Tolnai Népújság, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)

Köztünk élnek 1998. november 1. Negyedik oldal yOzlet és szeretet Hogyan lett akis koldus-zenészből nagyvállalkozó? Gazdag s ado­mányairól ismert ember, mégis keveset tudunk róla. Út közben, ha látja az ember - s Európa or­szágútjai mellett ez bárhol előfor­dulhat - a Varga Trans-fer teher, vagy személy- szállító jármű­veit, feltámad a kíváncsiság ki lehet ő? Milyen ember Varga Gyula? Azt mondja, mindig a hátán volt c betű, de azt iS, ha a cigányságban több lenne a kitartás és a büszkeség, akkor nem itt tartanának, ahol most. Nem ért egyet azok­kal, akik mindig másokat hibáztatnak - a pártot, a hatalmat az önkormány­zatot -, csakhogy ne kelljen semmit sem ten­niük önmagukért. Nem a szerint rangso­rolja az embereket, hogy zsidó, német vagy csángó, hanem hogy mi­lyen, mire képes, meddig jut, ha belefog valamibe. Vannak „jó” és „rossz” emberek, a szegények és gazdagok között is. És ő mondhatja, mert sokszoros terhekkel, de ennek megfelelő tapasz­talatokkal vértezte fel az „élet iskolája”, ami per­sze nem akadályozta meg abban, hogy annyi bizonyítványt szerezzen, amennyit lehetett. Érett­ségizett, felsőfokú tanfo­lyamokat végzett, több kategóriában szerzett jo­gosítványt és több hang­szerből vizsgázott ze­nész. Elsősorban hege­dűművész, aki húsz évet töltött el a vendéglátói­parban, szinte minden járműre van jogosítvá­nya és tud repülőgépet vezetni. Zongorázni egy óra alatt tanult meg, mert szüksége volt rá. Mint mondja, mindig meghallgatta az okos embereket, húszéves korában nyolc­vanéves barátai voltak. Mint például a bonyhádi Khón bácsi, a szamaras szódás, akit mindenki csúfolt és tegezett, csak ő nem. Arra gondolt, aki ennyi de ennyi fájdalmat - amennyit a csúfolódó gyerekek okoztak neki - mosolyogva visel, az csak nagy lélek lehet. Az volt, sokat tanult tőle. Még tíz évig akar dol­gozni, aztán már csak az unokáira akar figyelni, tanítani őket arra, amit ő már tud. Nem szavakkal, hanem azzal, hogy velük van, figyel rájuk. Szinte az egész család zenész volt, az apja nyolc nyelven beszélt, az egyik nagyanyja cimba­lomművész. A nagy csa­ládban csak szépet és jót tanult, amikor együtt ze­néltek. A vendéglátás ízeit is a közös, húszlite­res fazék mellől hozta. Ez volt az érzelmi, lelki oldal. Másként festett az anyagilag. Édesapja 56-ban saját kezűleg verte le a vörös csillagot Hódmezővá­sárhelyen a tanácsházá­ról. Tizenegy évet ka­pott, épp annyit, ahány gyereke volt, hármat ült az amnesztiáig, majd ké­sőbb még többet is. A három éves kisfiú hegedűvel a kezében, ol­dalán édesanyjával, kol­dus-zenészként kezdte a vonaton, a Szen- tes-Hódmezővásár- hely-Szeged vonalon. Egyébként a család szinte mindentől el volt tiltva. Messzire, Pécsre kerültek egy nyolc négy­zetméteres szobába. Az orgona- és zongoraké­szítő édesapa keze nyo­mát és nevét máig őrzi a Barátok temploma orgo­nája. A kisfiú már a ven­déglátóhelyeken ismer­kedett meg újságírókkal, köztük Pálinkás Györggyel, akiktől me- gintcsak sokat tanult. Egy magyar nóta verse­nyen egy óra alatt több, mint száz számot adott elő, így került a KISZ KB Művész Együtte­sébe. Még 14 éves kora előtt rájött, hogy őt itt tu­lajdonképpen kihasznál­ják^ otthagyta az egé­szet. Ingyen „dolgozott”, otthon meg kellett volna a pénz. Ekkor szinte le­hetetlennek hitte, hogy innen lenne kiemelke­dés. Minden alkalmi munkát elvállat. Dolgo­zott például az állatok mellett egy cirkuszban, akár Karinthy hőse, remélve, hogy egyszer, majd a manézsban hege­dülhet. A motoros törté­net is jellemző rá. A kat­lan-motoros éppen akkor zuhant le és meghalt. Ér­dekelte a dolog, egy kol­légája megmagyarázta neki, hogy milyen sebes­ségnél tartja meg a cent­rifugális erő. Az első kí­sérletre felment középre, lentről mondták, miként lehet visszajönni. Az ígéretes motoros karriernek édesanyja nyílt színen, közönség előtt adott pofonja vetett véget. Tizennyolc éves kora után jött a zenélés a ven­déglátásban. Egy trióval járták az országot, szép sikereket aratva, egész addig, míg' észre nem vette, hogy az ipar leál­dozóban van, s már el­múlt a láz, hogy hu­szonöt embernek zenél­jen, s nem is akart el­veszni az éjszakai élet­ben. A magyar nótától jutott el a tánczenén át a jazzig. Ekkor vett a MÉH te­lepen egy teherautót, s ezzel kezdett dinnyézni, már Bonyhádon. Később fuvarozó lett és hat évig rakta a vagonokat. Aztán kiváltotta az ablakmosó kisipart. Ez idő tájt már meggyőzte a feleségét is, hogy a cégnél a helye. Ma már az SFOR-nak fuvaroz, utazási és könyvelő irodája, építési vállalkozása van együtt a cégben. A gyerekei tanultak, a fiai felelős beosztásban dolgoznak mellette. A tágabb család tagjainak is biztosított lehetőséget, de ők nem tudtak élni vele. Azt mondja, fontos, hogy az ember ne akarja megtörni az üzleti part­ner akaratát. Már három éves korában megtapasz­talta, kihez érdemes odamenni a vonaton, ki fog pénzt adni, ezért ké­pes szinte pillanatok alatt felmérni az üzleti partner szándékait, és azt is hogy mire képes. Az elégedettségről azt mondja, az ember a leves ízével lehet elégedett. De az életével? Mindig csak a következő lépcsőre kell fellépni A politikáról úgy véle­kedik, hogy az azoknak jó, akik „oda születtek”. Legalább húsz nagy tu­dású embernek kellene a cigányság élére állania. Amíg ez nincs, addig a kisebbségi politizálás is csak játék. De ő nem akar az emberek életével játszani, pláne nem úgy, hogy közben a saját zse­bét tömi. Segíteni meg azért se­gít, mert ha annak idején ő nem kapott volna lehe­tőségeket, akkor marad­hatott volna koldus-ze­nész. Csak az kaphat, aki ad is. És fordítva. Ilyen egyszerű. Végül csak elmondta, hogy vágyai azért mesz- szebb is hívják, mint az éppen következő évi ter­vek megnégyszerezése. Csökken az érdeklődés a buszos turizmus iránt, lehet, hogy a következő lépcsőfok a repülés lesz. Egy kis gépe már van. S, mint tudjuk, a repülést a második felszálláskor már érezte. Ihárosi Ibolya Igazgat az ex-iefeiens Siófokon folytatja pályáját a tamási polgármesteri hivatal egykori polgármesteri és ok­tatási referense, aki, mondjuk így, nem szerzett elegendő népszerűséget ahhoz, hogy Tamási díszpolgára legyen. A siófoki polgármesteri hivatal jegyzője, dr. Szélyes Imre meg­erősítette: Gulácsi Sándort Siófokon egy évre megbízták a Krúdy Gyula Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépis­kola igazgatójának. Az új igaz­gató pályázatában egy mondatos említést tett Tamásiban végzett tevékenységéről. A Debrecenből érkezett Gulá­csi Sándor tavaly év elején pá­lyázta meg a tamási művelődési ház igazgatói állását, bár pályá­zata nem nyert, ajánlatot kapott Feliinger Károlynétól, Tamási volt polgármesterétől a referensi státusz betöltésére. A saját el­mondása szerint öt diplomával rendelkező referens feladata lett volna többek közt a város peda­gógiai koncepciójának elkészí­tése. Erre már nem jutott ideje, két iskolában azonban - egy közegészségügyi jogszabályra hivatkozva - féregirtást végezte­tett egy általa megbízott vállal­kozóval. Feliinger Károlyné el­mondta: az intézmények veze­tőit megrótta, amiért partnerek voltak az akcióban, a referens­nek ugyanis erre nem volt hatás­köre. Szerződésének lejárta előtt, adósságot hátrahagyva tá­vozott a városból. (Távozásának okára irányuló érdeklődésünket Gulácsi Sándor visszautasította.) A Vályi Péter Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet - ahol szintén irtott a mester -, igazgatója, Vida Lajos el­mondta, egy igazgatói értekezle­ten némiképp meglepődve kol­légaként üdvözölhette az ex-re- ferenst, akinek, - tette hozzá -, nem jósol nagy pályafutást Sió­fokon sem. Igazgatói megbízását egyéb­ként a Somogy Megyei Köz- igazgatási Hivatal törvényelle­nesnek minősítette. Dr. Fekete Gábor, a hivatal szakfőtanácsosa érdeklődésünkre elmondta: a megbízás azért volt jogszabá­lyellenes, mert Gulácsi Sándor nem volt az intézmény közal­kalmazottja. (tf) Sí*» §SiSÄ orthy Miklós utolsó sofőr w (Magán)történelmi találkozások Horthy Miklós (1868-1957), ellentengernagy, 1918-ban az Osztrák-Magyar Monar­chia hadiflottájának utolsó főparancsnoka, 1920 és 19)4 között Magyarország kor­mányzója. Portugáliában hunyt el, hamvait 1993-ban egykori családi birtokán, Kenderesen helyezték hazai földbe A „Kormányzó Úr.” A Szek- szárdon élő Balogh József most Is csak így emlegeti a két világháború közötti Magyarország első számú vezetőjét. A máig tetten érhető tisztelet azonnal érthetővé válik, ha tudjuk: a ma 82 éves Józsi bácsi annak idején több mint két éven át szinte minden héten találkozott Horthy- val. S amikor ez megtör­tént, akkor a kormányt mindig Balogh József tar­totta kezében - lévén vitéz nagybányai Horthy Miklós sofőrje. Valószínűleg a földművesek nem igazán irigylésre méltó sorsa várt volna az úzdboijádi Balogh Józsefre is, ha - mint az autókért rajongó fiatal - nem végezte volna el a 30-as évek közepén a budapesti állami so­főriskolát. Úzdboijádon persze nem nyílt különösebb lehetőség az autózásra, ám a jogosítvány már komoly előnyökkel járt a seregben. — Pécsre, a légvédelmi tü­zérekhez hívtak be katonának 1938-ban, de nem ágyúkezelő- ként, hanem sofőrként szolgál­tam. A laktanyaparancsnokot, egy alezredest hurcoltam ide- oda. Leszereléskor, 1940-ben jelentkeztem a csendőrséghez, arra számítva, hogy ott is szük­ség van jó sofőrökre. A tata-tó­vári egy éves csendőriskola után Budapestre, a Böszörmé­nyi úti műszaki alosztályhoz ve­zényeltek. S itt, a fővárosban kezdődött Balogh József szakaszvezető igazi karrierje - már ha lehet ezt a szót használni - , hiszen elsőre Magyarország nagyha­talmú csendőrparancsnokának, vitéz Faragho Gábor altábor- nagynak lett a sofőrje. (Arról a Faragho Gáborról van szó, aki 1944 őszén Horthy megbízásá­ból folytatott titkos tárgyaláso­kat Moszkvában a fegyverszü­netről.) Az előmenetel csúcsát azonban - vagyis azt, amit egy hivatásos személygépkocsi-ve­zető akkor Magyarországon el­érhetett - a „Kormányzó Űr” melletti sofőrködés jelentette. Új beosztásának, feladatának ellátására emlékezete szerint valamikor 1942 végén kapott parancsot. — Egy négy személyes, an­gol Hork típusú kocsival men­tem a kormányzó úr rezidenciá­jához, a Várhoz. Horthy Miklós a feleségével, illetve egy testőr­rel szállt be az autóba. A fővá­roson belüli utazások mellett főként Gödöllőre, az egykori ki­rályi lakhoz, vagy Kenderesre, vidéki kúriájához kellett őt vin­nem. A kormányzó úr többször is megszólított, általában azt kérdezte, hogy hova valósi va­gyok, mivel foglalkoztam ko­rábban, hogy vagyok és hason­lók. Az természetesen nem for­dulhatott elő, hogy én szólítot­tam volna meg a kormányzó urat. Balogh József elmondása szerint a hátsó üléseken helyet foglaló Horthy-család nem volt bőbeszédű: az utazások idején a szokványos érdeklődésen kívül több mondanivaló nem hagyta el ajkukat, főként a tájban való gyönyörködéssel múlatták ide­jüket. Egyszer sem fordult elő, hogy megállították volna az au­tót, egy kis séta, avagy a vidék tüzetesebb megtekintése végett. Igaz, mindenhova időre kellett menni. . . — Sokat jártunk Piliscsa- bára, itt lakott Habsburg József főherceg. Az erdő közelében, egy nagyon szép helyen emel­kedett a nyári rezidenciája. A főherceg is többször szóba ele­gyedett velem, igaz, csak pár szokványos kérdés erejéig. Balogh József egészen 1944 október közepéig, a háborúból való sikertelen kiugrási kísérle­tig sofőrködött - az egyébként a fronthelyzet rosszabbodásá­val párhuzamosan egyre rit­kábban utazgató - Hortíty mel­lett. A kormányzó ekkor élt a németek felajánlotta „menedék­joggal”, s a nyilasok elől Né­metországba távozott. Balogh József ma Szekszár- don él, korához képest viszony­lag jó egészségben. S bár érde­kes, nem tartozik szorosan té­mánkhoz az a történet, melyből kiderülne, hogy miként mene­kült meg a szovjet ostromgyűrű által bezárt Budapestről, miként került fél évre Bajorországba, s mi várt rá Magyarországon visszatérése után. Az biztos, hogy ekkoriban - s még jó ideig - nem volt ajánlatos emlegetni: én voltam Horthy Miklós utolsó sofőrje. * Balogh József 1943-as jogosítvány-fotója Bizonyára számos olvasónk találkozott egy­koron olyan kül­földi, illetve ha­zai személyiség­gel - államférfi­val, hadvezérrel, tudóssal, mű­vésszel, sporto­lóval - aki híres­sége, netalán hírhedtsége ré­vén szerepel a történelemköny­vek fényes vagy sötét fejezetei­ben. Ezen olva­sóinktól azt kér­jük, hogy keres­senek meg ben­nünket levélben Ötvenöt évvel később vagy telefonon, segítséget nyújtva sorozatunk­hoz. Címünk: 7100, Szekszárd, Liszt tér 3. Tel.: 74/416-211. A borítékra kérjük úják rá a (Ma- gánjtörténelmi találkozások jel­igét. Szeri Árpád i I l

Next

/
Oldalképek
Tartalom