Tolnai Népújság, 2002. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
2002-09-14 / 215. szám
2002. Szeptember 14., szombat 9. OLDAL Tolnai Népújság Bosznia, az átmeneti menedék Miért éppen Bosznia? Miért ne? Annyi mindent hallottunk róla, és még sosem láttuk. Két ország, három vallás, rengeteg titok. Ahol a nemzetalkotó népek nyelvét „beszélt idegen nyelvként” tartják nyilván. No és persze ott van Mosztár. Nem kellene kihagyni. Akkor hát: kalandra fel: irány Bosznia. A minareteket újjáépítették, a lakótömbök ma is romokban- „Bitte sén” - mondja a mosztári panzió tulajdonosnője, amikor a kulcsot átadja. Mint később megtudjuk, Bécsben tett szert nyelvtudására és akcentusára. Gyors lepakolás, irány a város! Tudjuk, hogy a háborúban lerombolták, mégis keressük az öreg hidat, a híres sztári mosztot. Mármint a helyét. Szomorú látvány a Neretva két partján álló, magas, ódon falak között a két árva csonk. Emlékszem gyerekkoromra, amikor a „jugó” tévé élőben közvetítette, amint a műugrók a hídról a Neretvába ugranak. A hidat - ki hinné? - 1566-ban kezdBosznia-Hercegovina ték építeni, és kilenc év múlva készültek el vele. A mai, modern építőanyagok korában is tiszteletet parancsol (na, ha állna) merész vonalvezetése. A délszláv háború idején, a horvát-magyar határon én magam is hallottam, amint a szerbek lőtték Verőcét. Sokáig hittem a hor- vátok ártatlanságában, ám a dolgok nem fehérek és feketék. A mosztári hidat igenis a horvátok lőtték szét - erősíti meg emlékezetemet a történetíró. Az ideiglenes híd a régi falak között, bár roppant hasznos, de akár a tehénen a gatya. Már bocsánat. Pedig dobbanhatna büszke magyar szívünk: honfitársaink is részt vettek a felépítésében. A helyiek bizonytalankodva úgy mondják, 2004-re lesz kész. A muszlim városrészben karcsú minaretek. Élő müez- zint itt sem hallani, csak kihangosítósat. Mégis megkapó. Itt négyszáz évet töltött Terület: 51.129 km2 Népesség: 3.835.777 fő Népcsoportok: szerb (40 %), muszlim (38%), horvát (17 %). Közigazgatási beosztás: Két önálló területi egység: Muzulmán-Kroáciai Föderáció, Szerb Köztársaság Hivatalos nyelv: szerbhorvát(l) Beszélt idegen nyelvek: horváti!), ' szerb(l), boszniai(!) Vallások: muszlim (40 %), ortodox keresztény (30 %), római katolikus (15 %), protestáns (4 %), egyéb (10 %) GDP/fő: 1.770 USD (1999) a török. Úgy berendezkedett, hogy nem is akart hazamenni. Boszniában kevés a kiadó magánszoba. Először egy szocreál, kockás szállodával próbálkoztunk. A, Tito-érából ittmaradt portás mintha nem is hallaná, mit akarunk. Aztán, némi kelletlenséggel, felsorolja a lehetőségeket: a negyedik emeletre nem megy a lift, a földszinti szoba szűk. Eszünkbe jut egy panzió: a város szélén láttuk, amikor megérkeztünk. Kedves hölgy tárja szét a karját: tele vannak. De mond egy másik panziót. Nem találjuk. Bemegyünk egy lakóház udvarára. Szimpatikus baráti társaság beszélget az asztalnál. A házigazda elküldi velünk a fiát, aki a kocsiban navigálva vezet úti célunkhoz. Az óvárosban álló, kis panzió sem olcsó, de a tulajdonosnő barátságos. Újabb sétára indulunk, innánk egy kávét. De mivel fizetünk majd? Pénzváltót hiába keresünk. Megtudjuk: bárhol fizethetünk euróval. Megnyugszunk, de rögtön aggódni kezdünk, hogy az ötven eurósból majd helyi pénzben kapunk vissza. A fiatal pincérnek azonban némi hókuszpókusszal sikerül elmagyarázni, mit is akarunk. Csak néhány eurocenttel vág meg bennünket. Amúgy az eurón és a helyi hivatalos fizető- eszközön, a „konvertibilis márkán" kívül itt, a horvátok lakta területeken elfogadják a kunát, a szerb területeken pedig a dinárt... A Neretva partján, a meredek partra kúszó étterem kerthelyiségében esszük a helyben jellegzetes borjúfinomságokat. Finom, ám kevéssé hűtött heIdeiglenes híd egy ideiglenes országban lyi bort hoz az udvarias pincér. Ő még franciául is ért, de nem keresi a vendég kegyeit. Kislány nyújtja felénk a markát, megcsörrenti az aprót. Elfogadná az ételt is a pénz helyett, ám a pincér határozottan kiutasítja, hiába tiltakozunk. Másként esik az étel a közjáték után. Néhány kóbor macskával vigasztalódunk: őket megetethetjük... Bosznia Jugoszlávia véres maradéka- írja a délszláv háborúkat taglaló magyar történész. S való igaz: az értelmetlen háborúban ez a volt jugoszláv tagköztársaság szenvedett a legtöbbet. Hol a szerbekkel, hol a horvátokkal hadakozott. Csupán Mosztárban kétezer polgári áldozatot követeltek a harcok, huszonhatezer ember pedig menekülni kényszerült. A sebek itt különösen lassan gyógyulnak. Sokáig demarkációs vonal választotta el egymástól a horvát és a muszlim városrészt. Ennek már vége, de reggelente ma is a béke- fenntartók helikopterének morajára ébred a város. Hét (!) évvel a háború után az új városrészben - a nemzetközi segítség ellenére - most is szétlőtt, kiégett épületek maradványai hirdetik a kegyetlen pusztítást. Az internetes honlapok némelyike pedig még ma is figyelmeztet: ne térjünk le a fő- utakról, főleg: ne menjünk be az erdőbe, mert nem tudni, hol nem robbant még fel néhány akna... Jajce ma is oly gyönyörű, mint Csontváry korában. Ám a híres vízeséstől kétszáz méterre szétlőtt, magára hagyott házak emlékeztetnek a borzalmakra. Ma már nem emlegetik, hogy ez a kisváros 1943-44-ben az újjászülető Jugoszlávia fővárosa volt. Fenn, az ország északi felében a háború nyomait többé-kevésbé eltüntették, hatalmas házak nőnek ki a földből. És mecsetek, minaretek. Az út mellett katolikus, illetve ortodox templomok jelzik, hogy a muszlimokkal együtt hol élnek horvátok, hol szerbek. Egyszercsak tábla köszönt minket a Szerb Köztársaságban. A kormány majd kiesik a kezemből, de határállomás nincs. Ja, hát persze, csak a daytoni megállapodás által létrejött - amúgy Bosznia részét képező - köztársaságba érkeztünk. Kicsit izgatottabbá válunk: eszembe jut, hogy bántak velünk Jugoszláviában a rendőrök még az embargó idején. Most kilépéskor, a határon udvarias a tiszt, megkérdezi hol voltunk, hogy tetszett, amit láttunk, majd minden jót kíván. Vannak, akik úgy vélik, Dayton csak fegyverszünet. Azt is feltételezik, hogy a szerbek és a horvátok titokban megegyeztek: újraosztják a közéjük ékelődött országot: hogy így van-e, nehéz megítélni. Mint ahogy az is talány az utazó számára, mikor lesz a bosnyákoknak „igazi”, saját pénzük a „konvertibilis márka” és a szomszédos országok pénzei helyett. Lesz-e egyáltalán? Boszniában mintha minden csak átmeneti lenne. Átmeneti menedék. Mintha mindenki kivárna, hogy alakul a világpolitika. így vagy úgy: jó lenne tudni, hogy nem lesz több öldöklés. Jó lenne remélni, hogy ez a szegénységgel küszködő, de értékekben oly gazdag ország talpra tud állni. Jó lenne bízni abban, hogy egyszer átsétálhatunk még a régi-új mosztári A mosztári muzulmán temetőben rengeteg huszonéves nyugszik Jajce ma is olyan szép, mint hídon. Csontváry korában hangyái. János Aki lopva ült belé az osztovátába Három nap, két meglepetés. Mindig elgondolkodom rajta, miért pont én, hiszen csak azt csinálom, ami életemmé vált - mondja Lőrincz Aladárné, a Népművészet Mestere, aki egy konferencián két magas rangú elismerésben részesült. A szakmabelieknek ismerősen cseng Lőrincz Aladárné, Vilma néni neve. A bukovinai székely szőtteseket nála jobban kevesen ismerik. Ha fonal kerül a kezeügyébe csodává válik. 0, aki legalább ötven díj és oklevél tulajdonosa még most sem szokta meg az ünneplést.- Évekkel ezelőtt adtam be a tervet egy pályázatra, hogy Bonyhád városának házasságkötő termébe három zászlót készítek. Az értesítés után, hogy azt elfogadták, láttam munkához. Megpróbáltam a születéstől a halálig bukovinai székely szőttesekbe foglalni gondolataimat. A születést egy „bőc- sűs”, a házasságkötést egy „kőrózsás”, az elmúlást egy „kégyófejes” mintával ábrázoltam, s mind három közepébe egy-egy feliratot szőttem. A zászlók most a Székely Házban várják, hogy a polgármesteri hivatal, ahol majd helyet kapnak, elkészüljön.- Úgy tudom nemcsak ez volt sikeres pályázata az utóbbi időben.- A XVI. Országos Szőttes Pályázatra is adtam be egy öt darabból álló pályamunkát. Legnagyobb meglepetésemre ezért a Népművészeti Egyesületek Szövetségének kü- löndíját kaptam, amit a IV. Nemzetközi Szőtteskonferencián vehettem át. Az ilyesmi mindig megdobogtatja a szívem, s eszembe jut, hogy lehettem vagy 9-10 éves, amikor húsvétkor édesanyámmal mentünk kokonyát (lábasban kerekre sütött, fonott, kelt kalács) szenteltetni az istensegitsi templomba, s ott láttam a szebbnél szebb szőttesek sorát, melyeknek szedett vége mind kilógott a fonott kosarakból. Az is felfel villan, ahogy ezután lopva mindig belé- ültem az osztovátába, s megpróbáltam azokat szőni, amelyek a legjobban tetszettek. Aztán a szövés életemmé vált. Szépen kellett csinálnom, nem volt mese. Azért előfordult, hogy egy-egy szál kimaradt, s mi ezt megjárónak mondtuk, megjárta, mert nem került belé a szőnyegbe, vagy a párnába.- A hírek szerint ezen a konferencián még egy elismerésben részesült.- Már hazafelé jártam fél úton, amikor utánam telefonáltak, hogy a tanácskozás következő napján még egy meglepetés vár rám. Visszamentem. A Nemzetközi Szőtteskonferencia elismerő plakettjét vehettem át egy finn, egy román és Heves megyei mester mellett. Éz erkölcsi elismerés az eddigi eredményeimért. Elsírtam magam, hogy engem választottak. Ami nagy boldogság számomra, hogy a családban Etel és Ilonka lányom, ha csak átvitt értelemben is, ott ülnek a szövőszék mellett. Ha már sokan lesznek, akik őket követik, akkor nyugodtak lehetünk, hogy jó kezekben vannak a bukovi- nai székelyek hagyományai. ______pálágnes Le velezés után találkozás Kirándultak, közben gyakorolták a német nyelvet Nyári élményeiket, a németországi Bietigheim-Bissingenben tett látogatás tapasztalatait beszélték meg a szeptemberi becsöngetést követő időben a szekszárdi Dienes Valéria Általános Iskola Grundschule 4.B. osztályos diákjai. SZEKSZÁRD- BlETIGHEIM-BlSSINGEN Több mint tíz éve testvérvárosa Szek- szárdnak a németországi Bietigheim- Bissingen. A két önkormányzat partneri viszonyát kihasználva létesített kapcsolatot a Dienes Valéria Általános Iskola Grundschule a Bietigheim- Bissingen-i Hülershule-val. A két oktatási intézmény pedagógusai többször jártak egymás iskoláiban tapasztalat- csere látogatáson, a gyerekek pedig az Európai Oktatási Projekt keretében levelezéssel vették fel a kapcsolatot egymással, ismerték meg egymás szokásait, oktatási rendszerét, rendeztek közösen évenként kiállításokat. A szekszárdi gyerekek első személyes találkozására a Bietigheim-Bissingen-i 3.E. osztály tanulóival idén júliusban került sor az Oktatási Minisztérium Közoktatási és Kisebbségi Kapcsolatok Főosztálya, a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány, a Tehetségekért Alapítvány és a német partner település polgármesteri hivatal támogatásával. A szekszárdi -, akkor még 3. B. osztály - 25 tanulója egy hetet töltött a csodaszép német kisvárosban Farkas Pálné igazgató-helyettes és Zsíros Jánosné osztályfőnök kíséretében. A németországi tartózkodás alatt a gyerekek délelőttönként részt vettek az iskolai tanórákon, délutánonként pedig kirándultak, sportoltak, vetélkedtek, megismerkedtek Bietigheim-Bissin- gen és környékének nevezetességeivel, jártak meseparkban, dinosaurus kiállításon, megcsodálták a ludwigs- burgi kastélyt, kirándultak Stuttgartba, az állatkertbe és a Planetáriumba. A szekszárdiak csoportját a biessin- geni polgármester fogadáson látta vendégül. A bietigheimi vendéglátó családoknál való elhelyezés, a sok közös program kiváló alkalmat nyújtott a magyar gyerekeknek a német nyelv gyakorlására, a családok életébe való betekintésre, a helyi sajátosságok, a kultúra, oktatás megismerésére. A személyes találkozás során számos barátság szövődött, a levelezés tehát folytatódik. FKÉ Látogatás a stuttgarti állatkertben ______■ t *
