Tolnai Népújság, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-03 / 232. szám
Köztünk élnek 1998. október 4. ■Mi A túlvilágra fogadtak vendéget A múlt század végén kezdődött az a történet, amire ma már csak egy összedőlt ház kifakult romjai emlékeztetnek. Ez a ház annak idején szép porta volt, mind nagyságával, mind gazdagságával kitűnt a kis magyar faluban. A tulajdonosnak volt mindene: földje, állatai, italmérési joga. Ám a könnyen - házassággal - szerzett vagyon könnyen is ment el. A házaspár négy gyermeke már szépen cseperedett, mikorra a szép házon kívül már jószerivel semmijük sem volt. Az apa bánatában sokszor nézett a pohár fenekére, ilyenkor az amúgy jó természetű ember durva lett, kötekedő, családja sokat szenvedett tőle. A legkisebbik fiúcska, aki alig volt 12 éves, nem is bírta tovább, elszökött a falun átutazó színitársulattal. Az élet keservesen folyt, a gyerekek alighogy felnőttek, gyorsan kiröppentek a családi „tűzfészekből”. A lányok fiatalon mentek férjhez, mindegyik messzire, a nagyobbik fiú is az ország másik végében telepedett le. Az idősödő házaspár magára maradt, s hogy dolgos kéz sem volt már ingyen, egyre lejjebb csúsztak. Az italmérési engedélyt kihasználva fogadót nyitottak a házban, ahol azért meg-megálltak átutazó kereskedők, vándorló mesterlegények. Ez azonban nem volt elég a megélhetéshez, mert a családfő is jelentős mennyiségben fogyasztotta az „árut”. Azt már sosem lehet kideríteni, a férj, vagy a feleség fejében támadt a felismerés: az átutazó kereskedőket, mesterlegényeket senki sem fogja náluk keresni. S ezzel elkezdődött a szörnyű sorozat: a házaspár sorra megmérgezte - arzénnal - az átutazó vendégeket. Jó vacsorát főztek nekik, előkerült a bor, a gazda maga is odaült társalogni, s csak töltögetett a megjelölt kancsóból a vendégnek, amíg az meg nem halt. A tetemeket aztán éjszaka a kertben ásták el, a hátrahagyott fj ingóságok eladásából és az áldozatok pénzéből éltek meg aztán. Már több mint tíz esztendeje folytatta üzelmeit a házaspár, mikor egyik este egy barátságos, jól táplált, középkorú férfi kért éjjeli szállást. Elmesélte, hogy a tengerentúlról jött, fiatal korában került oda a környékről, jól megszedte magát, s most a családját készül meglátogatni. Közben titokzatosan mosolygott. A gazda és felesége összenéztek, s már készült is a „különleges” vacsora. A konyhában meg is beszélték: ennek az úrnak jó sok pénze lehet, még ezt az egyet „megcsinálják”, aztán lesz elég pénzük öregségükre. Úgy is történt, ment minden a |l maga útján. Ám annyira fúrta az fj oldalukat a kíváncsiság, vajon mennyi pénze van a vendégnek, hogy még az elásásról is megfeledkeztek. Ahogy kibontották a § vendég bőröndjét, egy régi, tépett szélű fotográfiára bukkantak. Ahogy jobban megnézték, felismerték a képet: az ő családjukat ábrázolta, mikor még gazdagok és boldogok voltak, együtt mind a hatan, apa, anya és a négy gyerek. Akkor ismerték fel, mit tettek: a , joviális úr nem más volt, mint az ő legkisebbik fiuk, aki gyermekkorában elszökött itthonról. A két öreg nem szólt semmit, csak lement az ebédlőbe, s leült a lócára, ahol holtan feküdt az asztalra borulva az elveszett fiú. Maguknak is töltöttek a „különleges borból” és felhajtották. Reggel ott f| találták meg a három holttestet a falubeliek, s ahogy a csendőrök kutakodtak, fény derült a többi gaztettre is. A szép házat hosszú évekig próbálták eladni az örökösök, de nem akadt vevő, aki beköltözött volna a „borzalmak házába”. Évtizedek múlva egy reggelen csak az összedőlt falakat találták a falubeliek. Ezek azóta is ott ff porladnak, egy hátborzongató történet mementójaként. venter Tizenhárom évvel ezelőtt Igazi lovas családba született Schüszler Zoli. A kurdi família öt generáció óta foglalkozik a paripákkal. A fiatalember egyik nagypapája kovácsmester, édesapja pedig lovászként dolgozik a Dalmandl Mező- gazdasági Rt. süt- vénypusztai ménesénél. — Apukám hét évvel ezelőtt vett egy pánit a bátyámnak, aztán két év múlva én is kaptam egyet - eleveníti fel a történetet Zoli. — A shetlandi fajtához tartozó két éves ménnek a Toncsi nevet adtam. Hamar összebarátkoztunk az egyébként nehezen kezelhető lóval. Minden szabadidőmet vele töltöttem: együtt kirándultunk, játszottunk. Időközben Toncsi azt is megengedte, hogy ráüljek. Megtanultam lovagolni, azután már szinte mindenhova így közlekedtünk. Családunk gyakran látogatott el a környék lovasversenyeire, ahol megtetszettek a csikósok bemutatói. Édesapámtól és munkatársaitól lestem el a különböző kunsz- tokat, akik persze szívesen mutattak meg mindent, amit ők tudtak. Sok-sok gyakorlással összeállt egy kis műsor, amit először csak szűk körben mutatott be a fiatalember, ám a Dalmandi Mező- gazdasági Rt. idegen- forgalmi üzletág-igazgatójának, dr. Gippert Róbertnek hamar a fülébe jutott az érdekes és színvonalas produkció híre. Meg is hívta egy sütvénypusz- tai bemutatóra, ahol a pónilovas mutatvány elnyerte a szakember és a turisták tetszését is. Azóta itt már nagyon sokszor bemutatta csikós műsorát. Az elmúlt négy év során a megye különböző lovasversenyeinek is gyakori szereplője lett. Ehhez a lehetőséghez néhány fogathajtó segítette hozzá Zolit. Ők mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül fuvarozták a pónit és a fiatalembert. Sokat köszönhet a kurdi Győr Varga Andrásnak, a dombóvári Dávid Jánosnak és a döbröközi Fanyar Jánosnak, valamint a Simon testvéreknek, Lászlónak és Jenőnek. A kisfiúból mára egy tizenhárom éves legény lett, aki időközben „kinőtte” Ton- csit. Nemrégiben elhatározta, hogy befejezi pónijával a bemutatókat. Búcsúfellépésére egy hete került sor a megyei fogathajtó verseny szakályi fordulójának zárónapján. A lovaktól azonban továbbra sem szakad el. — A szinte családtaggá vált Toncsinak néhány hónapja édesapám vásárolt egy párt, Mókust. Most pónitenyésztésen töröm a fejem, januárban egy kis pónicsikó- val fog bővülni az állományom, jövőre nekik fogok karámot és különálló istállót kialakítani - árulta el terveit Zoli. — Megkértem a sütvénypusztai ménes vezetőjét, Ernst Mihályt, hogy tanítson meg lovagolni. Az edző szívesen foglalkozik velem, én pedig mindent megteszek azért, hogy idővel jól képzett lovas váljon belőlem. Az általános iskola elvégzése után az ősztől ugyanoda - a kaposvári Móricz Zsigmond Mezőgazda- sági Szakközépiskolába - szeretnék járni, ahol egykor édesapám is tanult. Remélem, hét közben ott is lesz lehetőségem lovagolni, de az egészen biztos, hogy a hétvégéket továbbra is pánijaimmal töltöm - mondta végül Schüszler Zoli.-glaub: mm A robot és az emberi intelligencia A Marsjáró magyar alkotója Abban semmi meglepő nincs, hogy dr. Bejczy K. Antal, a California és a St. Louis Egyetem professzora, a robotika és automatika kiemelkedő tudósa egykoron közép- iskolásként gyakran úszott át a Dunán Kalocsáról Paksra - szilvát szedni. Nemrég újra Pakson járt, remek előadásával jócskán megfizetve a gyümölcs árát. A két évvel ezelőtti Mars expedícióról beszél. — Miért kell kutatni a bolygókat? — Ha meg akarjuk érteni a földi élet lehetőségeit, meg kell ismernünk feltételeit. A Nap életének felénél tart, kétmilliárd esztendeig biztosítja még az életünkhöz szükséges sugárzást. A másik fontos feltétel a víz. Nagy kérdés: létezik-e más bolygókon is? Úgy véljük, a Marson fellelhetők a nyomai. Az amerikai expedíció ezért is indult a vörös bolygóra. Izgalmas videofilmei láthatunk, élethű animáció a nagy kalandról, profi módon, ahogy az Egyesült Államok űrkutatási központjához, a NASA-hoz illik. A kilövés pillanata ismert a tévéhíradókból. A Föld egyre kisebbé válik, a Pathfinder egyenesen a Mars felé tart. — Normálisan körpályán kell indulni - kommentálja a tudós - majd a célnál simán landolni, de hogy olcsóbb legyen, úgy lőtték ki, mint egy golyót, egyenesen megcélozva a Marsot. A bolygó légkörébe érvé vörös gyűrű izzik fel az űrhajó körül, majd kinyílik az ernyő. A sebesség egyre csökken, a Pathfinder leválik az ernyőről, felfújódnak a burkolatán elhelyezett léggömbök, amelyek az ütközés erejét hivatottak felfogni. Az óriás, három emeletnyi magas „lufiköteg” negyven kilométeres sebességgel csapódik a talajhoz. Tizenhatszor ugrik, mire megáll. A léggömbök leengednek, a burkolat kinyílik, a lapossá vált szerkezet közepén ott áll az „utas”, a hatke- rekű Marsjáró, Bejczy K. Antal alkotása. Az expedíció szeme, a kamera körbenéz, vöröses- sárga homok, kősziklák. A kis kocsi elindul, játszi könnyedséggel gurul át a nála magasabb kődarabon, majd visszatolat, fúrót vesz elő, mintát vesz. Mindjárt analizálja is, az eredményt a parabola antennán keresztül a Földre küldi. — Felváltja-e az embert a robot? — Nem hiszem. Egyre több robot lesz a jövőben, de élesen meg kell különböztetni, mi az egyik, s mi a másik feladata. Bár az asztronauta jó értelemben vett robot, hiszen arra tanították, hogy gépiesen cselekedjen, de szüksége van az emberi intelligenciára. Robotember, vagy emberrobot tehát nem lesz. Hogy ember utazik-e majd a Marsra, az nagy kérdés. Ilyen távoli űrutazás nem embernek való anélkül, hogy megfelelően fel lenne készítve a megpróbáltatásokra, ez pedig hatalmas költség. -kosáriVégül is sikerült elintézniük, hogy elvegyenek tőle - mondja egyszerűen, de némi daccal Viktória, a tizenhárom éves szőke leány édesanyja és a gyámhatóság közt kialakult kapcsolatra célozva. Januárban lett állami gondozott. Két hónapig szökésben volt. Most Ozorán él, a fóti gyermekközpont új lakásotthonában. Viki Ozorán lett otthon Lakásavató Ozorán, az Ifjúság utcában, tortával, pezsgővel. Etelka szófián határozottsággal kínálja a tortaszeleteket a vendégeknek. Ha egyiknek nem kell, viszi a másikhoz. Azt mondják, cserfes, velünk épp, hogy szóba áll. Hét éves lányka, a pomázi átmeneti intézetből került az ozorai otthonba, de inkább a tévében szeretne lenni - mondja - nem az újságban. Viktória megerősíti, néha alig áll be a szája. Pomázról ismerik egymást. Viki kis- húgával, Szindivel érkezett Ozorára. Ő még óvodába jár. Januárban kerültek intézetbe, pontosan emlékszik a napra, amikor este kilenckor bevitték őket. Végül is sikerült elintézniük, hogy elvegyenek tőle - mondja az édesanyjáról, akihez most is szívesen visz- szamenne. Egyszer két hónapig szökésben volt. Öten mentek el, csak sajnos a kishúgát nem vihette magával. Az Aszódhoz közeli faluban, Galgamácsán éltek. Az édesanyának magánViki FOTÓ: ÖTÖS RÉKA életi problémái voltak, folyton költözniük kellett. Viktória megbetegedett, két hónapig nem járt iskolába, az anya is kórházba került. A gyámhivatal januárban átmeneti otthonban helyezte el a két gyermeket. Édesapjára nem nagyon emlékszik. Annyit tud róla, hogy kiskorában megverte. Most - úgy tudja - valahol a Fekete-tengeren van. Innen nem is tudna megszökni, mondja, azt se tudná merre menjen. Meg jó itt, olyan családias. Külön szobában laknak Szindivel. Néha ő is anyunak szólítja a vezetőpedagógust, mint a kicsik. Ha nagy lesz, fodrász, vagy masszőr szeretne lenni. Lassan szállingóznak a vendégek, gyámügyesek, igazgató, polgármester, tévések. Szép ez az új ház. Talán a tortából is maradt valami. (tf) L á i I Zoli és Tbncsi, az w' elválaszthatatlan S'*? ' - ' — U ~ " : vs, V m ■ ' s m páros
