Tolnai Népújság, 2003. január (14. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-18 / 15. szám
Tolnai Népújság 2003. Január 18., szombat Hétvégi Magazin 9. OLDAL Ajándék nap kicsiknek és nagyoknak A mai egyperces „sztárok” virágzásának idején üdítő és felemelő kivételt jelentenek azok a művészek, akik évtizedek töretlenül magas színvonalú munkájával bizonyítottak. Ez utóbbiak közé tartozik Levente Péter, aki előadói pályafutásának 40. évfordulóját ünnepelte a közelmúltban. A budapesti Andrássy palota mindhárom szintjét elözönlötték az előadók és a nézők, ez utóbbiak között rengeteg gyermek. A rendkívül hideg, de verőfényes januári vasárnapon aranyló napfény árasztotta el a termeket és a lelkeket is. Levente Péter szokatlan, egyedi módon emlékezett meg az évfordulóról, azokat a művészeket hívta meg, akik nem hsak hivatásuk avatott és kiváló {képviselői, hanem igaz és régi barátai is, akik fellépti díj nélkül {Vállalták az előadást, sőt, szabadságukat szakították meg miatta, vagy órákat utaztak azért, hogy ott lehessenek. ' Levente Péter, bár több évtizede elkerült Szekszárdról, megőrizte emlékeit és barátait a megyeszékhelyről is. Természetesen jubileumi műsorából sem hiányoztak a szekszárdi előadók, nevezetesen a Tücsök klub és a Bartina Néptánc Egyesület gyermektáncosai, akik nagy sikert arattak produkcióikkal, s azt követően részük lehetett ennek a nevezetes napnak az eseményeiben. Az ünnepelt és házigazda mindenütt ott volt, bemutatta az előadókat, s elmesélte, hogyan, mi módon kezdődött barátságuk. Természetesen fellépett Levente Péter is és felesége, Döbrentey Ildikó meseíró is az előadók nívós társaságában volt Gryllus Vilmossal, Dévai Nagy Kamillával, Nagy Bandó Andrással, ifjabb Kemény Henrikkel, a Kaláka és a Kolompos együttessel együtt, hogy csak néhányat említsünk közülük. Vajon mi a titka Levente Péternek? Miért emlékszik rá mindenki, aki csak egyszer is látta-hallot- ta tévében, rádióban, vagy valamilyen rendezvényen? Hogyan éri el, hogy rá figyeljenek, kicsik és nagyok, amikor harsányan és színesen dőlnek mindannyiunkra az „élmények” mindenhonnan, ha akarjuk, ha nem. A titkot nehéz megfejtem, talán lehetetlen is, de egy dolog biztos: az igazi, őszinte, értékes dolgokat a gyerekek felismerik, csakúgy, mint a hamisat, az üresét, a hiteltelent, a silányat. Tökéletesen különbséget tudnak tenni közöttük és azt is tudják, melyik a valódi érték. Ez utóbbi kategóriába tartozik Levente Péter, akinek nem kell üvöltő zene és harsogó szín ahhoz, hogy észrevegyék, s ha végignézik és végighallgatják a műsorát, úgy érzik kaptak valamit, ami nagyon fontos és értékes. Nem csak előadóként veszi komolyan amit hisz, hanem magánemberként is. Ebben a szakmában aki nem képes maga körül derűt sugározni, az maradjon otthon - mondja. S azt sem titkolja: a közel 400 művészből, akivel élete során együtt dolgozott, 40 olyat talált, aki kitartott mellette. A vasárnapi jubileumi gálaműsornak ők voltak a meghívott vendégei. Egy biztos, nem könnyű mindig és mindenben megfelelni egy olyan embernek, aki ilyen magasra teszi a mércét mind magával, mind másokkal szemben. Ám az is igaz, hogy az emberi életnek arról a folyamatos próbálkozásról kellene szólnia, ami ennek a magas mércének az elérését tűzte ki célul... VENTER MARIANNA levente Péter és a Tücskök (archív tóté] Az út az élettől a halálig Három hónapig sem tartott, mégis már mindannyian úgy éreztük, hogy most már inkább jöjjön a borzalmas vég, mint ez a végtelen borzalom. Apu még mindig abban reménykedett, hogy nem lehet rákos, hiszen egy cseppet sem fogyott, sőt éppen ellenkezőleg a kezelések hatására még hízott is. Az első kemoterápiás kezelés után pár napig úgy tűnt, mégiscsak vannak csodák. Akkor azt mondta a főorvos, hogy még egyszer utoljára hazamehet, nem tudni meddig. A rémület bizonnyal megjelenthetett a szememben, mert a főorvos azonnal megnyugtatott, ide bármikor visszajöhet: „Nekünk az a dolgunk, hogy végigkísérjük a beteget az úton”. Mi pedig kaptunk még három viszonylag tünetmentes hetet vele, otthon. Évekkel később beszéltünk róla az öcsémmel, hogy egymástól függetlenül mindketten elhatároztuk, ha elviselhetetlennek látjuk az apu , szenvedéseit, a kezünkben van egy teljes doboz morfiumos tabletta. Amilyen nehéz volt megszerezni a kábítószeres papírokat és a gyógyszert a nyári szabadságolások miatt, annyira nem érdekelt senkit, hogy a beteg közben visszakerült a kórházba, az orvosság pedig megmaradt. Amikor bekövetkezett a vég, hirtelen világossá vált, nemhogy lehe- teüen használni azt a gyógyszert, hanem éppen ellenkezőleg. Bármit megadtunk volna akárcsak öt percnyi életért, sőt még azért is, hogy vele lehessünk az utolsó pillanatban. De nem értünk oda, egyedül halt meg a kórházban. Az orvos dilemmái Dr. Schultz Károly a Tolna megyei kórház gyermekosztályának osztályvezető főorvosa, az Orvosi Kamara megyei etikai bizottságának elnöke, az országosnak pedig a tagja.- Azért kezdtem el foglalkozni az euthanasiával is, mert Pécsett intenzív osztályon dolgoztam, ahol nagyon sokan meghaltak. Később kikerültem Kanadába, ahol szintén intenzív osztályon dolgoztam. Amint hazajöttem, megpróbáltam rávenni a főnökömet, hogy foglalkozzunk orvosi etikával, s azokat eseteket, amikor ilyen probléma felmerül, vitassuk meg. Nehezen találtam partnerekre, mert a főnököm is úgy vélekedett, hogy ez a kérdés fel sem merülhet, hiszen a gyógyításra esküdtünk. Ha elkezdünk beszélni, vitatkozni a témáról, már a legelején tisztázni kell, hogy miről is beszélünk? Mi az, hogy passzív és mi az, hogy aktív euthanasia? Ha ezt megtesszük hamar kiderül, hogy az emberek többsége az aktív euthanasiához kapcsolja magát a fogalmat. Sokan úgy vélekednek a szakmán kívül, hogy az orvosnak az is kötelessége, hogy ha már nem lehet segíteni és a beteg ezt kéri, akkor humánumból átsegítse őt a halálba. Az irodalomban sokan azt mondják, az a passzív euthanasia, ha az orvos, szintén a humánum által vezérelve nem tesz meg valamit, - megintc- sak a beteg kérésére - és ezáltal a beteg hamarabb hal meg, mint ha „mindent” megtett volna. 1990-ben a pécsi egyetemen végeztünk egy felmérést. Szerte az országban száz olyan orvost kérdeztünk meg a témáról, akik már legalább tíz évet foglalkoztak súlyos betegekkel. Zárt borítékban, név nélkül válaszoltak, az eredménye meg is jelent külföldön és itthon is. Egy válaszolta azt, hogy bizonyos helyzetekben az aktív euthanasiát is elképzelhetőnek tartja erkölcsileg, de maga soha sem csinálná. Nyolcvanhármán viszont azt mondták, hogy a munkájuk során gyakran találkoznak olyan szituációkkal, amikor a passzív euthanasia szóba jöhet. Nemzetközi összehaez mi, ha nem pontosan a passzív euthanasia?- Olvastam, hogy aki tényleg meg akar halni az öngyilkos is lesz. És fordítva az öngyilkosok nagy százaléka nem meghalni akar, hanem éppen azért kísérli meg az öngyilkosságot, men fel akarja hívni magám a figyelmet. Az öngyilkossági kísérlet éppenhogy segélykiállás a jobb életén.- Éppen a napokban kérdeztem rá, s kiderült, hogy 1997 óta, mióta megtehetné, ebben a kórházban senki sem utasította el az életmentő kezelést, sem a művese állomáson, sem az onkológián. Az emberek reménykednek és élni akarnak. Az ellentmondásokat azonban fel kellene oldani, s a problémáét jogilag körülbástyázni, már csak azért is, mert igencsak elszaporodtak az orvosi műhiba-perek. Ha egy kórház éppen a joghézag miatt elveszít három pert, abban úgyszólván Élet és emberi méltóság Az Alkotmánybíróság hét éve nem dönt az euthanasiáról, vagyis a jó halálról szóló beadványról. Két elidegeníthetetlen emberi, alkotmányos alapjogról kell állást foglalniuk. Az Alkotmány szerint minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Kérdés, lehetnek-e olyan esetek, amikor az emberi méltósághoz való jog megelőzi az élethez való jogot. Ráadásul a betegjogi törvény és a Büntető Törvénykönyv sincsen egymással összhangban. Az egyik lehetővé teszi, a másik bünteti a passzív euthanasiát. sonlításban kiderült például, hogy a lengyelek kategorikusan elutasítják még a gondolatot is, a kanadai orvosok 10 százaléka, ausztrálok 30 százaléka az aktív euthanasiát is elfogadhatónak tartja. Ami tilos és amit lehet- Az Orvosi Kamara etika bizottsága ezt a kérdést az etikai kódexben szabályozta is, aminek tartalma nagy vitákat váltott ki. Kimondtuk, hogy Magyarországon az euthanasia minden formája tiltott, de hozzátettük egy záradékban, hogy megengedhető az úgynevezett palliativ medicina ami azt jelenti, hogy az orvos nem tesz meg mindent a beteg életének a meghosszabbítása érdekében. Fájdalmat csillapít, tehát kvázi elkíséri a beteget az utolsó hónapjaiban, napjaiban, de hagyja meghalni.'-De hát éppen ez az úgynevezett passzív euthanasia!- Nagyon sokan éppen így vélekednek. Ráadásul az 1997-es egészségügyi törvény szerint a beteg visszautasíthatja nemcsak a kezelést, hiszen azt eddig is megtehette, hanem az életmentő, létfenntartó kezelést is. A szabályokat, eseteket, körülményeket pontosan szabályozza a törvény. Három független orvosnak kell szakvéleményt mondani arról, hogy a beteg gyógyíthatatlan. Neki pedig közjegyző és tanúk előtt nyüatkoznia kell, hogy ne tegyék gépre, ne operálják meg, mert meg akar halni. Kérdezem én: tönkremegy. Természetesen az orvos is hibázhat, most nem erről beszélek, hanem arról, hogy ügyvédi irodák megélnek a szabályozatlanságból. Életre ítélve? Van egy történetem, mely szerint háromszor újjáélesztettek egy újszülöttet, életben is maradt, de bár ne igy történt volna, yan egy élő-halott gyerek. Az ilyen drámák tönkretehetnek egy egész családot. Életre ítélhet-e az orvostudomány egy olyan gyereket, akiből sosem lesz ember. A főorvos úgy is, mint a gyerek- osztály vezetője maga is beszélt erről a dilemmáról. Saját gyakorlatukban ez úgy fest, hogy minden súlyos esetet kivizsgáltatnak abban a kórházban, ahol ehhez a legjobban értenek. Ha nincs esély a gyógyulásra, akkor mi gondoskodunk arról egy külön kórteremben, hogy ne szenvedjen. A szülők bármikor bejöhetnek hozzá. Ezeket a problémákat, ha kell sokszor és türelmesen meg kell beszélni a szülőkkel. Aztán elkövetkezik a döntési helyzet, hogy tegyék-e gépre, élesszék-e újra. Mi legyen? Előfordult, hogy a szülő még az agyhalál esetén sem egyezett bele abba, hogy a gépeket kikapcsolják. Ilyenkor az orvosnak nincs joga kikapcsolni a gépet. Máskor viszont meg kell tennie, ha kevesebb a gép, mint a rászoruló beteg. Sok orvos, főleg ha ügyeDr. Schultz Károly letben van retteg attól, hogy döntenie kell életről és halálról. Az osztályvezető főorvosnak másik története is van. Egy nyitott gerincű, vízfejű újszülöttről lemondtak az orvosok és az anya is. Az anya látogatni kezdte, megszerette, majd mégis ragaszkodott a műtétek sorozatához. A gyerek ma is él, igaz tolókocsiban, s az anya azt mondja, jó, hogy így döntött annak idején. Egy valódi párbeszéd- Mi a véleményed az euthanasiá- ról?- Biztos nem az, ami neked, ugyanis vallási, lelkiismereti okokból ellenzem. Az ember ne avatkozzon Isten dolgába.- Akkor ne is gyógyítson? Honnan veszi a bátorságot az orvos ahhoz, hogy leállítsa egy élő ember szívét, amikor nem tehet biztos benne, hogy képes újraindítani.- A hit és tudomány nincs ellentmondásban, a tudást használni kell és az életet minden áron meg kell óvni.- Egyszer végignéztem heteken át egy fiatal férfi haldoklását egy kórte- remben. Az utolsó kát hétben már nem volt magánál. Meztelenül fet- rengett infúziókra feszítetten, mint Jézus a keresztfán. Szerinted élet ez?- Nem tudom, de azt elhatároztam, hogy a szüleim itthon, emberként fognak meghalni, közöttünk.- Van neked otthon infúziód, morfiumod és ápolónőd 24 órára? Mit tegyen a társadalom? Mindenkinek joga van saját életéről és haláláról dönteni, véli kedves ismerősöm. Szerinte ki kellene építeni ennek az intézményes rendszerét. Legyen módja tájékozódni a jogi és orvosi kérdésekben, s ha ezt igazolta, még képességei birtokában dönthessen arról, hogy akar-e újraélesztést, gépi létfenntartást. Ha úgy döntött hogy adott esetben, például egy műtét után, ha ez nem sikerül, nem akar tolókocsiban agyhallottként élni, tartsák tiszteletben a döntését. Orvosi bizottság adjon szakélményt, csatolják a nyilatkozatát és a bíró döntsön az aktív euthanasiáról. Azt sem kell tudnia, hogy kiről van szó. Hogy ki hajtsa végre? Semmiképpen sem orvos, hanem valamiféle állami ítéletvégrehajtó, valamilyen személytelen módszerrel. IHÁROSI IBOLYA Hideg van a fűtetlen presszóban Fácánkert A fácánkerti Bogdánék története némely vonatkozásban hasonlít a bedőtanyai romákéhoz. A fácánkerti cigány családnak azonban átmenetileg sem kellett sátrakban laknia, őket az önkormányzat a művelődési ház épületében, a volt presz- szóhelyiségben helyezte el. Tavaly május óta él ott a beteges (özvegy, felnőtt, beteg gyermekeivel. nyék között tudjanak fogadni bennünket. Az egykori presszóba lépve aztán látszik, hogy túlságosan nagy rendrakásra nem lehetett szükség. A tágas, magas helyiségben öt ágyat, négy széket és egy tévéállványt (televízióval) tudtunk számba venni, mint bútorzatot. A ruhák, egyéb holmik a falak mentén zsákokban, dobozokban várnak arra, hogy egyszer majd elővegyék őket. Kályha is van, hideg. A presszóhelyiség is az.- Nincs pénzünk fát venni. Nem tudunk fűteni - mondja az idős özBejelentés nélkül érkezünk Bogdánékhoz. Az egyik lány éppen la mosdóhelyiséget takarítja, mikor megtudja, honnan jöttünk, azt mondja, várjunk egy kicsit, és besiet a lakórészbe. Legalább húsz percet toporgunk a hideg előtérben, mosógép, centrifuga, lavór, felmosórongy társaságában. Kiderül, az udvariatlanságot udvariasságból szenvedjük el. Míg mi kint várakozunk, ők bent felsöpömek, rendet raknak, hogy megfelelő körülmévegy, aki asztmás, nehezen mozog, és erősen nagyot hall, így beszélgetésünk egy kicsit akadozik. Bogdánék teherrel vásárolt, eredetileg sem túl jó állapotban levő háza tavaly május végén megrogyott, életveszélyessé vált, és a szakemberek „gazdaságosan nem helyreállíthatónak” minősítették. A falunak bérlakása nincs, a szerencsétlenül járt családot azonban muszáj volt valahová elhelyezni. így esett a választás a művelődési ház épületének egy különálló, utcára néző részére, ahol valamikor presz- szó működött, később közösségi helyiséggé alakították át, ahol civil rendezvényeket lehetett tartani. A fácánkerti lakosság jelentős része nem nézi jó szemmel, hogy Bogdánék immár nyolcadik hónapja itt laknak. Orbán József polgármester azt mondja, „sokat hallgatott” már emiatt. Á faluban többen vélekednek úgy, hogy ők bizony sorsukra hagynák, az utcára raknák a családot. Az özvegy úgy fogalmazott, hogy a „fél falu pártol, a fél falu gyűlöl bennünket”. Atrocitás azonban eddig nem érte Bogdánékat, és úgy tűnik, ettől nem is kell tartani. A falu kénytelen-kelletlen, de tudomásul veszi a roma család jelenlétét a település központjában. Bogdánnénak hat felnőtt gyereke van, férje, akitől korábban elvált, négy éve meghalt. Három lánya és egy fia lakik az özveggyel, hárman értelmi fogyatékosok. A család - a közhiedelemmel ellentétben - fizeti az ideiglenes lakás közmű díjait. Egyébként szociális ellátásokból tartják fenn magukat, a régi házuknál pedig disznót hizlalnak. A kocájuk nemrégiben kilencet fialt, a malacok azonban a nagy hidegben mind megfagytak. Arra, hogy ez a szerencsétlen család esetleg banki kölcsönt kapjon házvásárlásra, gyakorlatilag nulla az esély. Nem nagy kockázat kijelenteni: Bogdánék Isten és az ön- kormányzat kezében vannak. Orbán József szerint viszont jó esély van a család hosszabb távon történő elhelyezésére. A volt vasútállomás épületét tervezi megvásárolni a község, az ügylet pedig már sínen van. Az épületet önkormányzati bérlakássá alakítanák, ahová Bogdánék, mint bérlők, azonnal beköltözhetnének. Bár az özvegy azt mondja, hogy a művelődési házba annak idején erőszakkal költöztették őket, a polgármester által felvetett megoldást ő is elfogadná. -s-
