Tolnai Népújság, 2004. december (15. évfolyam, 280-305. szám)
2004-12-24 / 300. szám
«s#AWi %Wtt(íV(í; fOűd. j íöfcwstá» :s> Zso Id könyv, de már a második világháborúból: Molnár Szeri Árpád Miután az 1918-ban jobblétre szenderült Osztrák-Magyar Monarchia területén manapság tizenhárom ország osztozik, nem kizárt, hogy itt-ott még élnek első világháborús veteránok. Ma már legkevesebb 104 évesek azok, akik egykoron a K. und K. (Kaiserlich und Königlich) hadseregben szolgálhattak. Magyar állampolgár mindenesetre - legalábbis tudomásunk szerint csak egy van közöttük, a A Habsburg birodalom legkeletibb tartománya Bukovina (ném: Bukowina) volt a Habsburg birodalom legkeletibb tartománya. Románok, ukránok, ruszinok, németek, illetve kisebb számban még magyarok is lakták. Az I. világháborúban véres harcok dúltak a területén, kiváltképp Toporoutz és Rarance térségében. A Monarchia ezen tartományát 1919-ben Románia vette birtokába. 1945 után Bukovina északi része a Szovjetunióhoz, majd a kilencvenes években utódállami örökségként Ukrajnához került. fordító augusztus végi napjára a hadastyán. - Ekkor, 17 évesen még nem gondoltam arra, hogy nekem is mennem kell. Azután 1915. október 15-én megkaptam a behívó parancsot A besorozás már előbb megvolt. Örültünk neki, mint afféle gyerekek, hogy katonák leszünk. Aztán ez az öröm nem tartott sokáig. A107 éves ember személyi igazolványának száma 3-assal kezdődik, a férfiak közül az egyetlenként az országban Hétközség-fennsík Ausztria Tirol tartományának déli részénél, illetve az észak-olasz határvidéken található hegyvidéki terület. A Monarchia hadvezetése itt igyekezett áttörést kierőszakolni, kijutva Velence irányába az Adriai-tengerig. Az olaszok által megerősített Arsiero-Asiago-Meletta erődcsoport körzetében azonban rendre elakadtak az osztrákmagyar offenzívák. Ugyanakkor az olasz hadsereg sem bizonyult képesnek a Hétközség-fennsíkon át benyomulni Tirolba. A térségben a háború végéig heves és véres állásharcok dúltak. Kiskundorozsmán élő Molnár Gergely. A 107 éves Gergely bácsi, miután 1915-től 1918-ig, egészen az összeomlásig küzdött a Habsburg birodalom csukaszürke uniformisában, joggal mondhatja magáról, hogy személyében idehaza az osztrák császár - és egyúttal magyar király - utolsó, még élő katonáját tisztelhetjük. Szelíd erőszakkal kell visszasegíteni helyére, mivel az idős férfi érkezésünkkor székéből felemelkedve nyújt kezet. Egyenesen ül, s bár arca barázdált, évtizedeket letagadhatna korából. Rövid gondolati egységekben beszél, ám korához képest meglepő szellemi frissességnek örvend.- Az újságokból tudtuk meg, hogy kitört a háború - emlékezett vissza az 1914-es év sorsEgy elvetélt kísérlet: betörés Erdélybe Románia 1916. augusztus 27-én üzent hadat a Monarchiának, majd tört be Erdélybe 240 ezer fos sereggel. Ám a román csapatok szeptember közepére megálltak a Nagyszeben-Fogaras- Székelyudvarhely-Parajd-Borgói hágó vonalánál, ez a szünet pedig lehetővé tett egy jól szervezett ellentámadást. A román haderő a nagyszebeni és fogarasi csatavesztés után kivonult Erdélyből, majd az újabb vereségek miatt békét kért. A 18 éves Molnár Gergely Szeged 46-os laktanyájábá vonult be. Itt osztották szét a honvéd újoncokat pótzászlóaljakhoz. A frontra kerülést négy hét kiképzés előzte meg.- Könnyű volt, úgy bántak velünk, mint a gyerekekkel. Mondta is a zászlóalj parancsnok a kiképzőknek, hogy apjukként bánjanak velünk. Nem is volt semmi gond. Aztán megalakították a menetzászlóal- jat, elláttak téli felszereléssel és kiszállítottak bennünket Galíciába. Az oroszok akkor már harcoltak. Egy idő után pedig Bukovinába kerültünk, éppen ott volt hiány a fronton. Molnár Gergely minden válasza után maga elé néz. A külső szemlélő azt vélné: gondola- ^ tai valahol nagyon jS messze járnak. De nem, hiszen kisvártatva még azt is felidézi kilencven év távlatából, hogy a 305. számú kombinált század gyalogosaként szolgált. Az egységet magyarok és erdélyi románok alkották. Utóbbiakat Désről vezényelték ide. A ma- gasabbegység, azaz az 51. számú honvéd gyaloghadosztály parancsnoki tisztét Kornhaber Adolf vezérőrnagy töltötte be.- Bukovinában, a Czernowitz melletti Rarance falunál elég nehéz helyzetben voltunk, a két front alig száz méter távolságban volt egymástól - folytatja történetét fátyolos, kicsit rekedtes, csendes hangján, de azért jól érthetően. - Vadásztak egymásra az emberek. Mi az oroszokra, azok meg miránk. Ha egy mozgó fejet megláttak, rögtön odalőttek. Nekünk jó fegyverünk volt, a legújabb Mannlicher. Aztán amikor 1916 nyarán a románok betörtek Erdélybe, akkor Szászsebesbe, majd Nagy- szebenbe vittek. Itt egészen addig maradtam, amíg csak meg nem sebesültem. Brassó mellett egy puskagolyót kaptam a combomba. A drámai vég felé menetelő Monarchia még képes volt átmeneti győzelemre, leverte a románokat. Molnár Gergely viszont öt hónapra a Bácskába, a zombori kórházba került. Amikor felgyógyult, újra bevonult Szegedre. Az 5. számú felkelő ezred tagjaként 1917-ben ismét a keleti fronton találta magát. Onnan pedig az olasz hadszíntérre helyezték át, de már 1918. júliusá- Molnár ban, amikor is az orosz medvét az októberi forradalom és annak következménye átmenetileg a földre terítette.- A helyet Hétközség-fennsík- nak nevezték. Egy rohamzászlóaljba kerültem, ez az alakulat húsz és huszonöt év közötti fiatalokból állt. Válogatott csapat volt... - gondolkodik el ismét a szikár, galambősz hajú férfi, s a súlyos csendben talán felködle- nek lelki szemei előtt rég elporladt bajtársai. - A front felgöngyölítésére képeztek ki bennünket. Bár volt karabélyunk, meg rohamkésünk, mégis csak kéziGergely ugyanis a következő világégést sem kerülte el Gergely: három évszázad tanúja gránáttal dolgoztunk. Azt kellett dobálni az ellenséges állásokba. A hadosztályparancsnok tőle telhetőén igyekezett kímélni bennünket, nagyon veszélyes helyzetbe nem kerültünk A háború végéig az olasz fronton maradtam, 1918 november első napjaiban értem haza. Molnár Gergely a három évet felölelő frontszolgálata alatt találkozott egy híres emberrel is. A közelmúltban a Vatikán által boldoggá avatott IV. Károly osztrák császár és magyar király 1918 tavaszán Bukovinában tartott csapatszemlét. Az esemény felidézése az addig nyugodtan mesélő Gergely bácsit derűs-mérgelődő izgalomba hozta.- Kiállítottak reggel nyolckor, aztán délután háromra ért oda hozzánk. Ott toporogtunk és közben szidtuk őt.. Egy nagy autóval, hatalmas kísérettel érkezett. Közvetlenül az egységünk előtt haladt el, én ott álltam az első sorban. Egyi- künknek-másikunknak mondott is valamit, de nem sokat. Magyarul beszélt. Itt ismét rövid szünet következett, majd Molnár Gergely hamiskás mosoly- lyal, mintegy befelé nevetve jegyezte meg.- A királyt ekkor láttam... aztán azóta se... A császár utolsó magyar katonája A 107 éves Molnár Gergely az I. világháború három frontját is megjárta Imádott olvasni a kicsi lány. Voltak dolgok, mint például az óvodába menés, amiket csak hirtelen felindulásból, kampányszerűen imádott, de az olvasás, az más volt, azt tényleg szerette. Általában fejjel lefelé tartott könyvből szeretett olvasni, és hátulról előrefelé lapozott könyvből, valamint még képeskönyvből, azt is simán fel tudta olvasni, folyamatosan, soha el nem akadva a szövegben. Ha szigorúan, de legalábbis tudományosan vesz- szük, akkor persze csekély, mi több, szinte semmi értelme nem volt annak, amit olvasott, de hát ki akarja szigorúan-tudo- mányosan venni egy ilyen csöppség olvasását? A kicsi lány meleg időben szívesen ücsörgött a csibeudvarhoz vezető betonlépcsőn, ahol a Nagymamiék tyúkjainak olvasottfel. Ilyenkor többnyire meséket, továbbá más izgalmas, de a való életből vett történeteket ismerhetett meg a baromfiudvar. Amennyire meg lehetett ítélni, a tyúkok érdeklődéssel hallgatták a kislányt, olykor elégedetten kortyogtak, ha (szigorúan véve) egyáltalán létezik ilyen hangutánzó szó a tyúkok megelégedettségének kifejezésére.- Na és tetszik nekik a mese? Megtapsoltak már?- próbálta ugratni egyszer az egyik bátyja, de a kicsi lány gyorsan helyre tette a nagyfiút: - Jaj, Istenem - méltatlankodott. - Hát nem tudod, hogy a tyúkoknak nincsen kezük, hanem szárnyuk van?! Hát hogyan tudnának tapsolni a szárnyukkal?! - fogta a fejét a lányka, szemét az égre emelve, hogy neki milyen egy buta nagyDédi ágya testvért adott a sors. És folytatta a mesélést. A kislány Dédinek is szívesen olvasott. Dédi akkor már Nagymamiéknál lakott, egyre ritkábban kelt fel az ágyból, és azt lehetett gondolni, hogy nagyon kevés öröme van az életben. De a kicsi lány biztosan az egyik volt neki. Amikor odaült az ágya szélére, Dédi mindig összeszedte magát, mosolygott, és elragadtatással adózott a meséknek, továbbá más, izgalmas történeteknek. Dédinek akkor már nagyon remegős volt a keze, így fel sem merült, hogy esetleg kötőtűt fogjon közéjük. Pedig régebben szívesen kötögetett a dédunokáinak, ő csinálta, puha fonalból és vattából azt a három kötött macskát és egy egeret is, ami a kislány legkedvesebb játékai közé tartozott (Az igazat megvallva, eredetileg volt még egy macska, egy repülő macska is, akit a kicsi lány hihetetlen kunsztokra megtanított; forgott, ugrott, pörgött, szaltózott az a macska a levegőben, de egyszer, egy nyári vonatozás alkalmával tragikus balesetet szenvedett: lélegzetelállító mutatvány közben véletlenül kirepült a robogó vonat nyitott ablakán.) Szóval maradt a három cica, Pircsi, Kormi, Cir- mi és a kisegér. Újabb barátok azonban már nem kerülhettek ki Dédi kezei közül. Mert azok a kezek egy idő után már simogatni sem voltak képesek. Csak egyre erőtlenebből fogták azokat a fiatalabb kezeket, amelyek szerették, és simogatták őt, amíg csak érezni tudta... A nagyfiúk keservesen sírtak. A kicsi lánynak viszont hiába mondták a felnőttek, mi történt, még nem értette, nem fogta jel, hová tűnt Dédi, az ő legjobb barátnője. A kicsi lány csak hónapokkal később jelentette ki, hogy utál meghalni, ami akkor fog történni, amikor olyan öreg lesz, mint a Dédi. A napok persze azóta is alapvetően vidáman telnek, leszámítva azokat az időszakokat, amikor a kislány éppen nem imád, hanem utál óvodába menni. Pircsi, Kormi, Cirmi és a kisegér is gondoskodó szeretetben cseperedik, bár az utóbbi hetekben sokat betegeskedtek, állítólag bárányhimlővel és tüdőgyulladással küszködtek, injekciót is muszáj volt adni nekik. De Dédi azért megnyugodhat odaßnt: hamarosan meg fognak gyógyulni az állatok. A kicsi lány mondta. Csak az, az az egy dolog változott, hogy mostanában már nemigen olvas meséket, sem más izgalmas, de a való életből vett történeteket. Persze, mindenki tudja: hideg van már ücsörögni a tyúkólhoz vezető betonlépcsőn. És, a Dédi ágya is üres. Stein bach Zsolt
