Tolnai Népújság, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

Toiiiai Népújság 2002. Május 18., szombat Hétvégi Magazin 9. OLDAL Tolna megyei anekdotatár 113. Szakadátra szakadt alakok ‘ A népvándorlás kora óta lakott, egykor szebb napokat látott község, amelynek területén avarok, magyarok, rácok, németek, székelyek és felvidékiek egyaránt éltek vagy élnek, leginkább jámbor, munkasze­rető lakóiról lett híres. Templomát - bármilyen furcsa is ez - könyv­ből építették. Persze, nem úgy ám, hogy téglák helyett kalendáriumot malteroztak össze a helység amúgy is híres kőművesei, hanem úgy, hogy Szemenyei és Vajdits plébánosok az általuk kiadott, nagy nép­szerűségnek örvendő Szent Család Nagy Naptára jövedelmét erre for­dították. Egy másik plébános, Pelcz Árpád jószerivel a falu egyetlen híres embere lehetne, ha valaki megírná életrajzát, föltárná tevékeny­ségét, amelynek során 1907-ben munkás- és gazdakört is alakított, de több elbeszélést is fordított és írt is. Talán arról az esetről is ő tudósí­totta a Tolnavármegyét, amelyet 1908-ban Hová jutunk címmel tettek szóvá. Nem volt nagy ügy: a helybeli képviselő-választás után a kő­művesek fellebbeztek, mert az ő érdekeiket senki nem képviseli... Hét évvel korábban az iménti lap ismertette meg olvasóit Schild Já­nossal, aki egy majosi gazda kocsisaként azt mesélte, hogy „nagyon gazdag lett, mert egy vagyonos német nagybátyja belebolondult (!) s addig nem engedett, amíg vagyona felét rá nem hagyta”. El is cserél­te gazdája lovait, a szerzeményt eladta, elitta. „Később meg lopásra vetemedett. Szakadáton Schön János lakásába ment be, s nem törőd­ve azzal, hogy a háziasszony jelen van, a ládát kezdte feszegetni. Itt fogták el. Erre vonatkozóan azt hazudta, hogy a háziasszonyt nem ta­lálta, kenyeret akart tőle kérni.” Kilenc hónapot kapott... Ennél jóval többre számíthatott a község egykori cifra életű jegyző­je, akiről a Paksi Lapok 1886. április 26-án írt először. „A szakadáü jegyző, Payerli Ádám, ki nejét csak nem régen veszítette el, ennek el­hunyta után két hétre az ottani tanító leányával kelt egybe. É napok­ban baltát ragadva nejét megtámadta, ki a szobába menekülvén, az ajtót magára zárta, de Payerli a fejszével az ajtót feltörte, mire a neje az ablakon át az utcára ugorván ki, hazafutott anyjához. A férj utána. Ott napát fogván el, fojtogatni kezdte, s midőn ez már fulladozott, el- rémülvén saját tettétől, Gyönkre ment, ahol is a szolgabírónál jelent­kezvén kijelentette, hogy miután ő s mostani napa első nejét gyer­mekágyban megmérgezték, csak hogy mostani feleségégét elvehesse, érdemtelennek találja magát ez állásra, s ezzel lemond. Szekszárdra vitetett megfigyelés végett, hogy vajon őrült-e? Payerli Ádám paksi születésű, s növendék pap volt, nővére lakodalmára azon ürügy alatt kért szabadságot, hogy az súlyos betegen fekszik. Ezt fel­jelentvén, a szemináriumból kizáratott, s Madocsán, később Pakson segédjegyzősködött, míg végre Szakadát községe jegyzőjévé választot- ta.” Kétségtelenül nem hétköznapi ember lehetett... or. töttös gábor vei az Isten dolgait, hogy aztán vé­gül levonjon valami végső követ­keztetést, hanem őt járta körül az Isten szeretete, míg végül az apos­tol végre elfogadta azt. S persze ta­lán nem lehet ennyire élesen ketté választani, de összefoglalhatjuk, így: nem meggyőződött, hanem: meggyőzetett. S, hogy miképpen? Minden Jézus Krisztusról (cse­lekedeteiről, szavairól, megváltó haláláról és feltámadásáról) szóló híradáson keresztül - ami Pálhoz el kellett hogy jusson még keresz­tyénüldöző korában is, valójában az Élő Isten szólongatta, győzköd­te őt. S bár az akkor még Saulként emlegetett Pál sokáig ellenállt en­nek a hívásnak, végül mégiscsak „beadta a derekát”. Amikor a Fel­támadott fájdalmas hangja szemé­lyesen kérte számon tőle: „Saul, miért üldözöl engem?” - akkor végre hagyta magát rábeszélni... Isten módszere azóta sem vál­tozott. Ma is a Jézus Krisztusról szóló örömhír szavain keresztül győzköd, hívogat, rábeszél, s re­méli, hogy egyszer végre, s aztán naponta engedünk neki... Döbbenetes, hogy mi milyen sok mindenre hagyjuk magunkat rábeszélni, félelmetes, hogy na­ponta milyen sok mindenről akar­nak meggyőzni minket - és mi olyan könnyen engedünk! Csak éppen amikor az Életünk Ura hí­vogat iránta való bizalomra, Reá építkező hétköznapok békességé­re, örömére, bűnbánatra, és bo­csánatra, üdvösségre - akkor ál­lunk ellen a legtovább. Hagyjuk magunkat rábeszélni! Engedjük, hogy Isten meggyőz­zön minket! Mert ez Pál szilárd bi­zonyosságának is alapja. Tegyünk így, hogy aztán zenghessük az apostollal együtt a hétköznapi hit­vallást: most, hogy már van Meg­váltóm, hogy már hozzátartozom, most már meg vagyok győződve arról, hogy semmi sem választhat el tőle: sem betegségek, sem mun­kahelyi gondjaim, sem gyász, sem rémisztő hírek, sem elrontott, megsebzett szeretetkapcsolataim, sem kísértéseim - semmi nem tud elválasztani Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztus­ban, a mi Urunkban! SEFCSIK ZOLTÁN EVANGÉLIKUS LELKÉSZ Valaki meggyőzött „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljöven- dők, sem hatalmak, sem ma­gasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely meg­jelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Római levél 8,38). Szinte himnuszokat idézően szép Pál apostolnak ez a szenvedélyes hitvallása: meg vagyok győződ­ve... De vajon honnan van ez a szi­lárd bizonyosság? Miből merít, ho­gyan érte el? Bár csak megérte­nénk, hogy vele együtt zenghes­sük! Amikor mi a hétköznapokban meggyőződésről beszélünk, akkor ezalatt a legtöbbször, valami ilyes­mit értünk: valaki próbálgatott, ta­pasztalatot gyűjtött, gondolkodott, egyszóval aktívan körüljárt vala­mit, s végül levonja a következte­tést: „meggyőződésem szerint...” Pál apostol bizonyosságában is van ilyen tapasztalat, de hitének kezdete tálán mégis máshol kere­sendő. Ahogy ugyanis az apostol a régi vüág kpzös nyelvén - görö­gül - megfogalmazta, úgy ez a ki­fejezés: „meg vagyok győződve”, passzív alakban áll. Magyarul nem hangzik szépen, ezért nem is na­gyon használjuk így, de ezt jelenti: meggyőzettem, meg vagyok győz­ve. Mintha azt mondaná: engem valaki rávett, addig győzködött, amíg rá nem beszélt. Rávett, hogy Isten méltó a bizalomra, hogy elfo­gadhatom szeretetét, hogy érde­mes akaratát követnem, hogy az Ő útja az élet útja, s hogy ha hozzá tartozom, nem választhat el Tőle semmi... Pál nem megszerezte, hanem kapta ezt a bizonyosságot. Alapjá­ban véve nem ő járta körül vizsgá­lódó elméjével, eget ostromló hité­„Egyszerűen átment a víz a házakon” Aládúcolt épületek, iszapos szobák - Nagykónyiban még nem láttak ennyi vizet A héten lassan napirendre tértek a nagykónyiak, különösen a Bársony utca lakói a hétfő esti felhőszakadás okozta kisebb természeti katasztrófa fölött. Ilyen áradatra még a negyven éve ott lakók sem emlékeznek, pedig volt már néhány nagy eső. Most a biztosítók lépései elé tekintenek némi aggodalom­mal. A kérdés, ami a helyszínre érkező idegenben először felmerül: az elöntött utca vajon mitől kaphatta nevét, mert a napokban legfeljebb egy (háborús) frontról lehetett volna elkeresz­telni. Elején kidőlt kerítés, torkolatától két­százötven méter hosszan felszedett aszfalt, iszap, a vé­gén megre­pedt, kidőlt falú házak: mind a víz útját jelzi. A frontát­vonulás idő­járási volt; hétfőn este hét óra körül esett le alig egy óra alatt egyesek sze­rint 65, má­sok szerint közel száz milliméter csapadék. Azt mond­ják, ha fél ki- lométerrel odébb kezd el esni, a Bársony utca megússza víz nélkül. A meredeken ereszkedő utca azonban képtelen volt mederben tartani az áradatot, s az, ami az útjába került, vitte ma­gával. Papp Zoltán, tamási tűzoltóparancs­nok-helyettes azt mondja: amikor riasztották őket, arra gondolt, nem lehet nagy baj, mert Tamási körül alig esett.- Na, az is bolond, aki ebbe az utcába köl­tözik - mondja lefelé jövet egy fiatalember, aki társaival még szerdán is a családok költöz­tetésében, a használható holmik kiszabadítá­sában segédkezett.- Csak ne beszélj így, fiam - szól vissza ne­ki egy idős asszony, de nem vitatkozik a meg­Dávid Jánosék háza takarítás után. Negyvennyolc talicska iszapot vittek ki jegyzéssel. Az útv mellé rakott asz­faltdarabokra azt mondja: ez még semmi. Feljebb ■ invitál, ahol az egyik házból ta­licskaszám tolták ki a sarat. A legrosszabbul a Szakály-család járt: a Bársony utca 226-ban lakóházuk falát belülről úgy alámosta a víz, hogy körül­belül négy méter hosszan kidőlt. - Hét óra körül jött a víz, de pontosan nem tu­dok semmit, mert dolgozni voltam - mondja Szakály Ferencné. Amikor hal­lottam, a faluból elindultam haza, de nem tudtam feljönni, mert akkora volt a víz, nyolc óra után értem fel. A férjem Pécsen volt, a gyerekek velem voltak. A vil­lanyt kikapcsolták, mert a villanyoszlopot is kidöntötte a víz és az iszap. A házat a katasztrófavédelmisek dúcolták alá, a fal pont a gyerekek szekrényére dőlt rá. A ruhák ott voltak benne. Első éjszaka a gyerekek az asszony mun­katársánál aludtak, aztán a nagyszülőknél. A nagyobbik, Szandi tizennégy, a kisebbik Ferenc tízéves. A családfő, Szakály Ferenc mun­kanélküli. Az asszony olyan összegre számít, amiből talál­nak megoldást tönkrement otthonuk helyett. Kettővel alattuk Dávid Já­nos és idősebb Güth Gyuláné lakik. A hatvanhárom éves asszony 1962 óta utcabeli. Kétszer volt már „árvíz”, ekko­rára azonban nem emlékszik. Negyvennyolc talicska iszapot számoltak, amit a szobákból kellett kivinni. A helyiségek sarkainál távozott a víz, egy­szerűen átfolyt a házon - mu­tatja Dávid János. Kissé hitet­lenkedve idézi fel: az utcában Menteni, ami menthető álló autóbuszt úgy vitte le az ár, hogy hátulját megemelte a hordalék és az aszfalt. Szerdán délutánra az ő házuk hom­lokfala is megrepedt. A károkat még nem tud­Szakály Ferencné: a gyererekek ruhásszekrényére dőlt a fal ták véglegesen megállapítani, a tömésfalak a kiszáradás után tovább repedhetnek, rosz- szabb esetben kidőlhetnek. Azokra a házakra, amelyekben nagyobb károk keletkeztek, van érvényes biztosítás. A károsultak már a hét közepén várták a bizto­sítók szakértőit, akik a szóbeszéd szerint a hét első felében nem tudtak felmenni az ut­cán. Mindenesetre a várakozás feszültsége ki­tapintható: a víz levonult, de mi lesz azzal, amit maga után hagyott? ______________tf. Ju bilált a Nosztalgia Klub Műsoraikkal jókedvre derítették a közönséget A tíz eve alapított Nosztalgia Klub eddig hetven - nagy közön­ségsikert arató - műsort adott helyben, valamint a környék­beli Tolna, Somogy és Baranya megyei falvakban, melyeken 50 kabaréjelenettel és 1500 énekkel szórakoztatták azt a ti­zenötezer embert, akik kíváncsiak voltak az előadásaikra. A csoport vezetőjével, Teravági Gábornéval a jubileumi gála után beszélgettünk. Dombóvár- Volt-e a településen korábban is színjátszó- és daloskor?- Hergyó Mariska néni irányítá­sával több évtizeden keresztül működött egy lelkes kis csapat, ami előbb a vasutaskor, majd a művelődési ház színpadán bemu­tatott előadásokkal aratott sikere­ket. Ennek a 18 és 80 éves tagok­ból álló társulatnak én már régóta tagja voltam és amikor a vezetőnk idős kora miatt lemondott a poszt­járól, akkor a társaim arra kértek, hogy fogjam össze és irányítsam a csoportot. Az 1992-ben alakult klubunknak a „Nosztalgia” nevet a kultúrotthon igazgatónője - az azóta elhunyt Nyers Sándorné - adta, aki segítette kezdeti lépése­inket.- Hogyan születtek meg a mű­sorok1- A nekünk tetsző kabaréjele­neteket videokazettára rögzítet­tük, leírtuk azok szövegét, majd kiosztottuk a szerepeket és meg­kezdtük a próbákat. Több hóna­pos gyakorlás előzte meg mind­egyik fellépésünket. A nótákat, a táncdalokat, valamint az operett- és a musicalrészleteket tagjaink választották ki, akik előbb megta­nulták az énekeket, majd az őket kisérő zenészekkel - többek kö­zött Horváth Józseffel, Zöldi Jó­zseffel, Horváth Tiborral, Virág Lászlóval, Virág Jánossal, Virág Józseffel és Balogh Zsolttal - is összehangolták a produkcióikat.- Hány műsorral lepték meg az elmúlt egy évtizedben a város és a környékbeli községek lakóit?- Dombóváron hússzor a mű­velődési házban léptünk színpad­ra, huszonhétszer pedig különbö­ző intézményeknél és civil szer­veződéseknél vendégeskedtünk. Huszonkét előadást a környékbe­li Tolna, Somogy és Baranya me­gyei falvakban tartottunk. Jártunk Attalában, Nakon, Kurdon, Várongon, Kapospulában, Szakoson, Dalmandon, Fürgédén valamint Csornában és Baranyajenőn is, melyek közül számos helyre gyakran hívnak vissza bennünket. Összesen 50 kabaréjelenetet mutattunk be és 1500 dalt énekeltünk el annak a ti­zenötezer embernek, aki kíváncsi volt ránk és reményeik szerint jól szórakozott velünk együtt.- Miből finanszírozták a fel­lépőruhákat, a színpadi díszlete­ket és a klubtagokat kísérő zené­szeket?- Korábban a város legjelentő­sebb munkáltatója, a MÁV támo­gatta a csoportot a különböző színdarabokhoz használt jelme­zek kölcsönzésének térítésével, de kirándulni is jónéhányszor vitt el bennünket a vasúttársaság a re­mek előadást megköszönve. A rendszerváltás idején azonban magunkra maradtunk. A művelő­dési ház egyik termét azután is in­gyen használhattuk a próbákra és a kulturális intézmény munkatár­sai ott segítettek nekünk, ahol csak tudtak, ám a ruháinkat ma­gunk varrattuk, a muzsikusokat pedig saját zsebből fizettük. Nem volt éppen olcsó mulatság a hob­bink, ezért köszönet jár a Nosztal­gia Klub valamennyi tagjának és azok családjainak, hogy anyagilag is támogatták az előadásokat. Az utóbbi időben némileg javult a helyzetünk, ugyanis az önkor­mányzatnak a civil szervezetek támogatására elkülönített kereté­ből minden évben kapunk támo­gatást. Csodálatos dolog megélni azt, hogy miközben mi magunk szórakozunk, műsorunkkal má­sokat is jókedvre derítünk. Sokat áldozunk szabadidőnkből arra, hogy jól felkészülten álljunk ki a számunkra is „világot jelentő deszkákra”, de megéri.- Mennyit gyakoroltak a jubile­umi gálára?- Hónapok óta heti két próbá­val készültünk az ünnepi - hetve­nedik - előadásra: ez egyiken a kabaréjeleneteket gyakoroltuk, a másikon pedig a dalokat. Remél­jük, hogy műsorunk elnyerte ro­konaink, ismerőseink és rajongó­ink tetszését. A Nosztalgia Klub tagjai - Nagy Katalin, Bödör Ist­ván, Tóthné Varga Zsuzsa, Kisvárdai Antal, Balogh Zsolt, Keszthelyi Tamás, Badacsonyi Mihály, Kőszegi Lászlóné, Sebes­tyénné Tóth Szilvia, Rajczi And­rás, Bileczné Nagy Angelika, if­jabb Sebestyén Zoltán, Tóth Vik­tória - mindent megtették azért, hogy többszáz vendégünk ezúttal is nagyon jól érezze magát ve­lünk. -GH­Illyés, új vonásokkal Tolna megye íróként, költőként a helye már rég a legkiválóbbak kö­zött van: diákköri rajzait el­nézegetve az juthat eszünk­be, hogy ebben a művészeti ágban is jelentősei alkotha­tott volna. Az elismerés azt az Illyés Gyulát illeti, aki néhai Vadas Ferenc most megjelent, posztumusz kötetében új vonásokkal is lát­tatja magát. Méghozzá a szó szoros értel­mében, hiszen a megye - Rácegres - szülötte, derül ki az Illyés Gyula diákköri rajzai és versei című könyvből, gyakorta és szívesen vállalkozott a képi megfogalmazásra is. Azaz, életkorát meghaladó készséggel és biztonsággal ve­tett papírra grafikákat tizenéves gyermekként. A most megjelent kiadvány természetesen ízelítőt is ad ezekből a rajzokból: az ol­vasó elismerőn nyugtázhatja, hogy a kamasz Illyés Gyula 1917-ben, azaz 15 éves korában milyen láttatóan örökítette meg a simontornyai várat, Bethlen Gábor szülőházát, illetve a cecei méhest. Az ugyancsak a diákkorból származó költemények még ko­rábbra datálhatók. Figyelemre méltóak a közvetlenül az 1. vi­lágháború kitörése után, 1914. augusztusában-szeptemberé- ben a füzeteibe írt versek, me­lyek még a várt és hitt győzelem hangján szólpak. Ám nem kell hozzá sok idő, ugyanez a kisdi­ák Illyés felismeri, hogy a hábo­rú mindenkire bajt hoz. Világhá­ború című verséből ezért tör fel elemei erővel a vérontás általá­nos elutasítása. -szá-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom