Tolnai Népújság, 2013. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
Vasárnapi Tolnai Népújság, 2013-05-12 / 18. szám
2013. MÁJUS 12., VASÁRNAP 5 Magyar mester idén a cipővilágbajnok kovács attila Egyszerre hisz a hagyományokban és a jövőben SZTORI Kovács Attila egy gazdagon díszített kalotaszegi csizmával Kovács Attila három arany- és egy bronzéremmel térhetett haza a cipészek háromévente megrendezett világbajnokságáról, sőt a női és a férficipő kategóriában is megszerezte a különdíjat. A kisgyőri mester a minőség és a kézműves munka becsületére esküszik, szerinte ezért is eredményes. Fábos Erika Március végén 13. alkalommal rendezte meg a Németországi Kézműves Cipőkészítők Szövetsége a Kézműves Cipőkészítők Európai Bajnokságát. Ez a verseny kezdetben német bajnokságként indult, mára azonban már a cipészek világbajnokságának számít. A verseny 40 éves történetének legeredményesebb versenyzője idén Kovács Attila, kisgyőri cipészmester lett. Négy alkotással mutatkozott be, melyből egy kalotaszegi női csizma a ma- J gyár viseletkultúránkból merít. A másik női lábbeli egy antilop és rája bőrből készült cipő volt, a két férfi cipőből az egyik békabőrből, míg a másik borjú és krokodilbőrből készült. „Mivel kézműves cipők versenyéről van szó, így csak hagyományos módon, varrott talppal készült lábbelikkel lehet nevezni, melyet az utolsó öltésig a nevező cipésznek kell elkészítenie egyedül - mondta Kovács Attila. - Egy-egy ilyen lábbeli elkészítése 7-10 napig tart, de a versenydarabok közül volt olyan, amin még ennél is többet dolgoztam. Mindegyikben volt valami különleges. A női cipőnek a sarka készült egyedi technikával, a férfi cipő esetében a békabőr volt a különlegeség, öt békának a bőre kellett a két 41-es méretű cipőhöz. Egy kézműves cipőnek ez a legnagyobb értéke, hogy természetes alapanyagokból és kézimunkával készül, személyre szabva. Valamikor az volt a természetes, hogy egy cipő 20- 30 évre, egy csizma egy életre készült. A mai fröccsöntött, tömeggyártott cipők világában, ez elképzelhetetlen.” Kovács Attila az édesapja unszolására választotta a család mesterségét, mert korán kiderült, hogy van érzéke hozzá. Műhelyében a kezdetektől csak olyan alapanyagokat használnak, amelyek hagyományos módon készülnek, a bőröket például egy év alatt készítik ki és minden mozzanat kézzel készül. A cipőkészítésnek öt fázisa van. Először megtervezik a cipőt, aztán kiszabják, utána megvarrják a felsőrészt, ezt követi, hogy kaptafára húzzák és elkészítik a rámáját és talpát, legvégül pedig festik, antikol- ják és a bélése kerül bele. Ez általában egy hétig tart. Ezzel a hagyományos technológiával 15-20 műhelyben varrnak manapság cipőt Magyarországon és ezek közül 5-6 olyan van, amelyik világviszonylatban is jegyzett. „Egy minőségi, kézműves cipő átlagban 100 ezer forint körül van, de attól is függ az ára, hogy milyen bőrből készül. A legtöbb cipőt borjúbőrből adjuk el, de bármilyen különlegességet beszerzőnk, ha igény van rá. Az itthoni kereslet persze nem nagy, de növekszik, a külföldiek pedig ismerik és szeretik is a magyar cipőket. Sokan kifejezetten azért jönnek Budapestre, hogy cipőt varrassanak.” Kovács Attila azt mondja, a cipőválasztásnál fontos a kényelem. Ne szorítson, ne lötyögjön a lábbeli. Az is fontos, hogy legalább a bélése és felsőrésze természetes anyagból, vagy bőrből készüljön. Az esztétika csak ezek után következik, de természetesen az is szempont. MAGYARORSZÁGON valaha az egyik legjellegzetesebb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló szakma volt. Minden faluban tucatnyi mester dolgozott. a hazánkban dolgozó mesterek igen komoly szakmai hírnévre tettek szert a bécsi cipészekkel való vetélkedés közben. Az első „cipész" a csizmadia volt, aki a kézműves csizmák elkészítésével és javításával foglalkozott, az 1500-as évek végétől. A XIX. század végétől a cipő kezdte átvenni a csizma szerepét, csizmadiából is kevesebb lett. Felváltotta a varAz idei cipődivatról azt mondta a mester, hogy szerencsés módon minden divat. A férfiaknál inkább a klasszikusabb fazonok, nőknél a kényelmesebb cipők és a pasztell színek. A cipészmestert minden érdekli, ami cipő. Ezért nem csak az elismerések miatt indul rendszeresen versenyeken sem, hanem azért is, hogy felhívja a fiatalok figyelmét arra, van jövője ennek a szakmának. ga, aki már inkább cipőket varrt, a suszter, aki inkább javított és végül a cipész, aki acipőtől, a csizmáig és a javításokig mindenhez ért. Ezekre a hagyományokra épült a hazai ipari cipőgyártás, ami a 90-es évek végéig európai hírű volt, világmárkák is gyártattak nálunk, és évente közel 15 millió lábbeli készült. a távol-keleti import hatására azonban az iparág hazánkban is összeomlott. Tíz éve még több mint húszezer ember dolgozott az ágazatban Magyarországon, ma ennek kevesebb, mint a fele. „A nagyapám csizmadia volt és nyolc gyermeke közül öt továbbvitte a mesterségét. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy évek óta egyetlen iskolában sem oktatnak Magyar- országon cipészeket. Ez nagy szomorúságom, ezért azon dolgozunk, hogy a 2014-es tanévtől Miskolcon újból elindulhasson ez a képzés. Nekem Miskolcon van a műhelyem és nagyon szívesen felvállalnám, hogy segítsem az utánpótlást, úgy elméleti tudással, mint a gyakorlatban, ezért egy iskolával közös programot készítettünk erre.” Kovács Attila számára azonban nem csupán a jövő és az utánpótlás fontos, hanem a hagyományok ápolása is. Nagyapja emlékére néhány éve elkezdte megvarrni a régi magyar csizmákat. A Nagy-Ma- gyarország régióinak csizmái közül 19 fajta már el is készült, melyek népművészeti alkotásként is megállják a helyüket, le is zsűriztette őket. „A csizmakészítés az egyik csúcsa a szakmánknak és nagyon sokat elárulnak ezek a A leghíresebb „cipészek” SALVATORE FERRAGAMO, „az álmok cipésze”. Ő a világ leghíresebb cipőtervezője, minden fiatal tervező példaképe, Éva Peron vagy Marilyn Monroe is az ő cipőiben járt. Bruno MAGLi 1936-ban alapította cégét, Olaszországban, Bolognában két testvérével. Furcsa módon 1996-ban az 0. J. Simpson per kapcsán - amiben egy Bruno Magli-cipő volt a vád egyik legfontosabb bizonyítéka - a márka elképesztő ismertségre tett szert. Erzsébet angol királynő és Hillary Clinton is ezt hordja. MANOLO BLAHNIK 1942-ben született a Kanári-szigeteken. Politológiát és jogot tanult, aztán díszleteket tervezett, majd fotózott. 1971-ben az amerikai Vogue főszerkesztőjének megmutatta rajzait és díszletterveit, aki arra biztatta, tervezzen cipőket. Azóta ő a király, cipőit nagy múzeumok is kiállították már. jimmy choo, a kínai cipőtervező 1961-ben született egy cipőkészítő családba, Kínában. Tizenegy évesen készítette első cipőjét. Londonban járt egyetemre, ma pedig a divat fővárosaiban kivétel nélkül van cipőüzlete. CHRISTIAN L0UB0UTIN 1963- ban született, Párizsban. A legenda szerint egész tinédzser- korában cipőket rajzolt. Ő találta ki az ék alakú sarkot. 199F ben nyitotta meg első saját üzletét Párizsban, azóta meghódította az egész világot. lábbelik a hagyományainkról is. Vidékenként ugyanis más-más csizmát hordtak az emberek. Főleg a női lábbelik voltak nagyon változatosak. A kalotaszegi csizma például egy páratlanul gazdagon díszített fajta,. A torockóinak felkunkorodik az orra, ez részben török, részben honfoglaláskori, ázsiai hatás. Szeretek csizmát varrni, kikapcsolódás a számomra, amiből látszik, hogy a munkám a hobbim is, de ennél többről is szó van. A magam eszközeivel szeretnék mindent megtenni, hogy ez a szép szakma, ez az érték ne haljon ki úgy, mint egykor a csizmadia mesterség.” Világhíres volt a hazai cipőipar Családi küzdősportunk, a fülezés h A FULEZES naétm H lünk családi rados virág sport, amit én találtam ki. Hogy nem lett belőle olimpiai sportág, az nem rajtam múlt, mert én már idestova negyvenöt éve űzöm. Mindegy, megmaradt alternatív hobbisportnak. az első dokumentum, amin fülezek, kétéves koromból származik. Egy fényképen anyám a karján velem, apám és a nagy- szüleim mosolyognak a lencsébe. Pontosabban anyám inkább fintorog, mert miközben a karján ülök, és haja alatt a fülcimpája után matatok, azzal van elfoglalva, hogy valahogy elhúzza a fejét a kezem elől. Nem szerette a fülezést. A fotón a húgom szintén látható, ott van várandós anyám pocakjában. így aztán ő sem mosolyog, de később még kevésbé tette, amikor neki akartam fülezni. Ő is rühellte. a fülezésből tehát küzdősport lett. A szabályok a következők: a fülező fél arra törekszik, hogy a másik fülcimpáját mor- zsolgathassa, míg a fülezendő fél igyekszik ezt mindenféle módon megakadályozni. Anyám egy „ne piszkálj!” felszólítással hárított, míg húgom egy általa kifejlesztett karmozdulat-technikával lökte el a kezemet. Én persze újra meg újra próbálkoztam, amiből sok konfliktus származott. Testvérem körömszakadtáig óvta a fülét, esetenként anyámnál keresve menedéket, aki a nagyobbnak kijáró „ne bántsd a kisebbet!” paranccsal védte meg. De az is előfordult, hogy a húgom akart tőlem valamit (rakjak rendet helyette is a közös szobánkban, meg hasonlók), én pedig ilyenkor kaptam az alkalmon, és megzsaroltam őt. „Oké, de csak akkor, ha fü- lezhetek neked egy kicsit.” Az „egy kicsit” relatív volt, azaz attól függött, mennyi ideig tart a fülezés (az én élvezetem és a húgom szenvedése), hogy mennyit ér a cserealap. nincs mit csodálkozni rajta, hogy a fülezésből negatív családi legenda lett. Apám próbálta kihúzni a probléma méregfogát: „fülezz nekem, engem nem zavar” - ajánlkozott. Igen ám, de az ő húsos fülcimpája nem volt olyan jó puha és selymes, mint a húgomé, így a terv szinte a születése pillanatában kudarcba fulladt. Folytatódott a harc a testvéremmel, és az évek múlásával egy állandóan ismétlődő traumává terebélyesedett. Számára. Nemrég tudtam meg, mennyire megviselte őt a sajátos kis hobbim. Pár éve összevesztünk, de nagyon, már ahogy az testvérek közt lenni szokott. Mi túltettünk az országos átlagon: két teljes esztendeig nem beszéltünk egymással, közben a sebeinket nyalogattuk (mondanom sem kell, a mosolyszünetet egy kölcsönös félreértés okozta). Aztán, amikor nagy nehezen kibékültünk, azt találtam mondani, nem kevés pátosszal: rájöttem, húgom az az ember, akivel felnőttem, ami fantasztikus dolog. Úgy meghatódtam felfedezésemen, e teljesen magától értetődő tényen, hogy még hüppögtem is rajta valamicskét. Húgom nem volt ilyen szentimentális. Még mindig kissé sértetten azt vágta a fejemhez: „nekem egy rémálom volt veled felnőni, mert állandóan piszkáltad a fülemet.” most, HOGYe sorokat írom, kiderült, a fülezés mégsem pusztán az én találmányom. Nemcsak nálunk volt ugyanis divatban. Férjem, aki tudja, miről szól ez a cikk, nevetve tanácsolta: kérdezzem meg az ő édesanyját, mi jut eszébe a fülezésről. Náluk ugyanis anyósom volt az, aki fülezett a gyerekeinek, a férjemnek és a sógornőmnek. Kiskorukban. A különbség annyi, bár ez elég nagy, hogy az ő családjukban nem fajult el a dolog, még csak küzdőspot sem lett belőle. A gesztust a gyerekek cirógatásnak vették, és visszafülez- tek az anyjuknak. VANNAK SZOKÁSOK, amik megmaradnak, amíg az ember él. Most a férjemnek fülezek, aki ezt szereti, és időnként vissza- fülez. »
