Tolnai Népújság, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-21 / 273. szám

Paprikás hangulatban faképnél hagyni egy olyan világ­hírességet, mint Cousteau kapitány? Egy ilyen, mond­hatni fogalommá vált név esetében még elképzelni is nehéz ezt a szentségtörést. Pedig a jelenet megtörtént, méghozzá egy szekszárdi régész, dr. Gaál Attila tevé­keny közreműködésével. Az affér óta közel hét év telt el, de dr. Gaál Attila - aki ma már a szekszárdi Wosinsky Mór Mú­zeum igazgatója - most is olyan élesen emlékszik minden mozza­natra, mintha tegnap történt volna. A sztorit a teljes kép és a jobb megértés végett kicsit ko­rábbról kezdte el mesélni. — Abban az időben, 1991. végén kollégáimmal együtt a bölcskei Duna-medret tártuk fel. A lapok is beszámoltak arról, hogy milyen római kori emléke­ket, erődítmény-építőköveket hoz­tunk a felszínre. Cousteau pedig ebben az időben készítette a Du­náról szóló természetvédelmi filmjét, s éppen hazánkban tar­tózkodott. Nem is volt tőlünk na­gyon messze, stábjával együtt az átalakított, helikopter-leszállásra is alkalmassá tett Jégtörő 11-en Baja mellett horgonyzott. Dr. Gaál Attila nem titkolja: nagyon szerette volna, ha a bölcskei „búvárkodásról” az ide- oda röpködő, neves vendég is tu­domást szerez. Nem is azért, mintha pénzt várt volna közvet­lenül Cousteau-tól: elegendő lett volna a kapitány egy látogatása a helyszínen, barátságos nyilatko­zata a látottakról, s máris orszá­gos hírűvé emelkedett volna a fel­tárás. Ha valami, ez kétségkívül meghozta volna a maga gyümöl­cseit ... — Egy barátunk révén annyit nagy nehezen sikerült elérnünk, hogy ha maga Cousteau nem is, de stábja több Peugeot gépkocsi­val ideutazott hozzánk, azaz Bölcskére. Sőt, a téli csípős hideg ellenére a csapat búvára egy me­rülésre is vállalkozott, felderí­tendő, hogy milyen leleteket rejt még a mély. A fiatalembernek igyekeztünk útmutatást adni, hogy milyen technikát használjon a gyors sodrású Dunában, ám majdhogynem fennsőbbséges stí­lusban közölte velünk: nemrég merült az Antarktisznál, szóval, nyugodjunk meg, érti a dolgát. Ehhez képest a búvárt a Duna azonnal felkapta, s mint a dióhé­jat, úgy megszánkáztatta a víz te­tején. Második próbálkozásra a békatalp sodródott le a lábáról. Ezután a fiatalember nem is eről­ködött tovább, hanem kijelen­tette: itt az égvilágon nincs semmi. — Szerencsénkre - s ebben segített egy bölcskei, majd szek­szárdi tanya-látogatás is - a stábbal együtt mi is lemehettünk Bajára, tájékoztatni Cousteau-t a történtekről. A kapitány hajója a Sugovica egyik mellékágánál horgonyzott. Felcsörtettünk a pallón, beléptünk a kabin ajta­ján, s mintha egy osztályon felüli étteremben találtuk volna ma­gunkat: hatalmas asztal tárult elénk, rajta hófehér abrosz, ezüst étkészlet, gyertya. Majd jött Cousteau is, az éppen akkori párizsi divat szerint szabott öl­tönyében. Kollégámmal együtt bemutatkoztunk, kezet fogtunk vele, de azután mintha ott sem lettünk volna. Váltott néhány mondatot saját csapatával, majd - mintegy zárva az audienciát - közölte velünk, hogy a kapott tá­jékoztatás szerint Bölcskénél most már nincs is semmi. Idejé­ben kellett volna szólni neki, a feltárás legelején. Ekkor ment fel bennem a pumpa, s kitörése­met fékezni kívánó kollégámnak meglehetősen emelt hangon ­(Magán)történelmi találkozások Jacques-Yves Cousteau (1910-1997) fiatalon korvettkapitányként szolgált. Egy kimustrált aknaszedő naszádból készítette el a Calypso nevű kutatóhajóját, melynek fedélzetén 1952-től kezdve több, nemzetközi hírű tudományos expedíciót vezetett. A világhírű személyiség - aki 1997. június 25-én hunyt el - 1992. február 25-én Tolna megyében, Őcsényben is tett egy vil­lámlátogatást. FOTÓ: G0TTVALD KÁROLY magyarul - azt mondtam: hagy­juk az egészet, látod, ezzel az emberrel nem érdemes tár­gyalni! Ezzel felkaptam a tás­kámat, s megindultam kifelé. Ám még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Cousteau néme­tül utánam szólt: várjon fiatal­ember, jöjjön csak vissza! Majd megkérdezte: most miért ide­ges? Azért, mert szerettem volna elmondani, hogy valójá­ban miről is van szó - válaszol­tam. Ez a; kellemetlen jelenet kellett ahhoz, hogy végre tár­gyaljon velünk a kapitány... Az már viszont a sors iróni­ája, hogy Cousteau, miután tiszta képet kapott a bölcskei fel­tárásról, hiába tett határozott ígéretet a személyes segítségre. Ekkor már mind erősebben bon­takozott ki a délszláv válság, ami - úgy tűnik - elriasztotta a kapitányt egy hosszasabb ma­gyarországi látogatástól itt, a déli végeken ... Bizonyára számos olvasónk találkozott egykoron olyan kül­földi, illetve hazai személyiség­gel - államférfival, hadvezér­rel, tudóssal, művésszel, sporto­lóval - , aki híressége, netalán hírhedtsége révén szerepel a történelemkönyvek fényes vagy sötét fejezeteiben. Ezen olvasó­inktól azt kérjük, hogy keresse­nek meg bennünket levélben vagy telefonon, segítséget nyújtva sorozatunkhoz. Cí­münk: 7100, Szekszárd, Liszt tér 3. Tel.: 74/416-211. A borí­tékra kérjük írják rá a (Ma- gán)történelmi találkozások jel­igét. Szeri Árpád A művésznek nem süni, dolgozni kell A „karmester”, akit frakkostul lökött a medencébe Nagy Feró- Ha azt mondja önnek va­laki tíz évvel ezelőtt, hogy a kapolcsi rendezvényért kap egy kitüntetést a köztársasági elnöktől, mit mond neki?- Valahová a Science fic- tion és a fantázia mezsgyéjére helyeztem volna.- Még egy régi dolog: va­lamikor a nyolcvanas évek kö­zepén megjelent egy lemez, a Kapolcsi hangnapló. ..- ... 1986-ban, a Támad a szél.- Szóval Nagy Feróval mű­ködtek ott együtt. Ha önről hall az ember, egy komoly be­nyomást alakít ki, Nagy Feró pedig akkor éppen botrány­hősként volt ismert. . . Hogy jöttek össze?- Én híve vagyok és voltam a többműfajúságnak, ennek megfelelően a baráti köröm sokféle emberből tevődik ösz- sze. A zenei életben akár a dzsessz, akár a rock, vagy a púnk világában voltak bará­taim, miközben a „másik olda­lon” a klasszikus zenészek kö­zött is nagyon sok barátom volt.- Kicsit konkrétabban: látta koncerten Nagy Ferót és szólt neki, hogy jó lenne csinálni Ka- polcson egy lemezt?- Volt egy időszak, amikor mindenhonnan ki volt tiltva a Beatrice, én segítettem őket. Ha jól emlékszem, - nem di­csekszem vele -, a rádiókaba­réban csináltam zenei tréfát. Egyszer titokban becserkész­tem a Beatricét, hogy egy kis gázsit kapjanak. Később a jubi­leumi koncertjükön, a Sport­csarnokban egy szimfonikus zenekart vezényeltem, meg­hangszereltem úgy nyolc darab Beatrice-számot, és tízezer ember előtt egy nyolcvan tagú zenekart vezényeltem frakk­ban. A végén egy medencébe fejest ugrott az egész Beatrice, engem a Feró úgy belökött, hogy az egész szimfonikus ze­nekar a hasát fogta. Annak ide­jén keresztúton találkoztunk, azóta eltávolodtunk egymástól. Visszatérve a lemezre ...- Nagy kuriózum lehet mondjuk tíz-húsz év múlva . . .- Egy hónappal ezelőtt meglepetten értesültem, hogy megjelent Londonban a Tá­mad a szél. A Hungaroton most jelenteti meg CD-n, mel­létéve a második vonósnégye­semet.- Végül is micsoda Ön: ze­neszerző, színházi ember, ren­dező, producer, menedzser, hová tegyük önt a művészek között, hová teszi saját magát?- Szeretek utazni a szó konkrét és átvitt értelmében. A szabályokat nem nagyon sze­retem és az értelmetlen kon­venciókat sem. Annak idején harmadévben kirúgtak a zene­szerzés tanszakról, majd visz- szavettek. Abból is tanultam valamit. Ha meg mertem pá­lyázni egy színházigazgatói ál­lást, ez is lényegében utazás, kaland. Az egész életemben kalandozom, jövök, megyek. Se zeneszerző, se színházi ember nem vagyok: az éle­temben vannak periódusok. Most azt gondolom, hogy tu­dok olyan színházat teremtem, ami talán jó az embereknek és a művészeknek is. Van egy olyan periódus, amikor egy kis falu tudja megadni a lehetősé­get, máskor a kamarazenekar, a Mandel Quartett, ahol aláza­tosan csembalózom, és nem igazgatok.- Akkor meglehetős sze­rencséje van, mert ha az em­ber figyel néhány művészt, az derül ki, hogy a rendszerváltás után mindenkinek nagyon rossz volt, de mégiscsak a mű­vészeknek a legrosszabb .. .- Én tagadom, hogy rossz volt a művészeknek a rend­szerváltás után. Más lett a helyzet. A művésznek mindig a pulzuson kell tartania a ke­zét, egyszerre kell jó konven­ciókat megőrizni és újítani. Én elmentem gyűjteni Moldvába és életem legnagyobb élmé­nyét kaptam meg egy kétszáz lelkes világvégi faluban. Bár­milyen politikai vagy financiá­lis változás történik, a mű­vésznek nem sírni kell, túl kell élni, mi több: dolgoznia kell. — Az idei Művészetek Völ­gye ünneplés volt, vagy ha­sonló méretekben és nívón folytatódik?- Nincs ünneplés, egysze­rűen csak valaki felhívta a fi­gyelmünket, hogy 1989-ben kezdtünk. A négy polgármes­ter kiállt, a közönség megrö­könyödött, hogy itt most fél­órás öntömjénezés követke­zik. Ehelyett azt mondták egy­szerre, hogy „most pedig megnyitjuk, -tom(!) a Művé­szetek Völgyét”, ennyi volt a hivatalos beszéd. Ha ez szim­bolikus, ironikus, vagy fáj­dalmas-tragikus jelentésű, le­gyen az, döntse el a közönség. Tóth Ferenc Márta István, (46) zene­szerző, a Mandel Quartett muzsikusa, a budapesti Új Színház igazgatója. Társu­latának tagja Eperjes Károly is, rendezett a Pécsi Nemzeti Színházban. Kezdeménye­zője és szervezője Kapolcson a Művészetek Völgyének, amely Magyarországon fo­galommá, a 90-es évek össz- müvészeti paradigmájává vált. A kapolcsi fesztiválért végzett munkájáért a köz- társasági elnök arany ér­demrenddel tüntette ki. Fele­ségével, Szurdi Éva kerá­miaművésszel együtt Gyün­kön találkozhattunk vele. Az európai ember úgy van Kí­nával, mint amikor egy jóképű férfi megismer egy csúnya nőt, és mégis belészeret. Kína nem igazán szép, de vannak olyan dolgok, amik visszahívják az embert - vallja a nagymányoki Kari Béla, aki gyümölcspá­linka-főzőket épít a távol-keleti országban. Hét hónapot töltött már odakint, jelenleg itthon pihen egy kicsit, s rövidesen megy vissza. Kari Béla egy kínai-magyar ve­gyesvállalat műszaki igazgatója­ként vezette az építkezést az észak-kínai Chilin tartományban. Most további két hatalmas üzem szerelésén dolgoznak Peking környékén, illetve délen. Kutyahús és kacsaláb — Északon - ahol sok koreai él - egészen mások a szokások, mint délen. A koreai konyha kedveli a csípős ízeket, sok a zöldség, a száraz hús. Előfordul a kutyahús is. — Evett belőle? — Dlett megkóstolni, mert azért az ott is ínyencségnek szá­mít. Igaz, közben arra gondoltam, hogy inkább megsimogatnám, mint megenném ... Azt talán többen is tudják, hogy keleten sok fogásból áll egy-egy étkezés. Amerre én jár­tam, ott a legszerényebb munka­helyi ebéd is minimum 15 fogá- sos. Ebben persze a gyermek­láncfű salátától a füstölt halig sok minden benne van. Úgy tapasz­taltam, hogy sok disznóhúst és baromfit fogyasztanak. Az vi­szont téveszme, hogy a kínaiak sok rizst ennének. Ha már az ösz- szes fogást elfogyasztották, és még nem laktak jól, akkor fanya­lodnak a rizsre. — Került-e az asztalnál kel­lemetlen helyzetbe ? — Nem igazán mondhatnám, hacsak amiatt nem, hogy nem szeretem a kacsalábat, ami ott kü­lönleges finomságnak számít. Bármennyire meglepő, egy ka­csaláb többe kerül, mint egy egész kacsa a lába nélkül. Előfor­dult, hogy - az ottani szokások­nak megfelelően - a házigazda a tányéromra tett egy kacsalábat. Először kétségbeestem, később megtanultam, hogy az ember to­vább is adhatja az ajándékot, ez­zel is megtisztelve a másikat... Társasági élet a fürdőben Kínában sokkal ritkábban hív­nak meg valakit a saját lakásukba ebédre vagy vacsorára, de akkor a terítéssel is jelzik, hogy a ven­déget nagyra tartják. Saját ma­guknak szerényebb terítéket tesznek. Szigorú szabályai van­nak annak is, hogy ki kinek tölt­het italt. Nagyon megütköztek, amikor én a sofőrnek, vagy a fi­amnak töltöttem. A mi mércéinkkel mérve na­gyon kicsik a lakások. Fürdőszo­bájuk nincs, közfürdőkbe járnak. A fürdők nagyon szépek, ahol nemcsak tisztálkodnak, hanem társasági életet is élnek. — Hogy viszonyulnak az idegenekhez? — Az északi Jan Jyben na­gyon kevés az idegen, így ha megjelenik egy „nagyorrú”, ér­deklődéssel szemlélik. Sőt, elő­fordult, hogy odajöttek hozzám és meghúzogatták a szakállamat: valódi-e? A legtöbb kínainak az is nagy dolog, ha eljuthat Pe- kingbe, arra még kevesebb az esély, hogy külföldre menjenek. Ezért aztán, ha érkezik egy ide­gen, megragadják az alkalmat, hogy rajta keresztül megismeije- nek egy másik világot. Zöldtea az orszobán Hét hónap alatt nem ért semmi­lyen inzultus, hacsak az nem, hogy bevittek a rendőrségre, mert nem tudtam igazolni magam. De ez sem volt kellemetlen: amíg tisztázódott, hogy ki is vagyok, a rendőrök barátságosan töltöget­ték nekem a zöldteát. Ott ez „nemzeti italnak” számít. Min­denütt ezzel kínálják a vendéget, az éttermekben nem számolnak fel érte semmit. A víz egyébként roppant drága, körülbelül any- nyiba kerül, mint a sör. A holnap: törölve — Milyennek ismerte meg a kínaiakat? — Nagyon nyugodt embe­rek. Engem - őszintén szólva - néha idegesített, hogy mennyire nyugisak. Eleinte folyton azt mondták: „mintie”, azaz: holnap, én meg azt, hogy ezt a szót töröl­tetni fogom a szótárból. Mégsem mondhatnám, hogy lusták, sőt, szorgalmasak, csak az a rendszer, ami alapján ott megoldódnak a dolgok, más, mint Európában. Nagyon furcsán néztek rám például, amikor műszaki igazga­tóként munkásruhát vettem fel, bebújtam a gépek alá és hegesz­tettem. A nőkkel könnyebb együttműködni, az ottani tradíció miatt ők sokkal szolgálatkészeb­bek, mint a férfiak. — Mindent összevetve: mi­lyen Kína? — Le lehet fényképezni, vagy a császári palotát, de nem lehet elmesélni. Látni kell. Másrészt: akkorák a különbségek, hogy nem lehet általában Kínáról be­szélni. Számomra az lesz majd igazán nagy élmény, ha megtanu­lok úgy a nyelvükön, hogy ismét bejárva az országot beszélgethe­tek az emberekkel. Odáig már el­jutottam, hogy merek egyedül is utazgatni, ami nem tűnik nagy hőstettnek, de ha belegondolunk, hogy mit lehet kezdeni egy kínai nyelvű térképpel egy kínai vá­rosban, akkor talán jobban mél­tányolható a bátorságom. Én - hét hónapi ott tartózkodás után - annyit mondhatok, hogy most ta­lán már el tudom képzelni, hogy milyen is lehet Kína. Hangyái

Next

/
Oldalképek
Tartalom