Tolnai Népújság, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-13 / 61. szám
Perczel Mór Brüsszelben kapta kézhez a Tolna megyéből érkező gyászhírt Tóth Ferenc „ügyviselő úr” 1863. december 2-án bekövetkezett haláláról. A tábornok azonnal válaszolt az özvegynek. A szakirodalomban eddig ismeretlen eredeti levelet Csepregi Béla sárszentlőrinci lelkész őrzi, s a nagytiszteletű úr szívességéből megismerhettem a nyolcvanöt soros kéziratot. Az írásban Perczel kitárja „szüntelen lázban zajló keblét”, felidézi „a magyar aranykorszakot, és kesereg mert „roppant a barátok és bajtársak vesztesége” ugyanis „rendre hullanak ők, a hűk”. A szomorúság ellenére vigasztal, bizakodik, reménykedik, - s üzen haza: „még nincs bevégezve a Mű”. A gyászsorozat nem kímélte Perczel Mórt sem: „Elragadá a kíméletlen halál e súlyos időben derék apámat a nélkül, hogy meghálálhattam volna nékie ama nagylelkűséget s hazafiságot, mellyel nem tagadá meg szenvedő fiát, de rendesen gyámolítá. Elragadá sok más rokonokkal öregbátyámat, Gábort... idő előtt feledhetetlen napamat, Sárközi Józsefnőt”. A családi veszteségen túl „rémítően tömött a létszáma azon jeleseknek, kiknek vesztét a haza kesergi”. Perczel itt felidézi 1849 augusztusában, a világosi fegyverletétel napjaiban több ezer forradalmár és szabadságharcos elhagyta Magyarországot. Közöttük volt a 38 éves Perczel Mór is, a radikális tábornok. Internáltként közel három évet töltött a Török Birodalomban: Viddin, Sumen átmeneti táborai után másfél évet a kisázsiai Kütahya, fél évet Brussa városban (felesége, Sárközy Júlia 1850 őszén érkezett Kütahyába öt- és kétéves gyermekével). A Törökországból elbocsátott emigráns csoportok egy részét Anglia fogadta be. Perczel Mór, immár szabad polgárként 1852 nyarán előbb Londonban, majd Norwoodban albérletben lakott, végül kilenc évig Jersey szigeten, Grouwille városkában élt. Itt földet bérelve gazdálkodott, így enyhítette egyre gyarapodó családja nélkülözését (Angliában hét gyermeke született). 1862-ben Perczelék Belgium fővárosába költöztek, ahol öt évig - további két gyerekkel - segélyekből tengették életüket. a reformkor hozzá közelálló nagyjait: Bezerédyt, Teleky Lászlót, a tudós Bajzát, a jeles Beöthit, Pálóczit. ír a bajtársairól is: „Csányi, Gál, Sulek, Gáspár és Perczel Ferenc testvérem - egyik a harczterén, másik a bitófán áldoza életével, vérével a haza oltárán”. Siratja a szabadságharcban zászlói alá siető vitézek ezreit, akik „tizenöt millió népnek igazságos szabadságot és az összes nemzetnek világhírt és hitelt szerzének”. Perczel Mór együttérző sorai szerint Tóth Ferenc halála a nemzet vesztesége is. Részvételével nemcsak az özvegyet, hanem a saját és a haza önbizalmát erősíti: „Tudom, vallom, hogy még nincs bevégezve a Mű, de nincs még az én pályám sem . .. Szilárd még a hitem egy szebb jövő, egy közeli megváltás iránt . . . Hunniában az utolsó magyar szív nem szünend meg hőn dobogni”. E lelkesítő reménykedés közben átérzi a feladat nagyságát; „Szinte félek, hogy ha az ég meghallgatandja imámat, és újra leborulhatok hazám szent földére, azt úgy találandom, mint egy kietlen, kórót és tövist termő sírkertet”. Dr. Kolta László Fotó: Ótós Réka 1867-ben Perczel Mór népes családjával hazatérhetett az emigrációból. A testben-lélek- ben megfáradt ötvenhat éves politikus közéleti szereplését kezdetben rajongás kísérte. Miután az új légkörrel, a kiegyezés kompromisszumával nem tudott megbarátkozni, népszerűsége csökkent. 1870-ben végleg visszavonult a közéletből. A bonyhádi kúria kerti kis lakában három évtizeden át viaskodott a múlttal és a jelennel. Nyolcvannyolc éves korában - száz évvel ezelőtt - 1899. május 23-án fejezte be pályafutását. Perczel Mór soha nem látott levele 1999. március 14. Harmadik oldal Óvakodj a dohánysárga skodástól!- Na húzzá má ee, mind a vadlibák! Tód ee a biciglit! Mi az anyádat keresel még Itt? Az ilyesféle mondatfűzések szűkebb körű magyar bunkó körökben, egymás közt nem számítanak túlságosan durvának, esetleg még jópofának is minősülhetnek. Némileg más megítélés alá esik azonban, ha ezeket a ravaszul megfogalmazott gondolatkezdeményeket valaki egy vadidegennek fröcsögi a képébe. Pláne, ha a valaki egy 18 év körüli úrfi, a megszólított személy pedig egy 40 körüli nő. Történt, hogy egy forgalmas útkereszteződés előtt egy Skoda-típusú gépi erejű jármű nem olyan előkelő helyre tudott besorolni, ahová azt az ő vezetője elképzelte. Bár sem ütközés, sem egy karcolás nem történt, az tény, hogy a Skoda-típusú két autó közé csak keresztbe tudott beállni. Hogy ezt a skodás erőszakossága, vagy a mögötte haladó hölgy manővere okozta, nehéz megmondani, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a Skoda típusú vezetője, egy 18 éves forma hímnemű egyén kiugrott a gépből, majd feltépve a mögötte álló kocsi ajtaját, az „akár az anyukája is lehetne”- korabeli hölgyhöz különböző kérdéseket intézett, egyes szám második személyben, közben olyan jelzőkkel is illetve a nőt, amelyek a magukat kulturáltnak valló emberek ízlésével nem egyeztethetők össze. A hölgy amúgy nem egy megszeppe- nős fajta, ezért aztán ki- mérten afelől tudakozódott a szőke ifjútól, hogy vajon mikor is tegeződtek ők össze? Majd kiszállt a járművéből, bekopogott a Skoda típusú ablakán, amelynek anyósülésében egy korosabb férfiú tartózkodott. A hölgy - lévén pedagógus miután igenlő választ kapott arra a kérdésére, hogy az ifjú szőke bunkó a férfihez tartozik-e, gratulált az anyósülésben ülőnek a 18 éves nevelésében elért figyelemre méltó eredményekhez. Az úrfi azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és a bevezetőben említetthez hasonló felszólításokkal végül is távozásra bírta a hölgyet. Akinek, bár nem szívbajos, azóta is remeg a gyomra, mert így még soha nem beszéltek vele. A hölgy persze felírta a gépjármű rendszámát, ám azt bármennyire is szeretnénk, nem közölhetjük, így olvasóinknak csak azt tudjuk javasolni: ha nem akarnak konfliktust, inkább lassítsanak, húzódjanak le az útról, ha olyan dohánysárga színű Skoda- típusúval találkoznak, amelyet egy 18 év körüli, szőke tapló vezet.-stA kishalak lebuknak, ugye? Jogerősen befejeződött az első Tolna megyei drogper. Nem mintha korábban még nem ítéltek volna el embereket kábítószerrel való visszaélésért, de ez volt az első, amelyben harmincketten ültek a vádlottak padján. Eljárás még ennél is több ember ellen indult, de ők ezúttal megúszták figyelmeztetéssel. A jogerős ítélet a vádlottak szempontjából nem tér el az első fokon kiszabott büntetésektől. Egy többszörösen büntetett előéletű férfitól eltekintve senki sem kapott végrehajtható szabadságvesztést. A néhány havi börtönbüntetéseket 1-2 év próbaidőre függesztette fel a bíróság. Mint már szóltunk róla, az országos akció keretében Pakson egy sor fiatalembert állítottak elő drogfogyasztás miatt. Használtak mindent, amit értek, kokaint, marihuánát, speedet, extasy-t, LSD bélyeget. De sem a terjesztést, vagyis az üzletszerűséget, sem a nagyobb mennyiséget, sem pedig a folytatólagos elkövetést nem bizonyították rájuk. Talán éppen azért, mert valóban nem is követték el. A többségük nem volt még kábítószeres. A terjesztés annyiból állt, hogy egy-egy alkalommal pénzért, vagy ingyen, de adtak még valakinek a rendelkezésükre álló anyagból. A vádlottak mindegyike vagy érettségizett, vagy szakmunkás, esetleg mindkettő, és volt közöttük egy egyetemet végzett is. A vádlottak szempontjából annyi haszna talán volt az eljárásnak - melynek ideje alatt többen részt vettek megelőző elvonókúrán is -, hogy nem lesz belőlük valódi kábítószeres. Az elítélteket csak vétség, nem pedig bűntett elkövetésében marasztalták el, de talán az eset kapcsán néhá- nyan elgondolkodnak azon, érdemes-e egyáltalán kipróbálni a kábítószerezést. Fordulat azonban az lesz a magyar kábítószer-ellenes küzdelemben, ha nem az alkalmi fogyasztók koptatják a vádlottak padját, hanem - teszem azt - például egy, legalább egyetlen egy dealer. Ugyanis ebben az ügyben sem sikerült kideríteni egyetlen egy esetben sem, hogy a fiatalok kitől vették a kábítószereket. Ihárosi Ibolya A fordulat az lesz, ha legalább egy dealert elkapnak Barabás Évi megvenné a bonyhádi Perczel-kúriát „Úgy érzem Pesten csak átutazóban vagyok. Azt hiszem, én vidéki maradok örökre.” Barabás Évit ma már egy ország ismeri a képernyőről: reggelente, esténként az MTV 1 Híradójának műsorvezetője. A bonyhádi lány szülővárosában kezdett televíziózni, ahonnan a paksi tévéhez hívták. Már az indulásnál kiderült: képernyőre született és senki nem csodálkozott, mikor mások is felfedezték. Útja természetes módon vezetett a „nagy televízióhoz”, ahol a maga bájos, közvetlen természetességével mondja, vagy inkább meséli a híreket. Évi a hét végén újra személyesen is közöttünk volt, itthon, Pakson. Az Urántollat vette át, az atomerőmű kitüntetését, amely évente egyszer annak az újságírónak jár, aki a leghitelesebben tudósít az erőmű életéről. Az ünnepség után beszélgettünk, a kitüntetés alkalmából ugyan, de inkább arról, hogy is érzi magát egy vidéki lány a nagyvárosban. — Kedves szavakkal köszönted meg az elismerést. Előbb kedvelt meg az atomerőmű engem, mint én őt - mondtad. Hogy is volt ez? — Négy éve jöttem Bonyhádról Paksra és itt bizalommal fogadtak. Addig csak átutaztam a városon, a meleg, poros utcákra emlékeztem. Az atomerőmű számomra is misztikus volt. Élt bennem, mint másokban némi kis félelem, bizalmatlanság. A légkör, amely körülvett, hamar oldotta ezt. Megszerettem a várost, érthető, itt volt először saját lakásom. Itt kezdtem a televíziózást, itt találtam meg magam. — És a közönség téged, pillanatok alatt. Talán a tekinteted, az „őzike” szemeid? — Első interjúmat - beugró ri porterként Zoránnal készítettem még Szekszárdon. Később Pakson újra találkoztunk. Jaj maga az? - kérdezte - a szemeit nem tudom felejteni. Tényleg, lehet valami a tekintetemben. Most, hogy a Híradóhoz kerültem egyik operatőr is azt kérdezte: honnan ismer-Q-fáP- lek? Aztán ő maga válaszolta meg, úgy nézel mint Lollobrigida. — Sugárzó a tekinteted. — Ne is mondd! A pesti kollégák is ezzel poénkodnak, lévén, hogy Paksról kerültem közéjük. Tudom persze, ez nem nekem szól, nem velem bizalmatlanok. — Hirtelen országos népszerűségre tettél szert, teljesen megérdemelten. Megismernek az utcán? — Nem ismernek meg hál’ Istennek. Igaz, teszek is róla, direkt „slam- posan” járok, más vagyok, más akarok lenni az életben, mint a tévében. Vidéki lány vagyok, az is maradok örökre, nagyon hiányzik a vidéki élet. Emlékszem, Paksra kerültem, egy hét múlva már együtt mentünk kolléganőmmel, Pápai Eszterrel tornászni. Pesten mások a kapcsolatok, talán mert a pestiek sokan vannak. A férfiak persze érdeklődnek, van-e barátom, szól az első kérdés, a válasz után ennyiben is maradunk. Hiányzik a Bonyhádon, Pakson megszokott őszinte közvetlenség, hiányoznak a kutyu- saim, Golyó és Dömötör. Hiányzik a tévében is a vidék fontossága. Ha mondjuk a BM óvodáinál tüntetnek háromszor is hírt adunk róla, a vidéki eseményekről közben egyszer sem. — Az álmaid is vidékiek maradtak? — Ha nyernék a lottón, megvenném Bonyhádon a Perczel-kúriát, szépen berendezném. Nyitva lenne egész nap, jöhetnének a gyerekek, kézműves foglalkozásokra, érdekes programokra, játszani kedvük szerint. Lenne persze egy tévéstúdió is, mert a képernyőről nem akarok lemondani. Rákosi Gusztáv (DoOßäJQ wMMÍ I
