Tolnai Népújság, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-21 / 273. szám

tárgyalásainak szüneteiben fáradha­tatlanul járt - hogy az ő szavait idéz­zük - a punok lépte-nyomán. így ta­lálta meg Erlanger báró házában a he­lyiek nagy örömére egy fényképen Bartók Bélát, ivott egy jó mentateát a sidi-bou said-i kávézóban, tíz percet pihentette szemét a sokak által a világ legszebb látványának tartott Kar- thagói-öblön. Ha emberekkel talál­kozott, felrúgta az összes biztonsági előírást, összeölelkezett velük. Ba­rátkozott az arab zenésszel, a rézmű­vessel, az Ikarus összeszerelő üzem munkásaival, a magyar turistákkal. Mi, a kíséret tagjai, már a lábunkat térdig lejártuk, ő csak egy-egy pilla­natra állt meg. — Egyfolytában úgy érzem, hogy az ezeregy éjszakában járok! - je­gyezte meg csillogó szemmel, majd - kihasználva a következő hivatalos program előtti szűkre szabott perce­ket is - fiatalosan továbbment, hogy a Birsa-hegyen megnézze a pun Karthago emlékeit. Utolsó este egy pizzériába szalad­tam be vacsorázni, ahová a helyiek járnak. Mikor megtudták, honnan jöt­tem, egyszerre minden arc mosoly­góssá vált, és csak annyit mondtak: Árpád Göncz - és a világban az elis­merésre mindenütt használatos kéz­mozdulattal - hüvelykujjukkal az ég felé bökve - jelezték, hogy minden nagyrabecsülésük a miénk. Jó volt magyarnak lenni Göncz Árpáddal Tunéziában. Kamarás Katalin TUNÉZIA. Sok magyar, ha ezt a szót hallja, előítéletekkel, gyanakvással kérdezősködik. Előítéletekkel, mert afrikai, mert arab, mert ezen kívül nem sokat tud róla. MAGYARORSZÁG. Sok tuné­ziai, ha ezt a szót hallja, elő­ítéletekkel, gyanakvással kérdezősködik. Előítéletek­kel, mert európai, mert ke­resztény, mert ezen kívül nem sokat tud róla. Göncz Árpád köztársasági elnök tu­néziai látogatása során az üzletembe­rek partnertalálkozóján így vallott er­ről: — A távolság csupán 1500 ki­lométer, két óra a repülőút, mégis kölcsönösen azt hittük, hogy a ködös messzeségben van a másik ország. Pillanatok alatt megváltozik azon­ban a vélemény, ha személyesen ta­lálkozik valaki a másik országbéli emberekkel és jóindulattal, őszinte figyelemmel, érdeklődéssel, tisztelet­tel, a másik kultúrájának megismeré­sének, megértésének szándékával közelít. Ha azt keresi, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt. A magyar államfő és tunéziai kol­légája, 'Ben Ali ezt kereste a tunéziai tárgyalások során. Milyen végered­ménnyel? Göncz Árpád így szólt er­ről a négy napos látogatás végén: — Szívemből érzem, hogy egy srófra jár az agyunk. Elképzeléseink fantaszti­kusan egyeztek. Nyolc esztendeje vagyok elnök, de ilyen egyetértéssel, gondolatazonossággal nem találkoz­tam. Fel vagyok dobva! Azt mondják, hogy az arab világ, az arab kultúra felé nem lehet érze­lemmentesen közelíteni: aki nem is­meri, gyanakszik. Lenézően, sokszor indulattal szól róla. Aki megismeri, könnyen rajongójává válik. Göncz Árpád, úgy tűnik, ez utóbbi táborba tartozik, akárcsak e cikk írója. Mert: hogyan lehet rossz szándé­kot feltételezni azokról, akik reggel a nekik kedves embert így köszöntik: jázminillatú, datolyás napot! Akik féltve őrzik páratlanul gazdag, há­romezer éves kultúrájuk tárgyi emlé­keit, akik mai építészetükben jó ízlés­sel alkalmazzák a hagyományos elemeket. Az elnök a négy napos látogatás Személyes vallomás Göncz Árpád köztársasági elnök tunéziai látogatásáréi Jázminillatú, datolyás napot! (A képen: a Karthagói-öböl) „Alig vártuk, hogy elkezdődjön a próba” (Folytatás az 1. oldalról') — Amióta letettem a karmesteri pálcát - pontosan emlékszem, 1991. február 25-én - azóta nem hallottam élő zenét, csak most - árulta el Vég­helyi Miklós. - Hogy szigorú vol­tam? Nagyon. Nálam nem volt mi­niszter, csak 3. kürtös, és nem volt rendőrezredes, csak 2. klarinétos. — Ha lehet, apánk tőlünk még többet követelt, mint a többiektől - mondja Véghelyi Ferenc, aki két testvérével együtt játszott a csapat­ban. — Ha valami nem ment kottából, akkor azt mondta: ezt a következő próbára kívülről kell tudni! Meg is tanultuk azt, amit kellett. Szily Lajos, a Liszt Ferenc Zene­iskola igazgatója ugyancsak Véghe­lyi Miklós növendéke volt. — Miklós bácsi több évtizedes tevékenysége máig meghatározója a város fúvószenei kultúrájának. Jó­magam 1977-ben kerültem az ekkor már közel húsz éve működő csa­patba. Itt arattam első nagy sikere­met a Hol van az a nyár? című slá­gerrel, amit a visszatapsolás miatt háromszor kellett a trombitán elját­szanom. Több százan vagyunk, akik hasonló sikerélményekről adhatnak számot a zenekarnak, illetve Miklós bácsinak köszönhetően. Azt hiszem, van még adósságunk vele szem­ben. -szá­Középen az ünnepelt: Véghelyi Miklós fotó: gottvald 1998. november 22. Harmadik oldal VITRIOL A dinasztiaalapító Tetszik nekem az az Orbán-Torgyán polgár kormány. Nem lacafacáznak és nem dőlnek be az olyan ősi bolsevista trükknek, mint a szak­értelem. Torgyán például igen alkalmasnak tartja érettségizett ifjú menyét arra, hogy tagja a legyen a MALÉV felügyelő-bizottságának. Miért is ne lenne alkalmas? Alkalmas az, akit kineveznek. A többihez meg kinek mi köze? Elvégre családbarát a kormány! Egy miniszter meg miért ne lehetne barátja a saját családjának? Egy családnak legalább már biz­tosan jobban megy. Nej a parlamentben, plusz bizottsági felár, fiú az MTI igazgatóságában, meny a felügyelőbizottságban, ha a papa a kormányban van. Igazuk is van, szét kell végre szakítani a régi balliberális érdekszövetsége­ket. Új kormány, új érdekszövetséget kíván. Torgyán helyettese is megmondta az őszin­tét már a választások éjszakáján, „intellektuá- lok” kellenének a pártba is. Most, hogy itt van egy egész család, akkor mi nem tetszik? Hogy a nászasszony Hingyi Lászlóné Sztojka Luca, meg a 100 százalék állami tulajdonú Szeren­csejáték Rt. felügyelőbizottságába került? Na és, ősi légügyi család az övéké, megmondta ezt már Torgyán apánk is. Oda röpülnek, ahol a többet fizetnek! Meg még üldözték is őket. A családfőt pél­dául egyenesen a bolondokházába kergették a beszervezési ötlettel. Onnan meg a Rózsa­dombra, ahol kitanulta a bor, búza, (békesség) -bombák hatástalanítását. Hingyi Trixi apukája meg lenyilatkozta, hogy nejének azért van csak érettségije, mert a kommunisták nem en­gedték továbbtanulni. Meg az 1984-ben érett­ségizett lányát se, mert nem volt párttag. (Most már csak egy kérdés marad, akkor vajon mi­ként szerzett jogi diplomát Torgyán Attila?) Elmegy az ipám uram egészen odáig, hogy szerinte minden bizottságba azoknak kellene lenniük, „akiknek nincs diplomája, mert nem voltak kommunisták”. Na, ja, ki kell szorítani a sok „süksükölő elvtársat”! Ez már megint az Atya nyilatkozata. Most aztán pánikban lehet a (kommunista) kormány a sok diplomájával! Csak nehogy elkapkodja a Tomika, mert még a végén nem lesz miniszter, érettségivel meg mehet egy felügyelőbizottságba. Gansperger Gyula is megmondta az őszintét, kell az egész kormány a MALÉV mögé. Ha ez az ára, hát ez. Családja biztos neki is van, a tiszteletdíjat sem ő fizeti, hanem mi. De, hova fogják kinevezni a dinasztiaalapító Atya unokáját, akinek (még) általános iskolai végzettsége sincsen, de legalább régi légügyi, szerencsejátékos és valóságos miniszteriális famíliából származik? Ihárosi Ibolya „Sajnos a dolgozatot is meg kellett írnunk és még le is buktunk.” Lecsukhatják a bombával fenyegetőző diákokat Hogyan takarítsunk meg napi 10-15 ezer forintot? Bomba fog robbanni a Ba­lassa János Szakképzőis­kolában - mondta csütör­tökön délelőtt egy fiatal­ember a telefonba. A vonal másik végén a rendőrség rögzítette a fenyegetést. A hír önmagában (sajnos) nem szenzáció, az annál inkább, hogy pár órán be­lül azonosította a rendőr­ség a telefonálót. Laci és István és az osztály az­nap délelőtt egészségügyi szer­vezésből vizsgázott volna. Mi­vel nem készültek fel, úgy gon­dolták, rajtuk már csak egy bombariadó segíthet. Egy nyil­vános telefonfülkéből 9 óra 44 perckor hívták fel a rendőrség ügyeletesét. — Ezt követően visszamen­tünk az osztályba és vártunk. Először azt hittük, hogy nem is vették komolyan a hívásunkat, mert minden ment tovább. Ne­gyed óra eltelte után szólat meg a tűzcsengő. Alig telt el egy óra és már folytatódott is a tanítás. Sajnos a dolgozatot is meg kel­lett írnunk és le is buktunk. - mesélték el együtt a történteket. — Hogyan jöttek rá a rend­őrök, hogy ti voltatok? — Mivel a telefonhívásunkat rögzítették, az osztályfőnököm felismerte a hangomat - mondta Laci, aki két hónappal idősebb Istvánnál. — Én próbáltam eltorzítani a hangom, a szám elé tartottam a dzsekimet, amikor beszéltem, de az osztályfőnökömnek kitűnő a hallása és egyből felismerte a jellegzetes „ss” hangjaimat. Rontott a helyzetünkön, hogy a nyilvános fülke egy zöldséges mellett volt és az eladó emléke­zett ránk. — Mi lesz veletek ezek után? — Semmi jó. Az iskolából és a kollégiumból azonnal kirúgtak bennünket. A szüleinket már ér­tesítették erről telefonon. Mi még nem beszéltünk velük, de nem lesz örömteli a találkozá­sunk az biztos. Az a baj, hogy nem ez az első iskola ahonnan „megváltak” tőlünk és sajnálom, hogy megint csalódást okoztam. — Elég messziről jöttetek Szekszárdra. — Igen, mindketten Somogy megyében, közel a Balatonhoz lakunk, de minél messzebbre akartunk jönni a családtól. Az iskolának ezzel vége egy időre. Tizennyolc évesek vagyunk, hétfőn már munkába is állunk egy kőműves mellett. Nyáron is dolgoztunk, így tudom, hogy mit vállalunk. — Most hogyan érzitek ma­gatokat? — Nagy baromság volt, megbántuk. Sajnálom az iskolát, jól éreztük magunkat itt. Az osz­tályban mi ketten voltunk fiúk és 15 lány. Álmodni sem lehetne jobbat! ők hétfőn tudják majd meg, hogy nélkülünk folytatják majd a sulit. Remélem sírni fog­nak, mert hiányozni fogunk ne­kik. Ráadásul szerelmesek (na­gyon szerelmesek) is vagyunk mind a ketten. És most vége. — Laci mi szeretnél lenni? — Most dolgozni fogunk, de futballsztár szeretnék lenni, és az is leszek. István meg zenész, ő egy szintetizátorra gyűjt. — Tudjátok-e, hogyan bün­tethető az, aki hamisan jelent bombariadót? — Nekünk azt mondták a rendőrök, hogy vagy kifizetünk 300 ezer forintot, ami a kiszál­lás, vizsgálódás költsége volt, vagy eljárást indítanak ellenünk. Mivel pénzünk nincs, marad az utóbbi lehetőség. * A rendőrségen a kérdésünkre elmondták azt is, hogy a hamis bombariadót hivatalosan, köz­veszéllyel való fenyegetésnek nevezik. (Köznyugalom megza­varása valótlan tény állításával.) A kiszabható büntetés 300 ezer forint költségtérítés megfizetése, vagy 2 évig terjedő szabadság- vesztés lehet. Mauthner A szerencsés emberekkel különösen gyakran elő­fordul, hogy azt hiszik, bi­zonyos kellemetlensé­gek, csapások, katasztró­fák kizárólag másokkal fordulhatnak elő. Aztán amikor beüt a mennykő, gyomruk összeszorul, hangjuk elcsuklik, és hamar székre meg pohár vízre van szükségük, mert közel az összeomlás ___ V alami ilyesmi sorscsapás volt az is, amikor a minap az asszony bicaját ellopták, gye­rekülésestől, hátizsákostul, röplabdástul. (Nem mondom, a hitves, meg a sors azért egy kicsit összeszűrték a levet. Ezt onnan tudtam meg, hogy mi­után meglett a bicaj, és az asz- szony - fogadalma szerint - le akarta zárni a gépet, a lakat be csípte az ujját, hogy még seb is lett belőle. Ilyen gyakor­lata volt a bicikli lelakatolás- ban az én hitvesemnek.) Persze a figyelmesebb olva­sók számára a kettővel előbbi mondat olvastán már biztosan nem fokozódott tovább a drá­mai feszültség, mivel a szö­vegben ravaszul el van rejtve, hogy hepiendre számíthatunk. ■ Talán mondanom sem kell, hogy a fordulatot egy hős színre lépésével magyarázhat­juk a leghihetőbben. A neve most nem is fontos, elég annyi, hogy a nejem férjéről van szó, akinek volt olyan piszok sze­rencséje, hogy a baráti szem­tanú útmutatása alapján meg­kezdett trabantos hajsza során a biciklit egy kocsma falának támasztva, a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanú­sítható fiatalkorút pedig bent a kocsmában megtalálta. Ké­sőbb az egyébként vízfolyás­ként hazudó gyanúsítottat erő­szak alkalmazása nélkül, mindössze erőteljes lelki ráha­tást gyakorolva, a bicikli mel­lett a hiányzó gyerekülés, a hátizsák és a röplabda átadá­sára is kötelezte. A sikeres akció kivívta e je­les férfiú gyerekeinek elisme­rését is, akiktől a „hősieskedő apa ” címet nyerte el. ' m De az igazi hepiend akkor kö­szöntött be, amikor a hős és matematikus-üzletember ba­rátja a nagy izgalomra végre nyugodt körülmények között lenyomhatott néhány pohárka kellemesen bizsergető házi jel­legűt. Es bizony, a jónéhánya- dik után csak-csak felvetődött, hogy a sikeres biciklimentő akció tulajdonképpen egy használt-új bicikli értékének megfelelő összeg, azaz - test­vérek között is - nettó 10-15 ezer forint kiadástól óvta meg hősék családi kasszáját. A matematikus-üzletember­nek erre felragyogott a már amúgy is csillogó szeme, és felvázolta, hogy ha a hős a jö­vőben egy hónapban csak öt­ször visszaszerzi a nejétől el­lopott bicajt, a megtakarítás révén máris megduplázza jö­vedelmét. A hős meg erre azt mondta, hogy ha már így áll a helyzet, ő akár havonta tíz­szer, mit tízszer, tizenötször is visszaszerzi az asszony ello­pott kerékpárját. A matematikus-üzletember azonban hirtelen az asztalra ütött: — A fenébe, arra meg nem is gondoltunk, hogy ez a fiatalkorú gyanúsított haj­landó lesz-e ennyiszer ellopni az asszony bringáját? De a hős már kész volt a vá­lasszal: — Szerinted, ha adok neki lopásonként egy ez­rest, nem csinálja meg? Es ak­kor még mindig marad 9-14 ezer forint megtakarítás al­kalmanként. ■ Ám a hős azóta is hiába ke­resi az ajánlattal a fiatalkorú gyanúsítottat, az egyszerűen felszívódott, eltűnt, csakúgy, mint a kellemesen bizsergető házi jellegű. -s­» 1 i 1 j>

Next

/
Oldalképek
Tartalom