Tolnai Népújság, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2013-12-29 / 50. szám
2013. DECEMBER 29., VASARNAP SZTORI 5 „Zsolt nélkül minden sokkal nehezebb” sterczer hilda Nem a férje emléke miatt, hanem saját magáért mászik újra hegyet Erőss Zsolt özvegye Erőss Zsolt családja csendben töltötte az ünnepet. Szomorú, de nyugalmas és szép volt a karácsony. A gyerekeknek az tette széppé, hogy nagyokat játszott együtt a család. Sterczer Hilda pedig azért várta az ünnepet, hogy utána elindulhasson újra a hegyekbe. Fábos Erika Erőss Zsolt és Kiss Péter májusban meghódították a 8586 méter magas Kancsendzöngát. Visszatérniük azonban nem sikerült. Örökre ott maradtak a Himaláján. Azóta több mint hét hónap telt el. Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye pedig elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen a hegyekbe. Az Alpokba indult, hogy egy négyezres csúcsot hódítson meg. A két ünnep között, két régi baráttal vág neki újból a hegyeknek. Nem emléket akar állítani férjének és nem is felejteni megy. Azért indult útnak, mert úgy érzi, hogy eljött az ideje. Döntése azt is jelenti, hogy megy tovább az élet. Ezt volt a legnehezebb elfogadnia az elmúlt hónapokban. „Nagyon fájt, eddigi életem legnagyobb csalódása volt, ami májusban Zsolttal történt - mondta Sterczer Hilda. - Mindent megváltoztatott az, hogy ő meghalt. Nehéz volt, hogy nincs többé, nehéz, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle és nagyon rossz, hogy nélküle kell élnem tovább. Sokáig éreztem azt, hogy legszívesebben nem is élném túl ezt a fájdalmat, de a gyermekeink kedvéért, a felelősség miatt talpra kellett áll- nom. Az, hogy úgy tudtam dönteni, hogy elmegyek és újra hegyet mászok, azt is jelenti, hogy már képes vagyok magamra is gondolni, saját magamért is tenni valamit.” Ahogy mondja, hónapokig csak gépiesen tette a dolgát, a feladatok követték egymást és a hétköznapok éppen olyanok voltak, mint amikor Erőss Zsolt csak egy expedíció miatt hiányzott otthonról. Idő kellett hozzá, amire felfogta: ez most nem egy átmeneti állapot, hanem innentől már ilyen az élet. Sterczer Hilda az év végi hegymászással nem akar emléket állítani a férjének és nem is felejteni indul a havas csúcsokra. A döntése azt jelenti, hogy elfogadta: a párja nélkül kell folytatnia az életét. Arra is pontosan emlékszik, melyik volt a legfájdalmasabb a sok nehéz pillanat közül, mióta megtudta, hogy elveszítette a férjét. „Amikor eldöntöttem, hogy folytatom a félbemaradt házunk építését a saját elképzelésem szerint. Ez egy nehéz és fájó pillanat volt, mert abban már benne volt az az elfogadás, hogy Zsolt nincs többé, hogy ezután nélküle kell élnem. Az energia, amit ebbe a munkába fektettem, segített a gyászban. Előtte ugyanis elfogadni is képtelen voltam, ami történt. Egy pszichológus, Szapolyai Emőke, felajánlotta a segítségét és én elfogadtam. Amikor először elmentem hozzá, akkor jöttem rá, hogy mekkora szükségem van rá. Sokan érdeklődtek Zsolt halála után. Természetesnek gondoltam, hogy válaszolok, de azzal, hogy sokszor meg kellett fogalmaznom ezt a tragédiát, újból és újból átéltem a legszörnyűbb pillanatokat. Sokan és sokféleképpen kötődtek Zsolthoz, sokféleképpen búcsúztak tőle. A pszichológus megértette velem, hogy nem tesz jót, ha minden ilyen rendezvényen részt veszek. Mondjanak bármit, nem vehetem magamra, hogy újból és újból át kelljen élnem a veszteségemet. Nem arról van szó, hogy minél gyorsabban el akarom felejteni, ami történt, hanem arról, hogy nyugodtan, a saját eszközeimmel szeretném ezt feldolgozni. Nem könnyű, hiszen számtalanszor éltem át, hogy elment és hónapokig nem volt otthon, nem láthattam a holttestét, nem temethettem el. Ez mind megnehezíti ezt a gyötrelmes lelki munkát.” Sterczer Hilda azt mondja, ebben sokat segít neki, hogy nem csupán a tragédia után, hanem azóta is nagyon sok „Ez a sport az improvizációról szól” „AZT MONDJÁK, a jó hegymászó az, aki megöregszik. Jó az, aki fizikailag felkészült és képzett mászó. Ez azt jelenti, hogy amikor felkészül egy expedícióra, akkor képes a terveit 80-90 százalékban végrehajtani. Ez a sport ugyanis az improvizációról szól. Az a kérdés, hogy egy veszélyes, sokszor életveszélyes helyzetben milyen gyorsan dobja ki az ember agya a legjobb megoldást. Egy hegyben nemcsak a magassága a feladat, ezer más tényező játszik szerepet. A hó, a szél, a hideg, a kövek, az ember pillanatnyi erőnléte és szerencséje. Ha valami nem stimmel, egy közepes feladat is meghiúsul. Ha minden összejön, akkora legmagasabb csúcsra is elér. ” erőss zsolt konkrét segítséget kap. A korábbi szponzorok karácsonykor is gondoltak a családjukra, munkát kapott a QUANTIS-nál, meghívták síelni a gyerekekkel Ausztriába, de a hegymászás rajongói is sokféleképpen kedveskednek. Nemrég mézeskalácsot sütött nekik Erőss Zsolt egy tisztelője. „Vallásos ember vagyok és sok vitám volt Istennel, hogy miért hagyta, miért akarhatta ezt. Végül úgy zárult ez le bennem, hogy ezt nem ő akarta. Keresztény vagyok, úgy gondolom, Zsolt a mennyben van, mióta viszont Zsolt meghalt, sokszor érzem úgy, mintha onnan fentről segítene. Úgy érzem, megmagyarázhatatlan erőm van, olyan dolgok is sikerülnek, amik korábban nem. Most, hogy az ünnepek előtt Ausztriában síeltünk a gyerekekkel, ott is éreztem, hogy velünk van, vigyáz ránk. De, nem csupán ezért nincs bennem semmiféle rossz érzés, hogy újból a hegyekbe induljak. Én szinte akkor kezdtem a hegymászást, amikor őt megismertem. Egy hónappal azelőtt jártam az első alpesi csúcsomon. A mászás, számomra azóta fontos, de nem miatta volt az. Azért, mert megtaláltam benne önmagam, az örömömet. Teljesen kikapcsol, feltölt, erőt és boldogságot hoz az életembe. Amikor eldöntöttem, hogy az év végén újra mászni fogok, pontosan felmértem mire vállalkozom. Ez nem egy vakmerő, kockázatos expedíció, hanem egy megerőltetőbb túra lesz a hegyek között. Gerdának megmagyaráztam, hogy ez egy jóval kisebb hegy, mint a Himalája, ahol nem lehet baj, és anya vigyáz magára. Csorna még kicsi ahhoz, hogy ezt felfogja. Nagyon várom, hogy újra hegyen legyek és nem is értem, sokan miért gondolják ezt felelőtlenségnek. Vigyázok magamra. lobban, mint bármikor korábban. Aggodalmasko- dóbb lettem, mióta Zsolt nincs, nélküle minden nehezebb, de gyávább nem és más ember sem szeretnék lenni. Fel akarom nevelni a gyerekeimet, semmi nincs ennél fontosabb, de példát is szeretnék mutatni számukra és azt csak úgy tehetem, ha önmagam vagyok.” A hegymászó barátok is emlékeznek MAGYARORSZÁG - ErŐSS Zsolt emléke előtt tiszteleg 2014-es naptárának augusztusi oldalán Mario Vielmo olasz hegymászó, aki a tragikus véget ért Kancsendzönga-expedíci- ón az utolsók között látta az ereszkedés közben eltűnt „Hó- párducot” és hősként helytálló fiatal társát, Kiss Pétert.- az eget is meg akarta mászni - írta a Hópárducról készült képe mellé az olasz. A magyar hegymászólegendának szentelt oldalon egy idézet is olvasható a dalai lámától: „Csak két nap van egy évben, amikor nem tehetsz semmit: az egyik a tegnap, a másik a holnap.” Erőss Zsoltról mondták „Bár talán nem tudatosan, de Zsolt egyfajta nagyköveti szerepet is betöltött. Nagyon sok embernek engedett bepillantást a hegymászás különös világába, de közvetített az alpinizmuson és a sporton túlmutató értékeket is, mint a kitartás, talpraállás vagy a természet szeretete. ” KLEIN DÁVID, HEGYMÁSZÓ „Én azok közé tartozom, akik mérlegelve a kockázatokat, könnyebben le tudnak mondani a csúcsról. Erőss Zsolt sikere viszont abban rejlik, hogy ő nagyon ritkán tud lemondani a csúcsról, inkább kockázatot vállal, s a bekövetkező problémákat többnyire meg is oldja.” MÉCS LÁSZLÓ, HEGYMÁSZÓ „Nem gondolta, hogy valaha tett volna bármit, amivel a többiek fölé kerekedett volna. Egyszerűen csak élt. Tudta azt is, hogy az élethez hozzátartozik a halál, ezzel lesz kerek a történet. így most csak annyi történt, hogy Erőss Zsolt teljessé tette életét, felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál." FÖLDES ANDRÁS, ÚJSÁGÍRÓ Az ember és az egér karácsonya * MIRŐL ÍRJAK? kérdeztemfér- jemet tökélete- rados virág sen üres fejjel, nem sokkal e cikk leadásának határideje előtt. Mindig hozzá fordulok ötletért, amikor úgy érzem, egy árva betű sem jut az eszembe, nemhogy egy épkézláb téma. Márpedig az ilyesmi előfordul, pláne most, közvetlenül a karácsonyi ünnepeket követően, amelyek tökéletes vákuumot képeztek az agyamban. Volt minden, ahogy az lenni szokott: rohangálás az ajándékok után (az utolsó pillanatban derült ki, hogy két családtagról majdnem megfeledkeztünk), szenteste kiadós vendégeskedés anyósoméknál, aztán az ünnep első napján a húgoméknál. A második napon pedig idős nagynénémhez mentünk be a kórházba - szegényke pont most kötött ki ott gégegyulladással. szóval megkérdeztem a férjemet, miről írjak. Éppen a házi mérlegről kászálódtam le, elrémülve három nap rekordteljesítményétől: a 24-ei 63 kiló helyett 27-én reggel 67,5- et mutatott a készülék. „Majdnem öt kiló, borzalom!” - ször- nyülködtem. Mire a férjem: „látod, milyen csodálatos az emberi szervezet?” Köszönöm szépen, jó kis vigasztalás, kinn vagyok vele az összes vizekből. A kérdésemre pedig életem párja azt válaszolta: „írjál a nagy zabálásról!” nahát! Hogy ez nekem nem jutott az eszembe! Úgy látszik, legalábbis a rohamos testsúlygyarapodás erről tanúskodik, az agyamban azért keletkezett vákuum, mert a kipukkadni készülő hasam elvonja az energiát a gondolkodástól. Van benne minden, ahogy az ilyenkor lenni szokott: levesek, húsok, sütik, csokik, cukrok, istenhozzád-italok. Csupa édes, sós, zsíros cucc. Micsoda igazságtalanság, hogy az ember két nap alatt simán felkap öt kilót, leadni viszont csak két hónap alatt tudja! Persze, tisztában vagyok vele, a túlélés feladata kondicionálta erre az organizmust: raktározni kell, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Fájdalom, ez így van akkor is, amikor tele a hűtőszekrény, a civilizáció mit sem változtatott a szervezet zabálásra adott reakcióján. Mindenesetre lett egy újévi fogadalmam, nekem, aki idegenkedik az ilyesmitől: visszafogyni a versenysúlyomra. de hát ki az, aki diétázik karácsonykor, vagy vendégségben azt mondja: köszike, nem kérek? Különösen, amikor az orra elé tolják a friss bejglivel megrakott tálat? Amely friss bejgliből egy rakással még csomagolnak is, hogy jó lesz az otthonra. És ha az ember éjszaka valamire felriad, rögtön eszébe jut a bejgli a konyhában... Gondolom, felesleges folytatni. A lényeg: a bejgliből reggelre egy morzsa sem marad. remélhetőleg legalábbis. Mert karácsony másnapján mit látnak szemeim a társasházunk folyosóján? Kis sötétszürke pontot, amint ide-oda szalad cikcakkban: egy egeret. A padlásról jöhetett le. Na, ha ez megérzi a morzsaszagot, gondoltam, akkor hamarosan nem a padláson, hanem a mi lakásunkban ver tanyát, egész népes családjával együtt. Márpedig ugyan miért merészkedik elő egy egér a biztonságos sötétből, ahol kandi szem nem láthatja? Csakis azért, mert sejti, ahová igyekszik, ott található a kajamennyország. persze, amint megpillantottam, rögtön tudtam, szerencsétlen jószágnak annyi, mert a férjem biztos nem hagyja büntetlenül sertepertélni a folyosón. Nem is hagyta: megvárta, amíg a futkosástól kimerülve szusszan egyet az alsó lépcsőfok sarkában, aztán fogta a papucsát, és bumm. úgyhogy még egy ötletet kaptam arra nézvést, mi legyen a mai téma: „írjál az egérről!” Tessék, az egérről is írtam. Hogy mi az összefüggés? A karácsonyi zabatúra. Mert ember is, egér is eszik vagy enni akar. A különbség: az ember csak majd' kipukkad, az egér bele is hal. « * i
