Tolnai Népújság, 2002. december (13. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-24 / 299. szám

KARÁCSONY 2002 XI. OLDAL Szekszárdi Örömünnep: az új esztendő, 2003 köszöntése a Béla téren Az Örömünnep programja Toborzók a városban 22.30 órakor: 1. Evangélikus templom (Luther tér): „Szekszárdi Harangok” Kortárs ze­nei-irodalmi összeállítás; A pad, Iro­dalmi és Művészeti Folyóirat alkotói, vendégeik és a „Négy Komjáthi” elő­adásában 2. Babits Mihály Művelődési Ház Pa­noráma Filmszínháza előtere: „Szil­veszteri Kavalkád” Közreműködnek a Tücsök Klub és az Ifjú Szív Német Nemzetiségi Táncegyüttes 3. Német Színház (Deutsche Bühne Ungarn) (Garay tér) A Német Nemze­tiségi Kórus és Mikola'Péter szilvesz­teri koncertje 4. Belvárosi római katolikus temp­lom (Béla tér): Zenés áhítat Dibusz Ferenc (orgona) Domonkos János (trombita) és Lang Ottilia (ének) köz­reműködésével 5. Református templom (Kálvin tér): „Óévbúcsúztató hálaadás”. Közre­működnek a Gárdonyi Zoltán Refor­mátus Együttes szólistái. 23. 30-tól: Toborzóhelyszínekről fáklyás felvo­nulás a Béla térre. 23.15-01.30 Béla tér: Zenés műsor Häuszer Beáta, Fekete Györgyi, Ko­vács Gyula, Lányi Péter, Pecze István és Csepregi Péter előadásában. Történelmi egyházak újévköszöntő ál­dása. 00. 00: Éjféli harangkongás, Him­nusz. Újévi köszöntő: Kocsis Imre Antal, Szekszárd Megyei Jogú Város polgár- mestere Pohárköszöntő: Módos Ernő, az Alisca Borrend nagymestere. Tűzijáték Boldog Új Évet Szekszárd! Zenés műsor a Tücsök Klub és Parrag Tibor közreműködésével. Az idén már negyedik alkalommal szervezik meg civil szervezetek, a tá­mogatók, a közgyűlés, a hivatal segít­ségével a városi Örömünnepet szil­veszter éjszakáján és az év első órái­ban. Az időjárás viszontagságaitól füg­getlenül ezrek köszöntik az új eszten­dőt a Béla téren. A programnak már kialakultak a hagyományai, ugyanak­kor évről évre színesedik és gazdago­dik a program Az együttesek, a szerep­lők, a szervezők az idén is nagy izga­lommal és egyre több tapasztalattal készülnek a rendezvényre, amely sok embernek jelent közös örömet, szil­veszteri programot, zenei eseményt és ígér találkozást a barátokkal, ismerő­sökkel, a többi szekszárdival. Fába faragott élet A fákat kivágják, eltépik éltető gyökereitől, de akadnak, amelyek kegyelmet kapnak. Vannak emberek, akik újra életet lehelnek a pusztulásra ítélt ágakba, rönkökbe. Közülük egy Tusa János fafaragó.- Szerencsés ember vagyok, mert keresz­tapám a híres fafaragó, Lőrincz Imre - mond­ja Tusa János, aki templomok oltárait úgy tette bámulatossá, \,us kálváriájának pil­lanatait úgy örökítette meg, ahogy kevesen a világon. Az utat, amely idáig vezetett, nem lába elé terített szőnyegen tette meg. ■ - Nullával egyenlő, amit nekem itt meg­mutatott. No jó, maga is elpiszkálgatja egy kicsit a fát, de ahogy nézem - lehet, hogy én már nem érem meg - Tusa János neves faragó lesz, mert azt vési a fába, amit elképzel - hallom most is a fülemben Balázs Gyula szavait, amikor első munkáimat meg­mutattam. Pedig akkor már elmúltam negyvennégy éves - emlékszik első lépéseire a halott fát életre kelteni tudó, csendes Hit, belső béke és szeretet beszédű székely ember, s folytatja: - miket mond, gondoltam magamban, aztán komolyan kezembe vettem a kést. Táborokba jártam, Andrásfalvy Bertalant, Koczogh Ákost hallgattam, szakkörvezetői tan­folyamot végeztem, s közben tükörk­ereteket, tálasokat és mindenfélét farigcsál­tam, ami kedvemre való volt. Társaimmal ját­szóterek sokaságát álmodtuk és faragtuk meg. Pályázatokon sorra nyertem a díjakat: elsőt, másodikat, harmadikat, ahogy adódott. Egy kiállításra, melyre huszonöt munkát adtam be, bölcsőt ígértem. Igaz elkészült a gyermekringató, de akkor született a kis unokám és szükség volt rá, így itthon maradt. A híres Karsai Zsigmond pedig erre lett volna igazán kíváncsi. Mikor kereste, de nem találta így zsörtölődött: hozták volna el a benne lévő gazdájával együtt. Tusa János házában csak áhítattal lehet körülnézni. A falon életutat mutató dombor- faragás születésétől napjainkig: a bukovinai székelyek hányatott sorsa, a bányász évek izzadtsága, a gyermeket nevelő apa boldogsága. Másutt keresztre feszített, faragott Jézus, kisdedet ringató Mária vonja magára a figyelmet. Sugárzik róluk a hit, a belső béke, a szeretet, mint ahogy a kismányoki, kakasdi, aparhanti, kétyi tem­plomokban is, melyeknek oltárai az ő keze nyomát őrzik. ________________páláones Ki kíváncsi a kisember lelkére? A Hazai egy életformának állít emléket Varga S. József közelmúltban megjelent Hazai cí­mű novelláskötetének írásai egy kiveszőben lévő életformának és az azt folytató, egyre fogyó korosz­tálynak állítanak emléket.- A nyolcvan novellában szinte kizárólag kicsi falvak idős lakói szerepelnek. Miért éppen ők?- Még gyermekként veszítettem el az édesapámat, nagyszüleiül is korán elhaltak, talán ezért szeretem és tisztelem annyira az idős embereket. A Hazaiban több­nyire róluk írtam, azzal a fájó szeretettel, amit áthat a kö­zelgő elmúlás érzése. A másik oka annak, hogy ők az írá­sok főszereplői, nem más, mint az, hogy olyan életfor­mát, értékrendet képviselnek, amely egyre inkább eltűnik a világból. Az idős parasztemberek lehet hogy egyformák életmódjukban, öltözékükben, gesztusaikban, de színes, tarkabarka egyéniségek, nem „egyenemberek”, nem uni­formizáltak, mint ahogy az a mai világban egyre inkább jellemző. Ezeket az embereket a természetközelségük ál­tal szerzett bölcsesség, a mértékletesség, a józan gondol­kodás jellemzi, az a tudat, hogy nem többek, de nem is kevesebbek, mint Isten bármelyik teremtménye. Igazi országépítők ők, hiszen végigdolgozták az életüket, a szorgalmuk, a kitartásuk, az önzetlenségük, a munkabí­rásuk rendkívüli.- A könyv nyelvezete is különleges.- A történetek az ország bármely részén játszódhatná­nak, de nyelvezetük a Tolpa megyei Nakhoz és környéké­hez kötődik. Oda nősültem 1971-ben és a jósorsom által egy viszonylag érintetlen paraszti közösségbe csöppen­tem, ahol olyan ízes, zamatos, választékos beszédet hall­hattam, amihez hasonló talán csak szülőföldemen, a Bé­kés megyei Kamutpusztán járja. Ebben a nyelvében uni­formizálódó országban szeretném felmutatni, hogy íme, így is lehetett, alkalmasint lehetne is beszélni. Mert sokan ma már odáig jutottak, hogy szent karrierjük érdekében legszívesebben eltagadnák magyar anyanyelvűket és be­szélnének inkább angolul, pláne amerikai angolul, de még a gesztusaik is ehhez igazodnak. Pedig a gyökereket nem szabad eltépni, mert aki gyökértelen, annak a lelke is sérül, s elbizonytalanodik a világban. Aggasztó dolog ez, valamint az is, hogy az emberek nem nagyon hisznek a jövőben, a kisemberek többsége megtanulta, sőt, meg is tapasztalta, hogy az országban eddig csak a kiválasztot­taknak mutatkozott jövő, a többségnek édeskevés.- A mai felgyorsult világban, ahol mindenhonnan szenzációt akarnak ránk zúdítani, üdítő olvasmányt je­lentenek a Hazai történetei. Könnyen íródott a kötet?- Nagyon megszenvedtem, kacagva-zokogva írtam, annyira átéreztem ezeket a történeteket. Ami összeköti őket, a'zok nem nagy dolgok, nem történelmi léptékű ese­mények, hanem az élet ránézésre csupán apró rezdülé­sei, felvillanásai, de igazából ezek a sokak szemében lát­szólag történés nélküli történetek adják vissza az életet magát. A kis dolognál nincs fontosabb dolog, hiszen a kis történések határozzák meg a nagyokat. Az írások igazá­ból 50-100 év múlva jelentenek majd sokat az akkori ol­vasónak, mert a kisemberekről szólnak, s az egyes korok kisembereiről édeskeveset tudunk. Mára egyre ritkább az ilyen téma, a kisemberek lelkére nem kíváncsi a csillogó média, erre nincs kereslet. Bízom benne, hogy az embe­rek mégis szívesen olvassák majd, nem csak évtizedek múlva, mint kordokumentumot, hanem ma is, ebben a zaklatott, rohanó világban. _______venter Marianna Tol na Megyei Anekdotatár 144« Sürög-forog a sereg A régi időkben eleink valóságos téli álmot aludtak: a fa­gyok beállta után nem szívesen mozdultak ki hajlékaik­ból. Akadt persze kivétel, mint például 1742. decembere, amelynek történetéről a vármegye egykori levéltárosa ér­tekezett a Tolnavármegyében 1896-ban. Mária Terézia a külső támadás veszélye miatt „1741. de­cember 14-én kelt legfelsőbb parancsban rendelte el a Du­nántúlon két gyalog-regement fölállítását, a portális és insurgens (nemesi fölkelő) katonaság felszerelését és megindítását. Megyénkben az 1742. év elején kezdték szervezni a nemesi felkelő sereget, mely ugyanezen év végén vonult fel Pozsony megye határszélére a vészesen fenyegető Nagy Frigyes porosz király hadai elé. Az első nemesi insurrectio (fölkelés) 1742. december l-jétől 1743. december 15-ig tartott, amikor visszaérkeztek megyénk­be. Elindulásuk előtt készítették a megye fölszentelt zász­lóját... Ez a meggyszín selyem zászló, melynek egyik felé­re Magyarország címere, a másik felére Szűz Mária képe van föstve, gróf Berényi Zsigmond pécsi, püspök s akkori Tolna megyei főispán kormányzata alatt készült. A zászló egyik sarkában a megye címere, a másik sarkában a gróf Berényi címerből egy mókus látható.” (Vessük közbe: őseink ennyivel megelőzték korukat, mert tíz emberöltő­vel előttünk már ott volt a „minta-mókus fenn a fán”...) „Az első nemesi sereg kapitánya Czomp József volt, had­nagya Németi Péter, zászlótartóját Petőcz Imre... A kapi­tány fizetése 300, a hadnagyé 150, a zászlótartóé 100 fo­rint, ezenkívül mindegyik kapott személyi és lótápillet- ményt s természetesen teljes fölszerelést mind maga, mind lova számára, egy közkatona zsoldja egy évre 30 fo­rintban volt megállapítva. Ennek a 70 tagból áló nemesi seregnek fölszerelése és zsoldja, Csefalvay Ferenc szám­adása szerint 6955 forint 89 krajcárt vett igénybe; s ebből a számadásból tudjuk, hogy nem valami nagy harci kedv dagasztotta a nemesi hadsereg katonáinak kebleit, mert közülük 31 hazaszökött, ezeket Vizi János szolgabíró uramnak kellett visszakísémi...” így nézett ki akkoriban a mi gyorsreagálású hadtestünk. dr. töttős gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom