni kezdtünk, ráébredtem, hogy úgy van, ahogy mondja, neki valóban én voltam az egyetlen igaz szerelme az életben. Nagy adomány, hogy volt harminc közös és szép évünk.- Ez a harmadik házassága volt. Az első kettő miért nem sikerült?- A dolgok rontásához két ember kell - nem voltam hibátlan a házasságaimban. Amíg nekem az írás nem sikerült, egy nyughatatlan ember voltam. Kerestem a helyem, és mindig más volt, ami az életem fókuszában került. Onnantól, hogy az írói pályám elindult, a saját életemben is jobban megtaláltam a helyem.- Szóval, ha az ember magával jól van, mással is könnyebb jónak lennie.- Feltétlenül, de ehhez valóban az kell, hogy önmagunkkal tisztában legyünk. A harmadik házasságomban ez megvolt, és egy olyan emberrel éltem az életem, aki a személyiségemhez és a lelki alkatomhoz a legmegfelelőbb volt. Rájöttem, hogy a férjemnek igaza volt, és mérhetetlen szeretettel igyekeztem felelni a törődésére, a gondoskodására. Az nagy baj, ha két ember nem mutatja ki egymás iránt a háláját egy házasságban. Úgy kell egymásra hangolódni, hogy ne kelljen egyiknek sem feláldoznia magát a másikért, hanem kölcsönösen tudjanak egymásból meríteni. Ma már tudom, hogy ez milyen komoly lelki, fizikai és szellemi munka.- Mi segített megvigasztalódni az elvesztése után?- Semmi. Az idő talán, de az is csak keveset segít. Azzal, hogy ő elment, olyan mintha elvették volna a jobb kezemet, a jobb lábamat. Az eszemet nem vették el, ezért a gyászban is tudom, hogy az életemnek az értelmét nem veszíthetem el. így azóta még fontosabb, hogy amit tudok, azt adni tudjam. Végiggondolom a napom, és ha azt mondhatom, hogy valakin segítettem, valamit elvégeztem, az jó érzés, az erőt ad holnapra. Amíg volt nekem, vele meg tudtam pihenni. Az örömteliségét veszítette el az életem nélküle. Feltöltött, hogy megoszthattam vele, ami sikerült, ami öröm ért. Ezt már csak magától az Istentől várhatom. Nem is viselném a veszteséget ezzel a viszonylagos nyugalommal, ha nem hinnék az élet utáni életben.- A hitét otthonról, a családból hozta?- Az én családomban, inkább a külsőségekről szólt a vallásosság. Amikor anyámat arról kérdeztem, van-e Isten, úgy felelt, hogy ő nem tudja, de éljek úgy, mintha lenne. Ez engem egy igen dacos istenkeresésre késztetett. Ettől pedig folyamatosan mélyült, fejlődött a hitem, túlmutatva a dogmákon, de közben azt is felismertem és megértettem, micsoda misztikus, belső tudást hoztam magammal. Gyerekkoromban én rengeteg mindenre rájöttem, mert nagyon sokat voltam magányos.- Késői gyerek volt. Ezért volt sokat magányos?- Igen. De főként azért, mert egy boldogtalan családba születtem.- Ezt érezte már akkor, vagy csak később értette meg?- Sokáig azt hittem, hogy ez a természetes, de boldog akkor sem voltam benne. Anyám negyvenéves volt, amikor születtem, és minden szeretetét és boldogtalanságát belém plántálta. Nagyon rosszban voltak az apámmal. Mindentől féltett, és ez egyfajta rabságot jelentett. Nem voltak barátaim, nem játszottam, féltem mindentől, ami örömöm volt az életben, azt egyedül a könyvek jelentették.- Ennek van ahhoz köze, hogy író lett?- Ennek is, hiszen sokat szemlélődtem. Megfigyeltem, amit magam körül láttam, és fogalmazgattam magamban az élet nagy dolgait. Másrészt anyám majomszeretete és az attól való menekülés egyszerre adott hatalmas ambíciót. Különleges és tehetséges gyerek vagyok - állandóan ezt mondogatta mindenkinek. Jól emlékszem már tízéves gyerekként is hatalmas elszánás volt bennem, hogy jobbítsam és változtassak a világon.- Ehhez képest 36 éves elmúlt, volt főkönyvelő, irodalomtanár és művészeti előadó, mire elkezdte megváltani a világot, és író lett.- Igen hamar férjhez mentem és szültem két gyermekét, mivel pedig a házasságaim nem sikerültek jól, rengeteget dolgoztam, mert meg kellett keresni a kenyeret, hogy el tudjam tartani a családot. Közben viszont folyamatosan azt éreztem, hogy nem azt csinálom, amiért születtem. Ez az érzés aztán egyszer olyan erős lett bennem, hogy kitört. Nincs értelme az életemnek, ha nem írhatok - ezt éreztem, és hiszem is, hogy az embernek életfeladata van. Ha kap hozzá kegyelmet megvalósíthatja, ha nem, elkallódik.- Sokat járja az országot, és előadásokat tart. Van például egy olyan, aminek az a címe, hogy Mit tegyünk az életünkkel? Ekkora írói és élettapasztalattal, mit gondol, mivel lehet legkönnyebben elrontani?- Azzal, ha az ember nem ismeri meg önmagát. Ha tudod ki vagy, el tudod dönteni, mi az, amivel boldogulsz, mi az, amit meg tudsz oldani az életedben és mi az, amire törekedni sem szabad, mert csak időpocséko- lás. Olyan ez, mint egy egész éven át tartó mezőgazdasági munka. Ki kell gyomlálgatni az embernek a leikéből, ami nem oda való. Az életünknek ugyanis talán az a lényege, hogy amíg élünk javítani próbáljuk.- Az ön életében mi volt az, amit a legjobban ki akart javítani?- A szeretetvágyás. A legtöbb bajom mindig abból volt, hogy túl fontos volt nekem, hogy szeressenek. Mindenkinek meg akartam felelni. Közben pedig nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem hogy szerethessek, hogy én tudjak szeretni. Életen át tartó birkózás ez az én életemben.- Ha ez ilyen fontos, azt hogyan éli meg, hogy irigyei is vannak a kitüntetés miatt?- Ésszel. Pontosan tudom, olyan kitüntetés talán nincs is, amelynek az odaítélésekor mindenki közfelkiáltással egyetért a díjazott személyével. De szerencsére olyan erős sze- retetgyűrű vesz körül, annyian gratuláltak és örültek velem, hogy ezek a nyilak nem juthatnak át rajta. Persze, 21 millió forint sok pénz, és az ember minél többet kap, annál több az irigye.- Tudja már mit fog kezdeni vele?- Úgy gondolom, hogy ha hűséges akarok lenni ahhoz, amit eddig cselekedtem, akkor a nagyobb részét, vissza kell forgatnom az irodalomba. Régi tervem valósul meg azzal, hogy jelentős részét irodalmi díj alapítására fordítom. Az elismerést olyan ország és magyarságépítő alkotók kaphatják majd meg, akik folytatják a magyar irodalom spirituális, Hamvas Béla, Kodolányi János, Török Sándor, Pilinszky János, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor nevével fémjelezhető örökségét és hagyományait.- Ne féljetek című regényének, hamarosan a 25. kiadása lát napvilágot. Dolgozik újabb regényen?- Nem. Mindent megírtam már, amit akartam. Az élet persze halad, és ha valami annyira megérint még benne, esszé formájában talán megfogalmazom, de új regénybe már nem kezdek. Egy memoárkötetet szeretnék még írni, ha lesz elég erőm és időm hozzá. Ez nagy vállalkozás, mert olyan istenkísértő vállalkozást tervezek, amely nagyon őszinte lesz. Elsősorban önmagámmal szemben akarok őszinte lenni, de nem csupán a saját életemről fog szólni, korrajz is lesz. Kortársakról, az országról, Európáról és a politikáról is megírom benne a véleményemet. Úgy érzem ez még a szívemben van, meg szeretném csinálni, akkor is ha vihart fogok kavarni vele. Talán a 85. születésnapomra kéne időzítenem, és ezzel be is zárhatom magam mögött a kaput.- Sokszor elmondta már eddig is a véleményét: közéletről, politikáról, másról is, miközben hosszú ideje inkább az a jellemző, hogy az értelmiség megtartja magának a véleményét.- Ez elég nagy baj. Mert ha egy hajónak van kapitánya és kormányosa, akkor olyan is kell, aki az iránytűt nézi. Ez lenne az értelmiség, aki bátran megmutatja, merre van a Sarkcsillag. Úgy gondolom az értelmiségnek kötelessége, hogy aki fogékony rá, azt kínálja meg azokkal az értékekkel, amelyekről úgy gondolja, hogy nem múlandók. Ebben az értékválságos világban nagyon fontos, hogy meg tudjunk szólítani az embereket, mert hiszem azt, hogy ennek a kétségbeesetten jóra törekvő világnak nagy szüksége van arra, hogy értelmesen beszéljenek hozzá.
