Tolnai Népújság, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-27 / 23. szám

Tolnai Népújság 2001. Január 27., szombat Tolnai Népújság 9. OLDAL Hazatért a szülőfalu hívó szavára Többek lesznek, ha több mindent megismernek Hogy jut Olgának ideje ennyi mindenre?- kérdezi egy dunaszentgyörgyi olvasónk levelében. A falu közösségéért sokat tesz, rendezvényeket szervez, a civil szerveze­teknek tanácsokkal segít. Hogy tud ilyen kedves és szép maradni ennyi minden mellett? Gyöngyösi Olga a Paksi Atomerőmű Műszaki Szakközépiskolájának tanára Dunaszentgyörgyön nőtt fel, családjá val öt éve otthon a szülőfaluban él. Lehetne persze „ingázó” is, reggel útra kelve Paksra, majd hazatérve bezárva az ajtót, mint sokan mások teszik. Az olvasói levél, amely fel­hívta figyelmünket Olgára, másról beszél, ezt a véleményt sokan oszt­ják a faluban.-Messzire soha nem szakadt, hiszen Pakson élt családjával, öt éve azon­ban hazaköltöztek a szülőfaluba és be­levetette magát a közéletbe. Ilyen egy­szerű, ennyire természetes volt ez?- Lehet így mondani, hogy bele­vetettem magam, ám igazá­ból az vezetett, hogy sze­rettem volna tudni, mi­lyen közegbe érkeztem haza. Saját gyerekeimen keresztül éreztem, hogy a faluban az ifjúsági élet és egyáltalán a közélet na­gyon mélyponton van. Kevés volt a civil szerve­zet, csupán a Vadrózsa népi együttes és a Nyug­díja Érdekszövetség léte­zett. Az a Faluház amely régen sok lehetőséget nyújtott, akkor igen csen­des volt. Mi pedig szem­ben lakunk a Faluházzal, láttam, hogy szinte üre­sen áll. Mindez arra kész­tetett, hogy elgondolkod­jam, mi mindent lehetne, kellene tennem.- Az ötletekből .miképp lett valóság?- Igazából egy véletlen ta­lálkozásból. Igaz, az éle­tem változásait soha nem én akartam, mindig mások hívtak, például az iskolákba is, amelyekben tanítottam. Szentgyörgyön is így alakult, huszonéves fiata­lok kerestek meg, segítséget kértek, amit soha nem szoktam visszautasítani. Nem gondoltam akkor, hogy ebből egy egészen komoly közös­ségi munka lesz, egyszerűen csak belekevered­tem, mint később is azokba a közösségekbe, amelyeknek szükségük volt valamiféle szellemi, eszmei támogatásra. A már említett első közös­ség 1996-ban egy kerékpáros társaság volt, az­zal a kéréssel, hogy tanácsokat adjak, miképp lehetne pénzt keríteni, hogy verse­nyekre járjanak, képviselve a falu színeit. Közösen gondolkodva találtunk pályázatokat, akkor ismerkedtem ezekkel a pá­lyázati rendszerekkel ma­gam is. Ebből azután egy egész komoly kis mag ala­kult ki, fiatalokból, amelyet úgy neveztünk el, hogy MÁS Ifjúsági Kör. Kissé meghök­kentő is volt ez az emberek számára, hiszen a másságot mindig furcsállják, különösen ha még hirdeti is magáról valaki. Ez a másság persze nem állt egyéb­ből, mint hogy nem vártuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Ma­gunknak teremtet­tünk sok mindent, hi­szen ezek a fiatalok tettre készek voltak, összeállt egy olyan alkotó kör, amelynek tagjai másokkal együttműködve képe­sek voltak kulturális, sport programokat, rendezvényeket szer­vezni, ki-ki érdeklő­désének megfelelően. Ebből nőtt ki a Dunaszentgyörgyért Egyesület, úgy, hogy magunk köré gyűjtöt­tük a hasonló menta­litású felnőtteket, mi­közben megtartottuk a fiatalokat is, hiszen hamarosan ők alkot­ják majd a falu értel­miségét, közülük ke­rülhetnek ki a veze­Névjegy Gyöngyösi Olga Szekszárdon született 1960. április 7-én. Pakson a Vak Bottyán Gimnázium­ban érettségizett, majd a Pécsi Ta­nárképző Főiskolán magyar - orosz szakos oklevelet szerzett, a Janus Pannonius Tudományegyetemen 1996-ban vette át magyar szakos diplomáját. Tanított a paksi II. számú (ma Móra Ferenc) és IV. számú (ma Herman Ottó) általános iskolákban, 1988. óta az ESZI tanára. Férje Bese Ferenc meteorológus, az Országos Meteorológiai Szolgálat paksi állomásának munkatársa. Gyermekeik Bese Máté (1983) és Bese Dóra (1986). 1981 és 1995 között Pakson éltek, 1995. óta Dunaszentgyörgyön. tők.- A példa nyomán szaporodni kezdtek Szentgyörgyön a civil szervezetek, helyi újságot alapítottak és hosszan lehetnek sorolni a rendez­vényeket, a közösségi élet pezsgővé vált. Pályá­zatokat nyertek, az egyik nyomán a közeljövő­ben Teleház is lesz a faluban. Ha ennyi min­dent tesz sikerrel, nem gondolt arra, hogy a hi­vatalos helyi közéletben is részt vegyen, hogy je­löltesse magát képviselőnek?- Fel is kértek az indulásra, ám úgy gondoltam, előbb megtapasztalom, körülnézek, tájékozó­dom. Magáért a címért nem kapcsolódom bele semmibe. Szemlélődtem, közben persze sok képviselő-testületi ülésen vettem rész, ahol hál' Istennek bele lehet szólni a dolgokba. Bekap­csolódtam hát ebbe a munkába, ha nem is kép­viselőként, de soha nem éreztem, hogy ne lett volna súlya annak, amit mondok. A képviselők dolga a döntés, én az előkészítésben vállaltam szerepet. Elvem, hogy nem a testületé a legje­lentősebb szerep, az akkor működik jól, ha a la­kosságban megfogalmazott igények eljutnak hozzá. Az emberek jobban szeretnek közössé­gekhez tartozni, ott könnyebben elmondják vé­leményüket, terveiket, mint egy képviselőnek. Az én elképzelésem az önkormányzatiságról a lakosság bevonása a közösségekbe, a köz­ügyekbe, hogy igénye legyen a falu sorsának alakítására. Ezeket az igényeket a civil szerveze­teken keresztül eredményesebben lehet közve­títeni a képviselő-testület felé. Erre felé tartanak az állami, kormányzati elképzelések is. Úgy lá­tom Szentgyörgyön jó úton haladunk a demok­rácia ilyen gyakorlása, a civilek és az önkor­mányzat természetes, egymásra visszaható együttműködése felé.- Azt mondta, élete során soha nem maga akar­ta a változásokat, mindig hívta valaki. Szentgyörgyre is ezért költöztek vissza?- Hívott a falu! Én is a tékozló fiú útját jártam, fiatalon városba akartam kerülni, később vi­szont, ahogy a gyerekeim cseperedtek visszahú­zott a szívem a szülőfaluba. A gyerekkoromban magamba szívott élményeket nem lehetett fe­ledni, vissza kellett térnem, hogy a szülőfalum­ban tudjam hasznossá tenni magam. Nem egy ismerősöm hasonló utat járt be.- Ennyi elfoglaltság mellett a családra jut ideje? Hogy viseük a férje és a gyerekei ezt az életmódot?- Természetesen, hiszen így nevelődtek. A fér­jem eleinte talán kevésbé, de természetessé vált az ő számára is. A család szellemiségének kö­szönhetően így érezzük jól magunkat. Tudo­másul vesszük, hogy más és más dolgok iránt érdeklődünk, a megértés, a türelem nagyon- nagy. Pontosan ezért segítünk is egymásnak. Próbáljuk a gyerekeket bevonni a közösségi munkába, nem azért, hogy rájuk tukmáljunk feladatokat, hanem mert többek lesznek azáltal, ha sok mindent megismernek. RÁKOSI GUSZTÁV Almi A Rády József Lovas Sport­egyesület Tolna Megyei Huszárbandériuma 1999- ben alakult, s hamar is­mert lett megyeszerte. Az eltelt évről, a jövőről be­szélgettünk Szűcs István­nal, az egyesület elnökével.- Mit tart a tavalyi év legkiemelke­dőbb, legemlékezetesebb esemé­nyének a bandénum életében?- Egyesületünk munkája szempontjából a szeptember 1- én megrendezett megyenapi ün­nepségen való részvételt tekin­tem a legjelentősebbnek. Igye­keztünk, hogy minden a lehető legjobb legyen, sok energiát fek­tettünk a lovak kiválasztásába, felkészítésébe, a lovasok kikép­zésébe. A hosszú felkészülés után is kissé szorongva vártuk a nagy napot, ami ráadásul zuho­gó esővel kezdődött. Mérleget vonva úgy érzem, hogy ezek a lovat és embert próbára tévő fel­adatok kovácsolták össze úgy a csapatot, hogy most már tudjuk mit akarunk és meg is teszünk érte mindent.- Hogyan ítéli meg az egyesü­let eddig elért eredményeit?- A huszár hagyományőrzés­hez tartozik a lovaglás, kardfor­gatás mellett a történelmi emlé­kek kutatása múzeumokban, le­véltárakban, magángyűjtemé­nyekben, kiemelve a Tolna me­gyei vonatkozású dokumentu­mokat. Terveink szerint 1848. hetedik ezredének huszárját pe­dig öltözet, lófelszerelés, fegyver tekintetében eredeti, korhű for­mában fogjuk megjeleníteni.- Mik a terveik és vágyaik a jö­vőben, s mikor láthatja önöket legközelebb a nagyközönség?- A megyei önkormányzat el­nökének felkérésére bandériu­munk fogja Tolna megyét képvi­selni 2001-ben a IV. Nemzetközi Lovasfesztiválon, amit Szarva­son rendeznek. Ezen a bemuta­tón olyan elemeket is fel kívá­nunk használni, melyeket 1916- ban írtak le és a szekszárdi Bo­gár család bocsátott rendelkezé­sünkre. Természetesen nemzeti ünnepeinkről sem feledkezünk meg és terveink között szerepel az ozorai csata megjelenítése is. Az áprilisban megrendezendő Tavaszi Hadjáraton való részvé­telt már szinte kötelezőnek érez­zük.- Mit csinál egy huszár télen?- A lovaglás nem szezonális, figyelembe véve a ló biológiai sa- játossáeu nem alszik téli ál- r ért ilyenkor is gyakran tagolunk hétvégente. A ban­dérium két szakasza földrajzilag elég messze van egymástól, Tol­nán és Győrén, ezért párhuza­mosan két helyen tréningezünk. Télen több idő jut a kutatómun­kára, ilyenkor jólesik a meleg szobában megsárgult papiroso­kat olvasgatni, molyrágta köny­veket lapozgatni. Olykor alko­mat kerítünk egy pohár bor mel­lett baráti beszélgetésekre, törté­netek felidézésére, a jövő terve­zésére. VENTER MARIANNA Egy fatalista mókamester viszontagságai a Donnál Fatalista vagyok - mondja magáról Heritesz Ferenc, aki ennek megfelelően mindig is belenyugvással fogadta a sors által rámért „meglepetéseket”, amelyekből azonban bőven kijutott neki, akár civilként, akár a doni 2. hadsereg szakaszvezetőjeként. Heritesz Ferenc - „művésznevén” Heri Feri - néhány éve még tágas budapesti lakásában élt, ma fele­ségével együtt az alsótengelici szociális otthon lakója. Az idős férfi betegsége és a nem túl szív­derítő körülmények ellenére meg­őrizte jó kedélyét, szellemi fris­sességét, és szeme csillogását. A 84. születésnapját a napokban ünneplő, Pécelen született, félár­vaként felcseperedett nyugdíjas nyomdász, aki annak idején egy filmben, nemrégiben pedig egy könyvben is szerepelt, aki általá­ban nem volt közömbös a nők­nek, aki élete legnehezebb hely­zeteiben is mókamester tudott lenni, szóval Feri bácsi élete regény (író) ért kiált. Csakúgy, mint a katonaként eltöltött évei, benne az 1940-es erdélyi bevonu­lással, a 2. hadsereg szakaszveze­tőjeként a Donnál töltött hóna­pokkal, és az ottani pokol előli meseszerű megmeneküléssel. Heritesz Ferenc 23 évesen, friss házasán vonult be katonának. Alihoz képest, hogy semmi jót nem hallott a seregről, ezért félt is a rá váró megpróbáltatásoktól, szakmailag kiválóan megállta a helyét, ráadásul jó kapcsolatot tu­dott kialakítani bajtársaival és pa­rancsnokaival egyaránt, úgyhogy, mint mondja, az alapkiképzés egyenesen élmény volt számára. Néhány hónappal bevonulása után ő is részese volt az 1940. őszi erdélyi bevonulásnak, amely ne­kik inkább volt szép lányoktól (is) kísért diadalmenet, semmint nyo­masztó háborús élmény. Természetesen egészen más jellegű történet a szovjet fronton töltött időszak. Heritesz szakasz­vezető egysége 1942. július 24-én indult el vonattal a Vörös Hadse­reg nyomába. Július 3-án érkez­tek meg Kurszkba, onnan gyalog jutottak el a Donhoz, ahol az ad­dig előrenyomuló 2. magyar had­seregnek - amelynek minden hadosztályából (9) a magyar had­vezetés „kispórolt” egy ezredet - csupán 18 ezreddel kellett véde­nie azt a vonalat, amit elvileg 27- tel kellett volna. Heritesz Ferenc egysége a Don- kanyartól délre állomásozott. 1942. novemberben kezdődtek meg a szabadságolások. Ez azon­ban korántsem töltötte el felhőt­len örömmel a katonákat. Ugyan­is azt jelentette, hogy a frontcsa­patokat a rendtől eltérően nem váltják le, azaz: halálra vannak ítélve. Heritesz Ferenc november 11- én indulhatott volna egy hónapig tartó szabadságra. (Ebből az oda- vissza út 1-1 hetet vett igénybe.) Egy bajtársa, akinek várandós fe­lesége a szülés előtti utolsó stádi­umban volt, arra kérte, adja át ne­ki ezt a lehetőséget. Bár abban a vészterhes helyzetben merőben szokatlan volt az ilyen kérés, Heritesz Ferenc; - fatalistaként - igent mondott, és maradt. December 2-án - ahelyett, hogy otthon élvezte volna a szabadsá­got - már egy életveszélyes beve­tésen vett részt, 9 társával. Éjsza­ka át kellett kelniük a Don jegén a túlsó partra, ahol egy ellenséges bunkert (kéményébe kézigráná­tot dobva) és egy géppuskafész­ket kellett megsemmisíteniük. Heritesz Ferenc a mai napig őrzi azt a kockás papírra, ceruzával írt búcsúlevelet, amit az akció előtt hagyott hátra ifjú feleségének... Szerencsére ennek kézbesítésére nem került sor, a véres - és sike­res - bevetésről valamennyien ép­Heritesz Ferenc feleségével, egy idősotthonbeli mulatságon FOTÓ: GOTTVALD ségben tértek vissza, Heritesz sza­kaszvezető pedig, mint a kézigrá­nátok „professzora”, helytállásá­ért bronz vitézségi érmet kapott (igaz, ezért a hőstettért nagyezüst érem járt volna, plusz 15 hold föld). Szabadságos bajtársa december 11-én érkezett vissza. Hamarosan kiderült, hogy Heritesz szakaszve­zető talán túlzottan is nagyvonalú volt katonatársához. Egy hét múl­va ugyanis a szabadságolásokat is leállították, mert úgy látszott, a szovjetek készülnek valamire. A helyzet nem sok reménnyel ke­csegtetett, Heritesz szakaszveze­tőnek is számolnia kellett azzal, hogy soha többé, még néhány napra sem láthatja szeretteit. December 28-án az egységnél újabb veszélyes akciót terveztek, amelynek résztvevői közé őt is „invitálták”, mint olyan katonát, akinek már van tapasztalata az ilyesmiben. A bevetést azonban másnap az időjárás miatt lefújták. Eljött szilveszter napja is. Heritesz Ferenc, mint rajparancs­nok minden nap bejárt az egység parancsnokságához. Aznap, ami­kor belépett, a távbeszélő mellé beosztott katona megkérte, hogy egy kicsit ügyeljen a készüléknél, amíg ő kiszalad a WC-re. Heritesz szakaszvezető éppen leült, ami­kor csengetett a távbeszélő. Fel­vette a kagylót, és a vonal túlsó oldalán közölték vele a továbbí­tandó parancsot: Heritesz sza­kaszvezető aznap induljon sza­badságra! A szabadságos vonat, rajta a szakaszvezetővel január 6-án ért a Keleti pályaudvarra. Az effektiv vakáció január 20-ig tartott. (Köz­ben, január 13-án már megtudták egy külföldi rádióadóból, hogy megindult a szovjet áttörés a Don­nál.) A 20-i gyülekezőnél a pálya­udvaron közölték a katonákkal, hogy akiknek 2-essel kezdődik a tábori számuk (ilyen volt Heritesz Ferenc is), azoknak egy héttel meghosszabbítják a szabadságát. Sejteni lehetett, hogy azért, mert a Donhoz már nem lehet vissza­menni. És valóban: a szabadság­hosszabbítás még egyszer megis­métlődött, azután ezeket a kato­nákat áprilisig különböző Buda­pest környéki helyeken szállásol­ták el, de igazán nem tudtak ve­lük mit kezdeni, végül április 18- án leszerelték őket. Heritesz Ferenc azonban ezzel még nem úszta meg a katonasá­got. 1944. december 10-én, már Szálasi alatt, újságfelhívás útján hívták be a katonákat. Akkor a szovjetek már egészen közel vol­tak a fővároshoz. Heritesz sza­kaszvezető, bár elege volt a hábo­rúból, törvénytisztelő ember lé­vén eleget tett a behívásnak, ám - igaz, újabb regényes kalandok után - végül ’45. tavaszán, épség­ben leszerelt. 1 t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom