Tolnai Népújság, 2001. december (12. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
VI tiff's At's l&ké&i- Karácsony 2001. december 24., hétfő Kedélyes és találó pápai megjegyzések az elmúlt századokból Anekdoták a Tiara árnyékából Draskovich György pécsi püspök aki ugyancsak részt vett 1562-ben a tridenti zsinaton, nem a mecseki borokból, hanem a tokaji egyik finom fajtájából, a tállyai borból kínálta meg a szentatyát, aki elcsodálkozva a szokatlan aromán, megkérdezte: — Honnan való ez a felséges ital? Ex Italia? (Itáliából?) — Non ex Italia, tantum Szentséged külseje, tartása merőben különbözik attól, amilyennek bíboros korában ismertük. — Hallja hát a változás okát eminenciád — felelte a pápa. — Bíboros koromban ugyanis a paradicsom kulcsát kerestem, s hogy könnyebben megtaláljam, mélyen a földre hajoltam. József Attila BETLEHEMI KIRÁLYOK Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem! Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkai, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! 1929. dec. ISTEN Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szivemet, De apró szivem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szivükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az ütjük végén - Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött. 1925 ősze Szent hely Vatikán, a katolikus világ központja. Akinek megadatik, hogy oda eljusson, a megilletődött- ség vesz rajta erőt. Szent Péter földje az áhítat helye. De a századok a fennkölt történések mellett anekdotikus eseteket is ránk hagytak, bizonyítva, hogy Krisztus földi helytartói szent küldetésük mellett is hús-vér emberek voltak. A pápákkal kapcsolatos történetekből nyújtunk át egy csokorra valót Szalay Károly és Békés István gyűjtésének felhasználásával. Michelangelo Buonarroti, itáliai szobrász, festő, építész és költő — minden idők leghatalmasabb befolyású, legjelentősebb művészegyénisége; alkotásaiban a reneszánsz beteljesedését a barokk váltotta fel. Amikor a Sixtus-kápolna hatalmas freskóremekét: Az utolsó ítéletet festette, a képen gomolygó emberalakok tömegében megörökítette számos kortársának arcvonását is. így történt, hogy egy bíborost, akivel többször összezördült, s akit nem bírt elviselni, felismerhető ábrázolásban a kárhozottak seregébe helyezett el. A bíborosnak besúgták, hogy Michelangelo mekkora gyalázatot követett el személyén, s a főpap megkérte X. Leó pápát, a Szt. Péter- templom újjáépíttetőjét, a művészetek nagy pártolóját, s a búcsúcédula- árusítás még nagyobb szervezőjét, hogy parancsoljon rá Michelangeló- ra: tegye jóvá a példátlan sérelmet. X. Leó, aki állandóan figyelemmel kísérte Michelangelo munkáját, a Sixtus-kápolnába ellátogatva szemrehányást tett kedvenc művészének a főpap megcsúfolása miatt, s felszólította, fesse át az alak arcát úgy, hogy ne hasonlítson a bíborosra. Michelangelo azonban nem adta be a derekát, s a pápa őszentségé- nek fejére olvasta az evangélium szavait: — In Inferno nulla redemptio! A pokolban nincs megváltás! A bíboros türelmetlenül várta a pápai közbenjárás eredményét. Azonban sürgető érdeklődésére X. Leó vállat vont és sajnálkozva közölte: — Ha Michelangelo eminenciádat a purgatóriumba küldte volna, megfelelő mennyiségű búcsúval onnét még kiválthatnám. Ám ő a pokol fenekére vetette eminenciádat, s oda már nem terjed ki az én hatalmam. A TÁLLYAI BOR DICSÉRETE A katolikus egyház zsinatjaira a világ minden tájáról összesereglett püspökök magukkal vitték szűkebb hazájuk borait is, s fehér asztalnál diskurálgatva, afféle borvetélkedőt tartottak. Egy alkalommal az olasz borok kerültek a szó valódi értelmében — terítékre. III. Gyula pápa ismerte őket, s nem csak miseborként... A campaniai nedűket és a Lacrima Christit, Krisztus könnyeit, amint a pogány latinok még a Vezuvius könnyeként emlegették. A pápai Tiara Talia. (Nem Itáliából, csak Tállyából való.) Mire a pápa egy szójátékos penta- metert rögtönzött a püspökök szójátékára: — Summum Pondficem Talia vina decent! (A szentséges atyát illeti a tállyai bor!) A PARADICSOM KULCSA V. Sixtus pápa, még mint Felice Peretti bíboros, állandóan remegő lábakkal, földig görbülve, mankón vonszolta magát, mint akibe hálni jár a lélek. Éppen ezért, az 1585. évi pápaválasztáson a bíborosok kollégiumában sok híve támadt. Peretti kardinális, úgy gondolták, törődött, gyenge ember, olyan egyházfő lesz belőle, akit kedvük szerint vezethetnek, dirigálhatnak. Ám, alighogy a konkláve pápának választotta, a frissen felszentelt V. Sixtus elhajította mankóit, kiegyenesedett, s olyan gyorsan szedte a lábát, mintha hatvannégy helyett harminc esztendős lett volna. Mikor megválasztása után néhány nappal, a szertartásos szokások szerint a főpapság megjelent trónjánál, hogy térdre hullva hódoljon neki, Medici bíboros, aki álmélkodva szemlélte szálfaegyenes, méltóságos alakját, csendesen megjegyezte: Most, hogy megtaláltam, most már csak az Egekre nézek. A BÁTOR HAJÓSKAPITÁNY Az eredetileg a Szent Péter-bazilika mögött álló obeliszket V. Sixtus pápa kívánságára szállították át és állították föl a templom elé. A hatalmas munka roppant veszélyes volt, s a kivitelezést irányító Domenico Fontana építőmester arra kérte a pápát, tökéletes nyugalmat és csöndet biztosítson a művelet végrehajtásakor. A pápa kiadta a parancsot: aki megnyikkan, a halál fia. Nyomatékül föl is állíttatott egy akasztófát a térre, és hóhért rendelt mellé. Az obeliszket földre fektették, alá hengereket tettek, s szeptember 10-én átgörgették új helyére. Majd 140 ló és 800 munkás közreműködésével hozzáláttak fölállításához. Egy San Remo-i hajóskapitány, bizonyos Bresca nevezetű, izgalmában egyre közelebb merészkedett a művelethez, és így vehette észre, hogy a kötelek a kelleténél jobban megnyúlnak és hamarosan bekövetkezik a katasztrófa. Ezért aztán, mit sem törődve az akasztófával, elkiáltotta magát: — Acqua alle Corde! (Vagyis: Vizet minden kötélre!) A tengereken ugyanis azt tapasztalta, hogy a kenderkóc kötél átnedvesedve megrövidül. Az építőmester azonnal fölfogta a kiáltás értelmét, a munkásoknak odakészíttetett ivóvízzel megnedvesítette a köteleket, és az obeliszket sikerült szerencsésen fölállítaniok. Brescát pedig a pápa megjutalmazta. Kinevezte a pápai ézred századosává. Családja pedig azt az örökös kiváltságot kapta, hogy minden virágvasárnap a pálmatermő San Remóból Rómába szállítsa a szertartáshoz szükséges pálmaágakat. Bresca hajójára fölvonhatta a pápai lobogót, San Remo címerébe pedig belekerült az oroszlán és a pálma, híres szülötte emlékére. A KARFIOLOK ÉS A KERTÉSZ XV. Benedek pápa, aki az első világháború idején viselte a tiarát, egy tavaszon napról napra figyelte, hogy a pápai veteményes kertben egy hatalmas karfiolágyás bontja töméntelen rózsáját. A karfiol nőtt, fejlődött, érett — de soha egy darab sem került a pápa asztalára. Pedig őszentsége szenvedélyes kedvelője volt a karfiolnak. Egyszer aztán hosszabb időt töltött karfiolágyásai között, és sorra megszámolta a fejlett, hófehér fejeket. Megállapította, hogy aznap kereken száz érett karfiol várt fogyasztásra. S miután ebből sem jutott a pápának egy sem, némi bizalmas érdeklődés után megtudta, hogy a karfioltömeget a Vatikán egy világi funkcionáriusnak háza és konyhája nyeli el. XV. Benedek magához hívatta a konkurens karfiolkedvelőt, s megkérdezte: — Mondja, fiam, magának nagyszámú, népes családja van?- Nincsen, szentatyám. Ketten vagyunk csak a feleségemmel.- Akkor, édes fiam, vigyázzon, mert megüti a bokáját. Két ember nem tud megenni napok alatt száz karfiolt, s ha harmadik kell hozzá, azt ne a római piacon keresse, itt vagyok a karfiolomhoz én! A HIT EREJE XI. Pius, a második világháborút megelőző évtizedek pápája, egy nagyszabású kihallgatás alkalmával elébe járuló hívők között észrevett egy hatalmas termetű, rengő húsú, közel másfél mázsás súlyát keserves kínnal cipelő hölgyet. — Honnan zarándokolt Rómába, leányom? — kérdezte tőle, mikor gyűrűcsókra nagykeservesen elébe térdepelt.- Németországból - rebegte a két oldalról feltámogatott dáma. — S mi hozta ide a Vatikánba? — A hit, szentatyám. A mélységes hitem. Mikor a terjedelmes hölgy tova- hömpölygött, a pápa utána pillantott, s mosolyogva mondotta környezetének:- íme a bizonyság: a hit hegyeket mozdít. M érföldkövek. Romantikus, fájdalmas, olykor félszeg vagy éppen szenvedéllyel «teli találkozások. Mérföldkövek, ahonnan elindulunk a titkokkal teli úton, amit úgy hívnak, szerelem. Eszter és András ismeretségének első dokumentuma egy csillebérci fotó. A városi szavalóverseny nyerteseiből verbuvált gyerekcsapatban állnak egymástól alig karnyújtásnyira. Tizenhárom évesek. A kép évekkel később, egy családi album lapozgatásakor került Eszter kezébe, aki megismerkedésük minden mozzanatára pontosan emlékezik. Bár történetük első hallásra cáfolni látszik, állítja, nincsenek véletlenek. Az irodalom szeretete sodorta egymás felé a két, különböző városban élő embert. A második találkozásra három évet . kellett várni. Az Arany János balladamondó versenyen futottak össze, ahol egyből felfigyelt Andrásra. A hangja fogta meg. Egy hosszú hajú lány ült mellette, átkarolta és megpuszilta. A húga volt, Eszter a barátnőjének hitte. Egy év múltán a fiatalok újra találkoztak. A szép magyar beszéd verseny megyei fordulóján András első lett, Eszter második. Együtt utaztak a győri országos döntőbe, szigorú tanári kísérettel. A vasútállomáson a fiú elé sietett és kezet csókolt neki. Tizennyolc évesen! Eszter ettől teljesen oda volt! Győrben András elegáns étterembe, színházba vitte, s megmutatta neki a várost. Rengeteget beszélt. Úgy érezte, szórakoztatnia kell. Eszter nem nyert, András Kazinczy-díjas lett. Hazatérésük után nem sokkal gyönyörű levelet kapott tőle. Bálba hívta. András fehér öltönyben, hófehér taxival jött érte. Szép este volt. A parkettről hajnali négyre elfogytak a párok, a ke- ringőt már csak nekik játszotta a zenekar. A tizennyolc évesek többsége úgy hiszi, a szerelem sose ér véget. Eszter mégsem gondolta, hogy sokáig tart. Andrásnak elkezdődött az egyetem, ő pedig szakmát tanult. Öt év hosszú idő, csoportbulik, lányok... Érdekes módon, András korán megerősítést adott a szándékáról. Nyolcvannyolc őszén álltak egy kirakat előtt és nézték a kalapokat. András azt mondta, megveszi neki a legszebb kalapot. „Az nem tizennyolc éveseknek való” — felelte a lány. Mire ő: „Akkor megveszem neked tizenöt év múlva!” Eszter meglepődött, ez a fiú úgy gondolja, hogy harmincévesen még együtt lesznek? András mindig pontosan tudta, mit akar. Nyolcvankilencben eljegyezték egymást, két év múlva házasságot kötöttek. Már a kapcsolatunk kezdetén valami azt súgta Eszternek, hogy megérkezett. András a lelki társa lett, s ez a mai napig így van. Voltak nehéz időszakok, de rengeteg az élményük is, amikből mindig meríthetnek. * S inka József és Niedermájer Ella története negyvenöt karácsonyán indult. A negyvenegy éves cipészmester és a nála tizenkilenc évvel fiatalabb cipőfelsőrész-készítő leány jegyben jártak. Ma már egyikük sem él, a folytatást a fiuk mesélte el. A háború befejeződött, Sinka József épp csak hazatért a munkaszolgálatból. A két fiatal az esküvőt tervezgette, amikor a karácsonyt újabb tragédia árnyékolta be. Niedermájer Ella málenkij robotra szóló behívót kapott. Január 6-án Békésszent- andrásról egyedül szállt fel arra a vonatra, amely a deportáltakat a Sahti gyűjtőtáborba vitte. Évente egy levelet írhatott. Ez a valóságot erősen szépítő levél volt, mégis, valami életjel a távolból. A deportáltak nyomorúságos körülményeiről az itthoniaknak csak sejtéseik voltak. A valóság minden képzeletet felülmúlt. A huszonkét éves lány törékeny nő létére mélyművelésű szénbányában dolgozott, gyenge koszton, megfelelő ruházat nélkül. A társai közül sokan odavesztek. Három és fél év után, testileg-lelki- leg meggyötörtén tért haza. Sinka József várt rá és még abban az évben feleségül vette. A kezdeti megpróbáltatás hihetetlenül erőssé tette a kapcsolatukat. Összezördülés nélkül éltek, a családi konfliktus nálunk ismeretlen volt. Végig ott lappangott azonban a titok. A z asszonyt annyira megfélemlítették, hogy a táborról férjének soha, a gyerekeknek is csak kilencvenben, nem sokkal a halála előtt mesélt. Egész életében nyomasztotta a hallgatás. „Majd megtudnád te!” - mondogatta, s csak a hangsúlyból lehetett érezni, hogy ez több az idős ember „Bezzeg az én időmben” kezdetű pél- dálózásánál. „Majd megennéd te!” — intett, amikor valaki meghagyta az ételt, de sosem fejezte be, hogy a csalán levest, vagy a rothadt káposztát. Aggódott, ha úszni vagy kajakozni mentek a gyerekek, akik sokszor lázadtak, hogy engedje el a kezüket. Ma már érthető, miért nevelte őket annyira féltőn. A múltbéli emlékek ültették bele az örökös aggodalmat. Csak az érez így, aki megtapasztalta, hogy az ember ártatlanul is szenvedhet. Talán ezért is feltűnő az a bizonyosság, amely a házasságukat jellemezte. Kettejük holtig tartó szövetsége olyan erős volt, hogy azt semmi nem kérdőjelezhette meg. Csath Róza Valami azt súgta, megérkeztem /KJ \ \ f
