Tolnai Népújság, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-05 / 283. szám
2003. December 5., péntek ESÉLYEGYENLŐSÉG ^ 0LDAL A rettegve várt születésnap Ha egy árva gyerek felnő, nehezen kap segítséget tpj „ j /XX, ff Ildikó, Flórián, Sándor és Tamás első ránézésre olyanok, mint bármelyik fiatal. Ruhájuk, frizurájuk divatos, lételemük a szórakozás. Arcuk azonban más, mint társaiké. Vonásaik keményebbek, mosolyuk fanyar, szemükben a fájdalom bujkál. A többi fiatallal ellentétben ők nem várják a születésnapi tortát. Rettegnek tőle. Tudják, ha betöltik 24. életévüket, csomagolniuk kell, és elmenni örökre. Nem tudni, hová, nem tudni, kihez. Nem várja őket odakinn senki, és visszafelé sem vezet többé út. Tudják, attól a naptól kezdve csak magukra számíthatnak. Az állami gondozásban felnőtt négy fiatal utolsó hónapjait tölti a budapesti utógondozóban. Budapest Az utógondozó épülete hatalmas, ódon villa Buda talán legszebb kerületében. A kert az ősz összes színét magára öltötte. Sokáig nyomom a csengőt. Végre nyílik az ajtó. Egy felügyelőnő kísér végig a házon. Belülről már nem olyan gyönyörű: kopott korlátok, a falakról itt-ott potyog a festék, talpunk alatt nyikorog a lépcső. A legfelső emeletre megyünk. Bekopogunk az egyik ajtón. Kotorászás, kulcszörgés, zárkattanás. Álmos, mezítlábas, aprócska lány nyit ajtót. Szemét dörzsöli, de még félálomban is mosolyog. Ildikót termete és jókedve kislánynak mutatja, pedig eddig leélt 22 éve annyi megpróbáltatást rejt, ameny- nyi másnak egész életére is sok lenne. Ildikó, 22 éves- Az édesapám hároméves koromban meghalt, így anya egyedül maradt velem és az ikertestvéremmel, Tamással- mondja, miközben lekuporodik az ágyra. Egészen kicsire húzza magát.- Nem voltunk jó gyerekek, minden csínytevésben élen jártunk. Alsó tagozatban még valahogy elevickéltünk tanulás nélkül, ám ötödik osztályban mindketten megbuktunk. Anyu kiborult, és azt mondta: elege van belőlünk, nem bajlódik velünk tovább. Mindkettőnket beadott a Cseppkő utcai nevelőotthonba. Pedig én imádtam az anyámat. Egész életemben mindenkit hozzá mértem, ő volt számomra az etalon. Ha egy barátom nem volt szimpatikus neki, én megszakítottam vele a kapcsolatot. Borzasztó törés volt ez az életemben. Ráadásul még a testvéremmel sem kerülhettem egy szobába, idegenek közt kaptam egy ágyat. Nagyot csalódtam az anyámban, bár tudtam, sohasem volt oda értem. Ő egy gyereket akart, és a kilenc hónap alatt végig azt hitte, csak egy fia lesz. Tamás anyu hasában teljesen eltakart, így engem az ultrahangos vizsgálat során sem vettek észre. Egy veszekedés során a fejemhez vágta: minek jöttél te a világra?- Az intézetben látogatott benneteket?- Persze, min'den hétvégén hazamehettünk hozzá. Olyankor nagy lakomákat tartott, dédelgetett minket. Aztán másnap mehettünk vissza az intézetbe. Levelek tömkelegét zúdítottam rá, könyörögtem, hadd menjünk újra, végleg haza, nem bírjuk nélküle. 0 szépen összehajtogatta a papírosokat, berakta a fiókba, és minden maradt a régiben.- Miért nem vett ki titeket?- Azt mondta, nem tud minket vállalni sem anyagilag, sem lelkileg. 21 négyzetméteres lakásban éltünk, tényleg szűk volt hármunknak. De valahogy addig is kibírtuk. Meg persze rosszak voltunk, tele volt az ellenőrzőnk intővel.- Édesanyád dolgozott?- Igen, de szinte mindig máshol. Érettségizett, intelligens asszony, most mégis kézilányként dolgozik. Volt ő már diszpécser, meg zöldség- és tojásárus is. Nekem sajnos kamaszként nem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé a tanulás, így csak pék lettem. Szeretnék leérettségizni, a titkos vágyam pedig az, hogy egyszer egyetemre mehessek: szociológus akarok lenni. Most éppen munkát keresek.- Mikor álltái munkába?- Már 17 évesen, miután az anyám mégis kivett az intézetből. 16 évesen beleszerettem az egyik intézetis fiúba, Imrébe. Két évvel volt idősebb. Ahogy betöltötte a 18-at, kiköltöztették. Persze nem bírtuk egymás nélkül, ezért belógott hozzám, de a "nevelő hazazavarta. Behívták az anyámat, és azt mondták neki: vagy hazavisz, vagy javítóintézetbe raknak. Hazavitt. A mennyekben éreztem magam. Egy évig minden rendben ment, letettem a szakvizsgát. Aztán összevesztem anyámmal, mert utálta a szerelmemet. Szapulta, én meg védtem. Egy veszekedéskor ordítva kidobott otthonról. Imréhez hurcolkod- tam. Négy évig laktam ott, pedig szörnyen éreztem magam. Az anyja mindennap holtrészegre itta magát, és üvöltözött, hogy mit akarok az ő házában. Csontsoványra fogytam. Húszéves voltam, amikor vége lett a kapcsolatnak. Aznap volt Imre nagyobbik húgának a születésnapja. Az érzékeny, szeretetéhes lányt senki nem köszöntötte fel. Bátyja a játékteremben, a húga a pasijánál, anyja, apja részegen fetrengett. A lány bánatában bevett három doboz anda-xint. Imrét egyáltalán nem érdekelte, hogy a húga életveszélyben van. Végül aztán mégis feljött a teremből. Nekitámadt a vécékagyló felett öklendező húgának, hogy mit képzel magáról, egész életében nem tett le semmit az asztalra. Erre én sem bírtam tovább. Beszóltam Imrének. A harmadik ökölcsapástól estem ki a fürdőszobából. Nekizuhantam az ajtófélfának, kitört a fogam.- Visszamentéi anyádhoz?- Nem, ő kidobott. Albérletbe mentem. Három helyen dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a lakbért. Reggel újságot hordtam, délután szerződéseket írtam, hétvégenként egy kocsmában felszolgáltam. Hamarosan megismerkedtem egy fiúval, beleszerettem, ösz- szeköltöztünk. Ez volt életem legszebb időszaka. Terhes lettem. Ám ekkor jött újra az anyám, aki megint hazahívott. Elvetettem a gyereket. Próbáltam anyámnak megfelelni, dolgoztam, minden hónapban leadtam neki 25 ezer forintot. Jó volt minden. Aztán anya újra bekattant. Mindennap újra és újra belém kötött, és hisztériázott, hogy menjek el a lakásból. Végül már azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha nem tűnök el. Hát megint csomagoltam. Pár hónapig barátoknál húztam meg magam. Végül az testvérem elintézte, hogy ideiglenesen jöhessek ide az utógondozóba, az ő fél szobájába beraktak nekem egy pótFOTÓK: EUROPRESS/KERÉK ÁGNES ágyat. Valójában nem lehetnék itt, mivel ez csak annak jár, aki nagykorúságáig intézetben volt, engem megy ugye egy évre kivett az anyám. Megkönyörültek rajtam, már néhány hónapja itt bújtatnak. De nem maradhatok sokáig. Tudom, össze kell szednem magam, és el kell mennem. Újra. Hogy hova? Miből? Még nem tudom. Munkát kell találnom minél előbb, hogy legalább egy társbérletben ágyhoz jussak. Sándor, 23 éves Szótlanul lépkedünk a fotóssal a lépcsőn. Odalent h’árom fiú üldögél. Egyiküknek sincs sok hátra a kiköltözésig. Melléjük ülök. Sándor nemrég töltötte be 23. életévét. Finoman csillogó haj, jégkék szem, hidegen szikrázó tekintet. Kilencévesen került intézetbe négy testvérével együtt. „Édesanyám és édesapám is meghalt” mondja. Még a szülők halála előtt intézetbe kerültek, de azt nem tudja, hogy az anya és az apa betegségben halt-e meg, vagy az életmódjuk vitte őket korán a sírba. Nem akar a múltban vájkálni, úgy érzi, jobb neki így. Kilencévesen egy zamárdi intézetbe került, ám néhány év múlva az otthon megszűnt. Testvéreivel együtt egy leányvári pap vette magához. Az általános iskola felső tagozatában folyamatosan romlott a tanulmányi átlaga, ezért egy kazincbarcikai egyházi iskolába küldték. „A suli vége felé már annyira nemkívánatos személy voltam az iskolában, hogy be se kellett mennem a bizonyítványomért, elhozták, csak menjek végre” - mondja. Hegesztőnek tanult, most gimnáziumi tanulmányait folytatja. Már sokadszor fut neki a negyedik osztálynak, idén talán sikerül azokból a tárgyakból is levizsgázni, amelyeket nem hajlandó megtanulni, mert egy cseppet sem érdeklik. A húga nevelőszülőknél van, egyik öccse gyermek- otthonban, a másik pedig a szobatársa az utógondozóban.- Egyszer engem is majdnem örökbe fogadtak, de sajnos mindent elrontottam - mondja. - 11 éves koromban a leányvári otthon szakácsa hazavitt magához. Néhány nap múlva a játszótérre mentem. Elszaladt az idő, és néhány órával a megadott időpont után értem haza. Azonnal visszavittek az intézetbe. Tudom, hogy rossz voltam, azóta is bánom.- Mit gondolsz, minden gyereket intézetbe adnak, aki egyszer elkésik otthonról?- Nem tudom, de ez az én hibám volt. Szülők nevelhettek volna fel. Sándor már csak néhány hónapig maradhat az utógondozóban. Nincsenek tervei, nem tudja, hova fog menni, ha kikerül. Azt mondja, egyedül nem tudna fizetni egy albérletet. „Ráérek majd ezen törni magam, amikor már kezemben a bőröndöm - mondja kesernyésen. dobta otthonról. Az intézetben befejezte a szakiskolát, faműves lett. Anyját havonta látogatja, nevelőapja meghalt. A vendéglátóiparban dolgozik, Albérletes esélyek Tamás, 23 éves Sanyival egyidős. Négy hónapos kora óta intézetben él. „Az apám csak ivott, üvöltött és fetrengett” - meséli. „Az anyám adott be minket az intézetbe, mert féltette a testi épségünket, és a fejlődésünket. Ő hiába dolgozott, az apánk minden pénzt elszedett tőle. Én azt mondom, jobb, hogy otthonba kerültem, mintha ott kellene felnőnöm. Néha szoktam látni az apámat, én megismerem őt, de ő nem tudja, hogy én ki vagyok. A múltkora húgomra azt hitte, hogy a bátyám barátnője. Azt hiszem, csöves lett.” A kreol bőrű fiú példásan precíz. Áz idegei azonban gyengék. Egyszer kirúgták az utógondozóból, mert 20 napi 16 órás munka után késsel a kezében kizavarta egyik társát a szobából. A szakmája szakács, de inkább dolgozik autómosóként, a főzésért nincs oda. Tamás szerint felesleges rágódni a jövőn. Az ember elmegy albérletbe, keres munkát, aztán vagy tudja fizetni a lakbért vagy nem. Ha nem, akkor marad az utca. Flórián, 24 éves Az utógondozó legtalpraesettebb fiatalja. Már július 31-én elmúlt 24 éves, de sikerült elintéznie, hogy csak január végén kell kiköltöznie. 17 évesen önként jelentkezett gyermekotthonba. Akkor már fél éve az utcán élt, vagy barátoknál húzta meg magát, mert nevelőapja néhány iskolai bukás után ki- 1997 óta van arra törvényes lehetőség, hogy a gyerek 18 éves korában ne kerüljön azonnal az utcára -mór. ,a Dömösi Csilla, a Fővárosi Önkormányzat egyik utógondozó-otthonának igazgatóhelyettese. - Aki nappali tagozaton tanul, vagy a jövedelme nem elég a létfenntartásra, nincs hol laknia, az kérheti felvételét az utógondozóba. Itt szállást kapnak, étkezési hozzájárulást, a tanulmányaikhoz szükséges minimumot, és szociális munkás segítségét problémáik megoldásához. Megpróbáljuk, önálló életre nevelni; megtanítani őket arra, hogy felelősek önmagukért. Övék a házimunka, ők gazdálkodnak a pénzükkel, ha elfogy, nincs utánpótlás. Mindenkit arra ösztönzünk, hogy tanuljon. Probléma, hogy az állami gondozottak jó része képességeihez méden alulképzett. Az állam otthonteremtési támogatással bocsátja útjukra a fiatal felnőtteket. Az összeg a gondozásban eltöltött évek számától és a felhasznált családi pótléktól függően a mindenkori nyugdíjminimum hatvanszorosa lehet, mintegy 1,3 millió forint. Ez a pénz lakásra nem elég. Legfeljebb - csoda folytán - önkormányzati lakásra. Akinek kevesebb jár, annak marad az albérlet. egy ügynökség közvetíti ki budapesti szállodákhoz felszolgálónak. Ő nem albérletbe megy, hanem a menyasszonyához költözik. A lánnyal még az iskolában ismerkedett meg, ő volt az egyik tanársegéd. Flórinak tervei vannak: esküvő, gyerekek, saját asztalosműhely. A fiú szerint az a legnagyobb baj, hogy az állami gondozottakat nem tanítják meg a pénzzel bánni. Nem ismertetik meg velük a különböző banki szolgáltatásokat, a bankkártyahasználatot, a takarékbetétet, a megtakarítási számlát. Nem segítenek nekik célokat kitűzni, amire gyűjteni lehet. Flóriánnak óriási az előnye. Ő már fél évet élt egyedül az utcán. A fiúk egészen a Moszkva térig kísérnek minket. Mindig a rövidebb utat választják, átvágnak árkon-bökron, segítségül a kezüket nyújtják. Búcsúzás után hosszan integetnek és mosolyognak. Boldogok, mert valaki figyelt rájuk. Én pedig abban bízom, hogy ők is olyanok, mint a macskák. Mindig a talpukra esnek! FARKAS MELINDA ( 4 l k
