Tolnai Népújság, 2012. december (23. évfolyam, 281-304. szám)

Vasárnapi Tolnai Népújság, 2012-12-02 / 46. szám

2012. DECEMBER 2., VASARNAP INTERJÚ 7 KOLTAi Róbert A színpadon a pillanatot, a filmben a maradandóságot szereti. Nyolc játékfilmet készített, ezt csodaként éli meg. Nagy ajándéknak tartja, hogy felfedezte és meg is mutathatja színpadon Móricz Zsigmond legmélyebb titkait. „SZÍNHÁZ NÉLKÜL NINCS ÉLETEM” Koltai Róbert arra a legbüszkébb, hogy estéről estére mindig jobbat akar, a filmcsinálásról pedig azt mondja, nagyon fárasztó és harcos, de még mindig nem fáradt bele, sőt új filmterve is van. Egy kevéssé ismert Móricz-regény az alapja, mostanában ugyanis Móricz számára a boldogság. Fábos Erika A kritikákkal hogy van? Nekem nemigen van szük­ségem kritikára, mert vannak olyan barátok a szakmából, akik mindig kemények és őszinték, nem is kell semmit mondaniuk, egy nézésükből tu­dom, ha valami nincs rendben. Ráadásul nemcsak néznek, hanem mondanak kíméletlen dolgokat is olykor. Sajnos, nem tartozom azok közé, akik nem olvassák a kritikákat, én elol­vasom. Itt jegyzem meg, hogy bizonyos online termékek kul­turális uszítóit nem tekintem kritikusnak. Nekik csak indu­lataik vannak, és fő motiváció­juk a gyűlöletkeltés. Ezek szerint, ha rosszat írnak Önről, az bántja? Ha van értelme és alapja, ak­kor elfogadom, jó példa erre a Magyar Narancsban megjelent kritika a Magic Boysról, amely igen kemény szavakkal indul, hogy aztán a filmben rejlő ér­téket, a jót is észrevéve, életem egyik legszebb filmkritikájává váljon! Miközben nincs benne lelkesedős, szépelgős ajnáro- zás. Ez nem bánt. Az igazságta­lanság viszont nagyon is. Mi kellene ahhoz, hogy újra közönségsiker lehessen egy magyar közönségfilm? Sok minden, de legfőképp az, hogy újra legyen pénze az embereknek. Amióta én filmet csinálok, soha nem tapasztal­tam ekkora válságot a mozik­ban. Manapság, ha egy család megengedheti magának, hogy eljusson moziba, akkor még egy átlagos amerikai filmnek is nagyobb az esélye, mint egy magyar filmnek. Jelen esetben a James Bonddal kellett verse­nyeznünk, ami magasan az át­lag fölötti film, óriási hírverés­sel. Az a világ elmúlt, hogy pl. az Egészséges erotikát egymil­lió ember látta, nem is érdemes hasonlítgatni a mai és a régeb­bi viszonyokat. Külföldön hogy fogadták a fil­met? Remekül. A megnyitó nap­ján hajnalban telefoncsörgésre ébredtem. Bunyik Béla, a Los Angeles-i magyar filmfesztivál igazgatója hívott az éjszaka kö­zepén, hogy imádják a filmet a nézők, teltház van, és hogy a poénok egymás után robban­nak. Jiri Menzel egy időben azért hagyott fel a filmezéssel, mert elege lett a pénzügyi kiszolgál­tatottságból. Ön nem ábrándult ki? Névjegy: BUDAPESTEN SZÜLETETT 1943. december 16-án. 1968-BAN VÉGZETT a SzínhÓZ- és Filmművészeti Főiskolán. pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte, de játszott a pécsi és a buda­pesti Nemzeti Színházban és a veszprémi Petőfi Színház­ban is. 146 SZÍNPADI BEMUTATÓJA volt színészként, 22 rendező­ként, több mint nyolcvan fil­mes alkotásban játszott. FŐBB FILMSZEREPEI: PÓkfod (1976) Indul a bakterház (1979), Csók, Anyu! (1986). Filmjei: Sose halunk meg (1993), Szamba (1996), A mi­niszter félrelép (1997), Ámbár tanár úr (1998), Csocsó, avagy éljen május elseje! (2001), Vi­lágszám! (2004), Megy a gő­zös (2007) Magic Boys (2012) felesége Pogány Judit, fiuk Gábor 1972-ben született, há­rom unokájuk van. „Legfőbb támogatómban sosem csalódtam: a közönségben.” Dehogy. Bár mindig őrüle- tesen nehéz, hatalmas mun­ka egy film, mégis egy csoda. Ahogy azt is csodaként élem meg, hogy én ennyi filmet csi­nálhattam, melyet eddig két­millió-háromszázezren néz­tek meg magyar mozikban, és most a rengeteg tv-ismétlésről nem is beszélnék. Melyik kedvesebb terep, a film vagy a színház? Mindegyik varázslat. A szín­házban az azonnali visszajel­zés, a jelenidő jelenti a kábító­szert, míg a filmben a mara- dandóság a legvonzóbb. A film­nek talán annyi előnye van, hogy át tud lépni még a nyelvi korlátokon is, több emberhez képes eljutni. A színházban a jelenidejűség a csodálatos, hogy abban a pillanatban, mi­kor elkezdődik az előadás, már nem a rendező vagy a színész számít, hanem együtt az egész, s mindennek a legfőbb kovásza a nyitott szívű, kíváncsi, élmé­nyekre váró közönség. Alapve­tően történetkitaláló ember va­gyok, szeretek mesélni: filmre és színházra is igaz ez. Hogyan születnek ezek a törté­netek? Mindegyik film másként. Minden filmemben vannak személyes történetek, van, amelyik nagyon belőlem és a telkemből fakad, és van, ame­lyik kevésbé. A Sose halunk meg, a Szamba, a Csocsó és a Világszám mélyen belső indít­tatású, de ugyanolyan fontos, hogy a kimondottan szórakoz­tató célzatú filmek is (pl. Mi­niszter félrelép), mívesen és ízléssel legyenek elkészítve. Itt jegyzem meg, a Magic Boys fantasztikus képi világát, ifj. Seregi László lenyűgöző mun­káját az Ön által „kritikusnak” nevezett magyar dolgozatírók egyike sem említette meg. Említette, hogy sokat változtak a viszonyok, amióta a pályán van. A mostani viszonyok között is ezt választaná? Amikor én kezdtem, akkor sem volt könnyű. Kaposváron indultam, az akkoriban szám­űzetésnek számított. Kapos­vár szép lassan nőtte ki magát azzá, amivé vált. Amikor én voltam fiatal színész, sokkal könnyebb volt a kiválasztódás, mert rengeteg tv-film készült, amelyekből kiderült, ki meny­nyire tehetséges, sokkal több embert kipróbálhatott a szak­ma. Manapság annyira drá­ga egy film elkészítése, hogy nagy felelősség a szereposztás. Mondogatják, hogy ugyanaz a tucatnyi színész szerepel min­denhol. Igen, mert a rendezők nem mernek ekkora tét mellett kísérletezni. Valószínűleg töb­bet kellene színházba járniuk és előadásokat nézniük, hogy bátrabban merjenek döntése­ket hozni. Ön jár és figyeli a fiatalokat? Kevesebbet, mint szeret­ném, de azért igen, figyelem őket. Szabó Kimmel Tamás például nagy kedvencem, éle­te első filmfőszerepére a Megy a gőzösben kezdőként esett rá a választásom, nagysze­rű volt benne. A Sose halunk meg színpadi, musicalváltoza­tában, Szolnokon és a József Attila Színházban ő játszotta Imikét, én meg a vállfás Gyu- szi bácsit..Óriási öröm volt szá­momra, hogy minden egyes játékötletet, amit adtam neki egy-egy jelenettel kapcsolat­ban, a következő előadásra minden várakozásomat felül­múlva, fényesen teljesítette. Nem véletlen, hogy ma a Nem­zeti Színház egyik kiemelke­dő, fiatal színésze. De beszél­hetnék Király Adriánról, Szir­tes Balázsról, akikkel jelenleg, a Száguldó Orfeum keretein belül a Lulu című zenés víg­játékban rendezőként és szí­nészként dolgozom együtt. És nagy öröm látni fejlődésüket, előadásról előadásra. Szere­tem átadni, amit tudok, ezért is örültem nagyon, amikor a Színművészeti Egyetemen 7-8 éve rendezhettem egy osztály­vizsgát. Az „Én és a kisöcsém” című darabot csináltuk meg, ami a Körúti Színházban azóta is megy, már a sokadik szerep- osztással, de mindig fiatalok­kal, és ugyanakkora siker. Ezek szerint azt jobban szereti, amikor valami már megvan és a sajátja, mint az újdonságokat. Igen, ez nálam színészként így van. Nehezen próbálok, pláne nehezen tudok egyedül otthon szöveget tanulni, ne­kem kell a jó próba, a partne­rek. Pályám elején néha sírba kergettem a rendezőimet ezzel a munkatempóval. Előfordult, hogy igazából csak a közönség jelenléte mentette meg egy-egy alakításomat. Persze, elisme­rem, rendezőként nem a ma­gamfajta színészeket kedvelem a legjobban. Az vígasztal, hogy nagy kedvencem, Bodrogi Gyu­la gyakran mondogatja: a vilá­gon a legokosabb a közönség, persze, szigorúan tilos csak a közönségre hagyatkozni. Volt egy olyan pillanat, amikor eldőlt, hogy színész lesz? 17 éves lehettem, amikor Tö- rőcsik Marit és Bodrogit láttam a József Attila Színházban, egy habkönnyű zenés komédiában, a Potyautasban. Bűbájos színé­szetet mutattak be, amitől hete­kig a föld fölött jártam, és úgy éreztem, ezt akarom én is egy­szer, ezt a boldogságot okozni sok-sok embernek. Van valami, ami mostanában ennyire boldoggá teszi? Van. A legbüszkébb a Mó- ricz-estemre, a Napló-szilán­kokra vagyok. Most ez az én boldogságszériám. A Sanyi és Aranka Színházban játszom Ferencvárosban, a Mátyás ut­ca 9. alatt. 2011 december 7-én mutattuk be, és pénteken, ugyancsak december 7-én tart­juk belőle a jubileumi, 50. elő­adást. Gyakorlatilag végig egy asztalnál ülök, és mégis életem egyik legfontosabb munkájá­nak tartom. A művet Móricz: 1924-25-ös Naplója alapján B. Török Fruzsina hozta létre. A színpadra alkalmazásnál ma­gam is bábáskodhattam. A nap­ló azt az időszakot öleli fel, mi­kor Móricz beleszeret Simonyi Mária színésznőbe, a felesége pedig öngyilkos lesz. Móricz régi vagy új rácsodálko- zás? Hatalmas rácsodálkozás, ha­talmas élmény. Amikor még csak a szövegkönyvet olvas­tam, olyan szívdobogásom volt tőle, olyan erősen hatott rám, hogy letenni sem tudtam. Egy csoda, hogy mi minden volt eb­ben az emberben. Film lesz még? Az önálló estem bemutatója óta született egy filmterv a Ka­maszok című befejezetlen Mó- ricz-regénybó'l, mely Szekeres Dénes producernek felkeltette a figyelmét. Jelenleg a kezdet kezdetén tartunk, s ha össze­jön, reményeim szerint igazi nagy meglepetést okoz majd. Ebben a műfajban még nem próbáltam ki magam filmben. Ennél nagyobb, hódítóbb ter­vem nem lehet már. Olyan, mintha mindig attól fél­ne, valamit kihagy, sokat vállal, túlhajtja magát. Mikor akar visszavenni a tempóból? Rájöttem, hogy akkor öreg­szem a leginkább, amikor nincs dolgom. Engem a mun­ka éltet. Az a közeg, a kollé­gák és mindenekelőtt és felett a közönség. Lehet, hogy dél­után még fáradt vagyok, de este a színpadon röpködök és kiváló kondícióban érzem ma­gam. Ennyi és ennyiféle szerep után van valami hiányérzete, valami, ami úgy érzi, elment Ön mel­lett? Szerepálom? Ennyi szerepet, ilyen pályát nem is mertem volna álmodni sem. De azért valami van, ami elkerült: Hasek Svejkje pél­dául egy olyan karakter, amit mintha csak rólam írtak volna, mégsem talált meg, pedig jó lett volna. ' Elégedett mindazzal, amit az elmúlt évtizedek alatt elért a pályán? Sikerre törekvő, sikerorien­tált művészember vagyok, aki nagyon sok mindennel megpróbálkozott. Azt azért nagyon szerényen elmonda­nám, így, az interjú vége felé, hogy volt Kaposváron egy da­rab, egy tragikomédia, melyet Nyikoláj Erdman írt és Ascher Tamás rendezett, még 1987- ben, s amely elnyerte abban az évben a legjobb előadás cí­met a színikritikusoktól, és a Magyar Színházi Fesztiválon, a mai POSZT, jómagam pedig ugyanezt a két díjat kaptam, mint férfi főszereplő. Emel­lett a mellékszereplőknek is díjak garmadát hozta. Abból a szereposztásból már szinte mindenki Kossuth-díjas, csak én nem. Egy ideig, elég sokáig, fájt, de ma már egyfajta belső derűvel veszem ezt tudomásul. Mert legfőbb támogatómban sosem csalódtam, a közönség­ben. Színház nélkül el sem tudja képzelni az életét? Azt, hogy egyszer meghalok - sose halunk meg -, azt el tu­dom képzelni, de azt, hogy nem játszom, sehol, semmit többé, hogy nincs színpad, azt nem. Színház nélkül nekem nincs életem, ez az egyetlen dolog, ami állandó bennem. \ A •v*

Next

/
Oldalképek
Tartalom