Tolnai Népújság, 2003. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
2003-05-03 / 102. szám
9. OLDAL Tolnai Népújság EletMód Sírrongálás Egy férfi részegen több sírt megrongált a bácsbokodi temetőben 10. oldal NETthölgyek Internetes játékunk elérkezett az áprilisi forduló végéhez H.oldal Villamossal a Távol-Keletre „Anyóka, egy olcsó, nyári dzsekire lenne szükségem.” Ő csak egy pillanatig gondolkodott. „Elviszlek a kínai piacra.” A kínai piacra? Fogalmam sem volt, hogy a fővárosban ilyen is létezik - New York, London és Johannesburg: félre az útból! Budapest világvárossá nőtte ki magát: kí-na-i-pi-a-cunk van! Anyóka, meglehet, a mai napig villanyosnak hívja a villamost és automobilnak a Szent István körutat összebüzlő kocsikat, de ha valahol valamit olcsón be lehet szerezni manapság, tanácsa felér egy felkapott reklámügynökség főnökével, így vakon reá bízom magam, s felülünk a 76-os trolira, amely a Lehel térig visz bennünket. Ifjúkoromból halványan emlékszem arra, hogy itt valahol egy piacnak kellett lennie. Ám a téren zsíros kofák és aranyüzérek színes utcácskái helyett egy partra futott hajóra emlékeztető - hogy is mondják manapság? - „bazi nagy” monstrumot találok. Kérdőn nézek anyókára. „Eken” avagy anyóka májusi piaca „Nem, nem. Ez az Új Piac” mondja anyóka legyintve, „mi villanyosra szádunk. A 14-esre.” Innét akár egy idegen földrészen is lehetnék. A Lehel téren túli világról nem maradt semmi emlékem. Sok évtizedes távoliét törölte ki. Érdeklődéssel veszem tudomásul, hogy a villamosban mindenki rág valamit. Termetes asz- szonyság, mindkét ülést elfoglalva, krumpliszacskóból kettesével apró pogácsákat lapátol a szájába. A jobb első sarokba roskadt romagyerek napraforgómaggal tömi a fejét, a szár- nyacskákká pattintott hajakat lezserül a padlóra sercinti. Arrébb egy madárszemű leányzó a kézitáskájából dugdos valamit a szájába, miközben idegesen sandítgat maga köré. Amikor a tekintetünk találkozik, bugyrát az orrán felejti, s úgy néz rám, rajtakapottan, mint egy bűntudatos kanca az abraktarisznyából. Az utasok többsége üveges szemekkel mentolos gumikon kérődzik. Anyóka megrántja a kabátujjamat. Leszállunk. Kinézek az ablakon. A látvány hatására tudatom kútjaiból régen kiejtett szavak bukkannak fel. ' A grund. A Gittegylet. Nemecsek. Bevesszük a Grundot. Vegyük be. Nem. Álljunk csak meg. Hová az ördögbe kerültem? Elhagyatott, beépítetlen telek, vakolatát hullajtó kőkerítés a sarok közelében áttörve, kapunak. A bejárat előtt egy jenki Thunderbird limuzin parkol, hollywoodi méretek, kövérkés, kínai férfi vászonkalappal a fején, hanyagul a kocsi szárnyas lámpájának dől. Húst rág a csupasz kezében szorongatott csülökről. Zsíros mosollyal üdvözöl, s a csonttal a háta mögé bök. A kőkerítés tetején átvetett ponyvák, toldozott kötelek, rozsdás kampók, girbegurba karók Coca-Cola-reklámmal. A Thunderbirdből félhanggal elcsúsztatott mandarinzene bömböl, a kapu két oldaláról sárkánymotívumokkal telinyomtatott selymek lebbennek az arcunkba, fejünk felett gyönyörű, kézzel pingált tábla közli velünk: Kínai piac (hat. eng). (Csak később kapcsolok, hogy a hat. eng. nem a piac kínai neve, hanem a „hatóságilag engedélyezett” kifejezés rövidítése.) Odabent félhomály, le kell hajtanom a fejem, hogy a ponyvák alatt beléphessek. Halszag, még több kínai zene, sötét zugokban lámpa ég, a standok közötti sikátorokba merőlegesen ömlik a fény. Egy pillanatra Argenon labirintusában érzem magam. Remélem, egyszer még élve kikeveredek innét, mondom csak úgy magamnak, mert a zene miatt még saját magamat sem hallanám. Anyókának sürgős dolga akad a női piperesarokban, engem egy bizonytalanul kacsázó folyosóra tuszkol. „Ott vannak a férficuccok”. A sikátor közepén klausztrofóbiás rohamot kapok, az ételszaggal terhes levegő émelygéssel tölt el, menekülni akarok, el innen, ki a szabadba. Hátrafordulok, de anyóka már eltűnt szem elől, nincs mese, mennem kell előre. A mellettem lévő faasztalon papírtárca hever, rajta gondosan lerágott halcsontváz, a hal megmaradt feje mintha rajtam röhögne. Jobbra három apró termetű, csinos kínai leányka, formás fenekükön farmer feszül, éles, dallamos hangon egyszerre csacsognak, s a közös fatálból ujjaikkal rizst csipkednek. Néhány standdal följebb ünnepélyes arccal kínai férfiak égetett cukros szósszal leöntött, rizses csirkét esznek egy füstölgő alumíniumkon- dérból, hurkapálcikákat egyensúlyozva az ujjaik között. Hát persze, gondolom, kellett nekem ebédidőben dzsekit keresni a kínai piacon. Nem csoda, hogy ez ideig a kutya sem kérdezte meg tőlem, mit akarok venni. Csak tökkelütött amerikai turisták loholnak végig a hongkongi bazáron vagy a tajvani bevásárlóutcákon a déli nap tüzében. A folyosó zsákutcában végződik, az U betű öblét pehelykabátok tucatjai bélelik. Megforgatok néhányat közülük. Mokány, holdfejű kínai ember lép mellém, arcán kétöles mosoly ül. „Dzsekit keresek magamnak”. „Eken”, hallom a holdfejet. „Nincsen valami nyáriasabb?” „Eken”, mondja Lu-na. Felé fordulok. „Beszélsz magyarul?” „Eken”. „Akkor hozzál nekem légy szíves valami nyári kabátot. Feketét, ha lehet.” „Eken”, szikrázik, de nem mozdul. „Ezek mind télre valók”, s kezemmel végigsöprők mind a három falon. Hirtelen szörnyű gyanú ébred bennem. Előveszem legnyájasabb mosolyomat. „Idefigyelj, ha még egyszer azt válaszolod, hogy eken, akkor fölakasztalak arra a kampóra úgy, hogy csak a tűzoltók tudnak majd leszedni. Kapiska?” „Eken” - vigyorog, majd megölel. „Do you speak English?” Megrázza a fejét! Nincsen Eken. Te jó isten, miből él ez az ember? Hogy a csudába tud1 eladni egyetlen darabot is? Lehet, hogy kendercsúsztató? Jár a fantáziám. Felemelem az asztalról lelógó oroszlánfigurás abroszt, s alá pillantok. „Kukk”, kommentálja mozdulatomat. „Kukkoló”, válaszolok most, hogy végre kezdjük egymást megérteni. Lu-na egy babzsákra omlik és kacag a szívéből, térdeit csapkodva: kukkolló, kukkolló, ismétli, a férfi arcából csak egy hatalmas fogsor emléke marad meg bennem. Az „eken” mosolya, vagy ismét bebizonyosodik, hogy a mosoly nem csak átjáró a kultúrák között, de elengedhetetlen a sikeres üzletkötéshez is. A piacon szavak nélkül is megértjük egymást. Mindenki Laci bácsija, a népszerű piacfelügyelő, aki mindenre és mindenkor megtalálja a legjobb megoldást. Szükség esetén támasza a piacon dolgozó árusoknak. Maláj mosoly a kínai piacon. Ez az uniszex sport trikó biztos vevőre talál. Futóknak ajánlott viselet. Pulóver Shanghajból. Itt még a francia divat is teret hódít magának, és senki sem bánja, hogy az áru keletről érkezik, és forinttal kell fizetni érte. „Eken” - búcsúzom el Lu-nától, s megkönnyebbülten kilépek a csapdából. Az asztal alatt csak egy alumínium lábas volt. Azt hittem, hogy látogatásom a kínai piacra ezzel véget ért. Anyóka keresésére indultam. Jó néhány percig bóklásztam az útvesztőben, amikor akaratlanul ismét a zsákutcában találtam magam. Legnagyobb megdöbbenésemre anyóka és Lu-na tárgyaltak a babzsák közelében, szemmel láthatólag a legnagyobb egyetértésben. Mindkettő egyszerre hadart, Lu-na kínaiul, anyóka magyarul, utóbbi csak néha fűszerezte mondókáját a „swartz”, a „noir”, a „nőtte” vagy a „black” melléknevek egyikével. Megkövülve figyeltem őket. Néhány pillanattal később eltűntek egy vászonfüggöny mögött, ahonnan anyóka kisvártatva egy csomaggal a hóna alatt bukkant elő. Lu-na szívére tett kézzel hajlongva búcsúzott, anyóka visszavisszaintegetve hátrált ki az üzletből, s csak akkor fordult menetirányba, amikor belekaroltam. „Vettem egy cuki kínai selyempongyolát magamnak. Úgy örülök. Gyönyörű fekete színű. S csak a felét fizettem érte, mint a West Enden.” Hirtelen felém fordult. „Milyen aranyos ez az ember! S milyen jól megértettük egymást.” „Eken”, mondtam hangosabban, mint szerettem volna, de nem hiszem, hogy anyóka meghallotta. Anyóka ugyanis kicsit rosszul hall, nos, talán közelebb áll a valósághoz, ha azt mondom, hogy anyóka eléggé nagyot hall, vagyis akkor sem állítanék valótlanságot, ha a süket szót említeném. De gondolom, senki nem várja tőlem, hogy a nagyágyú jelzőt is használjam, hiszen anyóka mégiscsak - az anyám. SOMOGYVÁRI D. GYÖRGY A bizonytalanul kacsázó sikátorban Átpréselem magam a bejárati dugón, s ingatag önbizalommal elindulok. A sikátor olyan keskeny, hogy vékony ember létemre lapjára kell fordulnom, ha valaki szembejön velem. Parányi standok jobbra-balra, üres asztalok váltakoznak roskadásig megrakott polcokkal, kiszögelések, beszögelések, elképesztő színárnyalatok, nejlontapintású selyemruhák, papírból kivágott, himbálódzó haszontalanságok, nyílt ládákban hivalkodó hamis órák százai, a fogasokról tajvani fészerekben készített „eredeti” amerikai sportöltözetek lógnak. Élet a ruhák között Vietnami árusok Apró holmik nagy tárháza Pihenőidő, ahol a bazár véget ér Ebéd után, amikor az üzlet is megpihen, eljön az idő, hogy megnézzük, mi történik a távoli otthon világában. Ha néhány nap késéssel is, valódi, Kínában nyomtatott napilapból tájékozódhat a hazájától távol élő kereskedő. Az idősebb generáció sokszor szóban számol be a fiataloknak a hazai hírekről.
