Tolnai Népújság, 2001. április (12. évfolyam, 77-100. szám)
2001-04-28 / 99. szám
Tolnai Népújság 2001. ÁPRILIS 28., SZOMBAT .•*' 'I M 1|| Tolnai Népújság - 9. oldal ,bi Hétköznap, déidöben a pincehegyen IHInSiM Présházak, borok, baráti évődések vörös is, ami manapság mar „szekszárdiasan” készült - árulja el gazduram, vagyis két- három hétig a kádon hagyják, aztán fejtik. Nem mindig tették így, ám azóta nincs záptojás-szagot okozó, megállapíthatatlan eredetű baj. Van viszont egyéb - panaszkodik a törvény hozta galibákra, az adminisztráció bonyolultságára - félő sokan ott hagyják a szőlőt. Főleg a fiatalok, mert hisz Mátyásunknak 63 esztendősen ez már annyi mint lélegzetet venni. Át is evezünk vidámabb vizekre, a „társasági élet” felé visz a beszélgetés foMár-már dolgunk végezetlenül távozunk, a györkönyi pincefalu amilyen szép, olyan csendes, a présházak ajtajain lakat. Rosszkor jöhettünk, hétköznap délidő után, ilyenkor munkában a férfinép. Mégis szerencsénk van, duplán is, hiszen ismerős érkezik, jelzi a robogó berregése. Wenhardt Mátyás éppen csak kiugrott valami apróságért, hiszen otthon gazolt a szőlőben. Ha már itt vagyunk persze marad kicsinykét, hiszen a vendég nem távozhat száraz torokkal. A présház, mint itt a legtöbb, fagerendás, száz év hangulatát árasztó. Gyalult asztal, lóca, a falakon dísztányérok, az egyik sarokban prés, a talpa 1885-ben, maga a szerkezet 1937- ben készült, mint a beléjük vésett felíratok tanúsítják. Ahogy illik, a pincesíp a helyiség közepéről indul, hamar lenn is a gazda a lopóval, ízlelgetjük, harapdáljuk a kellemesen hűs, finom nedűt. Jöhet a nala. Vasárnap délelőtt kellett volna jönnötök, akkor itt a férfiember szinte mind, egyszer egyikőnk, másszor másikuk pincéjében folyik a kóstolgatás közben a kvaterka, miközben az asszonyok az istentiszteleten fohászkodnak emberük lelki üdvéért. Nem mintha vétkeznének bármit is, legfeljebb ha egymást ugratják, a FOTÓ: GOTTVALD'KÁROLY déli harangszóra pedig vita nincs, indulás haza, a terített asztalhoz. Hogy mégis kapjunk ízelítőt a hangulatból, megérkezik az egyik cimbora, Binder Ádám, Mátyás be is mutatja mindjárt: ő volt a „rikkancs”, a postás a faluban, a kutyák de ugatták! Ádi bá1 pedig panasszal él, orvoshoz kell menni, leszívatni a térdéből a vizet. Nem értem én a doktorokat - „sírja el” hamiskásan mosolygó szemmel - honnan tudnának vizet leszívni, hisz azt én soha nem iszom. Na megjött a német, örülnek meg mindketten, mikor porozva beáll egy nem éppen vádi új Audi. A „német pedig bemutatkozik: Pék Szilárd. Kiderül, apja disszidált 56- ban (bocs1 most jövök rá ma már ezt emigrálásnak hívják), ő maga kinn nőtt fel, mostanság azonban többet van itthon, présháza is itt a pincehegyen. - Inkább itt élek, néha azért ki kell ugrani egy kis pénzért - mondja, olyanképpen, hogy igaz is, nem is egyszerre. A rosé, amivel tónál, viszont kétségkívül igazi. Miként a hangulat is kezd afelé közelíteni, kár, hogy mennünk kell. A meghívást azért még elfogadjuk egy vasárnap délelőttre, hiszen már tudjuk, kár lenne kihagyni. RÁKOSI GUSZTÁV Meglepő tudományos nyomozás: téves volt Babits diagnózisa A megyei kórház jubileumi sorozatának keretében dr. Pytel József, a pécsi egyetemi klinika orr- fül-gége professzora, egyetemi tanár, rendkívül izgalmas témát választott előadása számára: Babits és a gégerák címmel. „...mert orv betegség öldös íme engemet/és fojtogatja torkomat” - írja Babits Mihály Balázsolás című versében, amely szívszorító krónikája egy nagybeteg ember szenvedéseinek, a fel-felvillanó reménynek és a gyászos reménytelenségnek. Irodalmi tanulmányainkból tudjuk, a költő gégerákban szenvedett. Pytel professzor, az irodalom és a költészet nagy tisztelője, Babits kapcsán egyfajta tudományos nyomozást folytatott le, mégpedig orvosi szempontból. Meghallgatta azokat a rádiófelvételeket, amelyeken Babits a verseit olvassa fel, s jól tetten érhető hangján a felsőlégúti szűkület jele, a nehézlégzés. A professzor emellett tanulmányozta a költő kórtörténetét, s azoknak a bizonyos Beszélő füzeteknek a tartalmát, amelyeknek segítségével Babits kommunikált, a betegség végső stádiumában. A „kór-történeti” nyomozás meglepő eredményt hozott: Babits Mihálynak nagy valószínűséggel nem gégerákja volt, hanem pajzsmirigy-daganata. Ezt támasztja alá, hogy elsősorban légszomjtól, fulladástól szenvedett. A költőt eleinte asztmával kezelték, nem ismerték fel nála a légúti szűkület kiváltó okát. Később a kor sok híres orvosánál megfordult, a gégéjét vizsgálták, de azon nem találtak elváltozást, ’ ám a légcsőszűkület akkor már fennállt, a költő nehezen lélegzett és beszélt. Ez is azt támasztja alá, hogy nem gégedaganat kínozta. Műtétet is végzett rajta egy német professzor, bár ez nem gyógyító szándékú műtét volt, inkább azt próbálták elérni, hogy levegőt kapjon. A pajzsmirigy daganat később ösz- szenyomta a légcsövét, állandó légszomjjal, fulladással küzdött. Sajnos az adott kor színvonalán akkor sem tudtak volna segíteni rajta, ha helyesen diagnosztizálják betegségét. Az orvostudomány mai állása szerint lényegesen nagyobb esélye lett volna a hosszabb, jobb minőségű életre. Manapság olyan műtéti eljárások léteznek, amelyek segítségével még hosszú évekig élhetett volna, s irodalmunk számos remekművel lehetne gazdagabb. Babits Mihály verseiben betegsége szívbemarkoló emlékei bukkannak fel, ugyanakkor a végsőkig próbál szelleme úrrá lenni a test kínjain: „szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele esteiig vagy míg az égj és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak" (Babits Mihály: Jónás imája) ____________ VENTER A költő festett portréja ____________Tolna megyei anekdotatár 65._________ Já gónak nem üzen Jagónak A címet úgy is mondhatnánk: nem féltékeny, nem ármánykodik, ahogy Shakespeare Othellójában Jago, az intrikus. A tüneményes csöppnyi község neve nem is innen, hanem egy szláv szóból származik, amelynek jelentése: eper, szamóca. Ha nehezen is, de azért a múlt adataiban is lehet eperészni néhány humoros adatért. Ezek közlésekor talán nem leszünk olyan kétértelműek, mint Tolna megye kézikönyve, amely ezt írta a községről 1997-ben: „A lakosság ellátását egy vegyesbolt, egy takarmányüzlet és egy italbolt biztosítja”: ehet-ihat, tó mit szeret. A kocsma amúgy is nevezetes, mert a Tolnamegyei Hírlapban 1934. október 24-én jelent meg László Ernő tollából a Berkenye Márton jágónató kocsibeszálló vendéglős levele, s ezzel a hírverssel a helység az irodalomba emelkedett. Emberbaráti cselekedet, ha a helyesírást és idegeket egyaránt tépázó sorokból csak igen mértékletesen idézünk. Berkenye Márton így mutatja be magát: „Biztosan ismernek engömet má1 régen, / Disznótort is űtek nálam a mútt héten. / így hát tuggyák ászt is, hogyha nincs más dógom, / A világ folásán sokszor erágódom. / Osztán, ha vége van szántásnak-szüretnek, / Hát nekihasalok a tintás üjegnek, / Lefirkálok mindönt, mi történt sorgyába, / Persze csak a magam mulattatására...” Mivel azonban közlésre biztatták, beküldte versét, amelyben életéről megtudjuk: „Tíz évig dógoztam kinn, amerikába, / Onnan hazagyüttem tizennégy nyarára, / Itthun feleségöm rám nagy örömmel várt, / Elszedte gyorsan azt, amim vót, pár dollárt, / S hogy a Grün Izsák is hama' katona lőtt, / Ü kapta mög mingyá a kocsmabér- letöt...” Egy hét múlva aztán tréfásan a jövőt is jósolta: „Szekszárd város, hallom, nagyon szervecködik, / Hogy nagykösség lögyék, ezért epeködik. / Ha így tart sokáig a világ folása, / Jágónak város lössz, akárki möglássa... / Tisztőtt Szörkesztőség! Rínak a malacok, /ezért mostan tovább esszót se írhatok...” Másokba is belefojtották a szót, ha jól következetünk a Dombóvár és Vidéke 1900. április 29-i számából Jágónak burkolt megnevezésére. „Egyik megyebeli község bírája előtt két atyafi áll. Panaszolja egyik a másikat: - Huncutnak mondott! - szólt az egyik. Zsiványnak titulált! - kontrázott a másik. A bíró csöndesen pödörgeti bajuszát, s aszonyga: - „Sose böstörködjenek keetek,' hátha mindkettőjünek igaza van...” Bizony, talán a mostam jágónakiak már azt sem bánnák, ha böstörködnének (veszekednének, perlekednének) a helybeliek, csak lennének többen, ne csupán háromszázan... DR. TÖTTŐS GÁBOR 4 Aki hagyta magát, az meghalt 0 év Amerika, négy év malenkij robot Gyermekként öt évig élt Amerikában, fiatal nőként négy évig volt a Szovjetunióban, „malenkij roboton”. Nem sokon múlott az sem, hogy kitelepítsék Németországba. így viszont hosszú életének legtöbb évét Kétyen élte le Reifschneider Jánosné, született Stein Erzsébet, Liza néni. Édesapja, majd nem sokkal később édesanyja a jobb megélhetés érdekében utazott el Kistormásról az Amerikai Egyesült Államokba, az 1910-es évek elején. Két meglévő gyermeküket itthon hagyták a nagyszülőknél, Liza néni és öccse már kint született. 1920-ban jött haza a család. Az akkor öt éves kis Liza nem örült, mert hamarosan iskolába kellett mennie, és csak angolul és németül tudott, magyarul nem. Hamarosan azonban a tanító „bánta”, hogy a kislány eredményesen sajátította el a magyart, illetve, hogy olyankor is gyakorolta a nyelvet, amikor éppen csendben kellett volna maradni. Stein Erzsébet 17 évesen került - Reifschneider Jánosnéként - Kétyre. A juhéi földeken dolgoztak napszámosként. Két gyermekük 12, illetve 8 éves volt, amikor 1944. karácsonya előtt az oroszok kényszermunkára vitték férjét, őt és sógornőjét. A15 naposnak beharangozott Szekszárd környéki munka végül négy évig tartott. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy hármuknak sikerült együtt maradniuk. A Sahty nevű városba kerültek, nem messze Rosztovtól, a Don Azovi-tengeri torkolatától.- Aki nem volt merész, aki hagyta magát, az meghalt - értékeli az ottani viszonyokat bő fél évszázad távlatából Liza néni. Tény, hogy ő nem hagyta magát, igaz, segített neki a gondviselés is, hiszen a bányamunkát nem biztos, hogy bírta volna négy éven keresztül, az igen hiányos táplálkozás mellett. Miután azonban eltört a keze, lehetőség nyílott számára, hogy a lágerben - ami egy nagy sarokház volt, 175 ember számára - takarítói „állást” vállaljon, kilenc orosz nő mellett. Liza néni igyekezett minél gyorsabban megtanulni a nyelvet, talpraesett volt, és az ottani lehetőségekhez képest boldogult is. Meglátása szerint az oroszok nem szerettek dolgozni, így szorgalommal lehetett valamit kezdeni. A kötelező takarítási feladatok mellett - ezért a munkáért, a többi malenkij robotostól eltérően ő nem kapott pénzt - mosást vállalt az embereknek. Volt, akitől nem kapott ezért semmit, de néhány rubel azért mindig összejött. Emellett megbízták kisebb feladatokkal, bevásárlással, úgyhogy viszonylag szabadabb élete volt, mint a többieknek. Liza néni mindent összevetve úgy ítéli meg, hogy relatíve nem bántak velük rosszul, ugyanis az oroszoknak sem volt jobb dolguk, mint nekik. „Ők se kaptak több kenyeret, mint mi”. És hiába töltötte legszebb fiatalasszonyi éveit malenkij roboton, most mégis úgy véli, hogy ha velük lettek volna a gyerekeik, még talán kint is maradt volna. Mondja ezt úgy, hogy már annak idején, a táborban kiderült: amerikai születésűként őt el se vihették volna kényszermunkára. így is egy évvel tovább maradt, mint férje, akit egy balesete után hazaengedtek. Liza néni és sógornője csak 1948-ban térhetett vissza Kétyre. Ilyen módon viszont biztosan megmenekültek a kitelepítéstől, amit a család otthonlevő része nem sokkal korábban alig tudott kivédeni. A 86. évében levő Liza néni a négy évnyi kényszermunkáért immár részesül kárpótlásban, aminek örül, csak úgy érzi, hogy már nem tud élni vele. Nem jó öregnek lenni - mondja. Aztán elővesz egy jó állapotúnak tűnő protézist, ami 53 évnyi használat után idén ment csak tönkre, amit még annak idején a Szovjetunióban csináltatott egy német katonával. Kétségtelenül morbid a „szójáték”, de fájdalmasan igaz: Liza néni onnan hozta a „fogát”, ahol sok ezer - még nálánál is tragikusabb sorsú - társa otthagyta. ¥ I i Á Í
