Tolnai Népújság, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-17 / 244. szám

Leléptek a térképről Különös csalókat keres a rendőrség. A szélhámo­sok minden jel szerint le­léptek a térképről. Olvasóink közül talán töb­ben is vannak, akik emlé­keznek rá: tavaly felkereste őket néhány „üzletkötő” azzal a mesével, hogy a Térképészeti és Kereske­delmi Vállalat várostérké­pet készít Szekszárdról. A jászberényi illetve jászdó- zsai vállalkozás képvisele­tében tárgyalók hirdetése­ket gyűjtöttek a beígért tér­képre. Többhelyütt szerző­déseket is kötöttek, s hogy a JÉ megrendelésnek nyomate- kot adjanak, előleget is kél - tek. Nos, főként emiatt ke­resi most őket a rendőrség. Merthogy a szervezőknek nyomuk veszett, nem tudni, melyik térképen kell ke­resni őket. Kérik, hogy akik hirdetési szerződést kötöt­tek a fantomtérkép ügynö­keivel, jelentkezzenek a Szekszárdi Rendőrkapi­tányság Vizsgálati Osztá­lyán, vagy az 501- . 100/3663-as telefonon. Nem lőttek bakot Hagyománya volt egy időben Bonyhádon a vá­rosi lövészeteknek. Ezt elevenítette fel László Antal városi rendőrkapi­tány és munkatársai, amikor lőgyakorlatra hívta a város intézmé­nyeinek, cégeinek veze­tőit. Az elmúlt héten az idő­járás is kedvezett az ese­ménynek, így a szépszámú vállalkozókedvű vezető összemérhette egymással célzótudását. A végered­ményről - a kampány­csend miatt - elég legyen csak annyit: senkinek nem kellett szégyenkeznie: ve­zetőink - kisebb-nagyobb sikerrel - valamennyien célba találtak. Egyikük sem lőtt bakot. László Antaltól megtud­tuk, hogy a rendezvény el­sősorban azért tartották meg, hogy a meghívottak kötetlen formában talál­kozhassanak egymással. A versenyt követő vacsora közben a rendőrkapitány tájékoztatta a jelenlévőket a város közbiztonsági helyzetéről, felhívta a fi­gyelmet az értékek, ingó­ságok biztosítására, ismer­tette a kapitányságra be­köthető riasztók rendsze­rének működését. Kép és szöveg: Máté Réka így céloznak ők... (Magán)­történelmi találkozások A Hímek oroszlánvadá­szain láthatunk olyan ka­lapot, melyet Gáti Béla tart a kezében. A Bony­hádon élő, magas, szikár férfi ugyan Afrikából hozta a jellegzetes tró­pusi sisakot, ám az nem egy vadász, hanem egy angol katona fejét védte a tűző naptól. Valamikor a negyvenes óvek elején, a líbiai vagy tunéziai har­cokban. Amikor az angol­szászok azzal a Bommel marsallal viaskodtak, aki két csata között éppen a helyszínen tartózkodó Gáti Bélát utasította rendre németes tisztel­gése miatt... Az 1922-es születésű Gáti Béla 1942. december 6-án hadnagyi rendfokozattal fejezte be tanul­mányait a Ludovika Akadémián. S nem telt el három hónap, a fris­sen végzett tiszt máris világlátott emberré vált, hiszen ha csak más­fél napig is, de - emlékezete sze­rint valamikor 1943. februárjá­ban - ott lehetett a németek által akkor még megszállva tartott Tunéziában. Az említett észak­afrikai országban tett „villámlá­togatása” a körülmények szeren­csés egybeesésének volt köszön­hető, ám ma már az sem titok: osztrák pilótabarátja révén szer­zett rövid útja mondhatni „feke­tefuvarnak” számított, s ha arról a magyar katonai vezetés tudo­mást szerzett volna, könnyen megüthette volna a bokáját... — Ekkoriban, azaz 1943 leg­elején hivatalosan az 1. (eszter­gomi) páncélos hadosztálynál szolgáltam, majd átvezényeltek a budapesti hadosztály-parancs­nokságra - kezdte történetét Gáti Béla. — Szó volt arról is, hogy januárban kiküldenek az orosz hadszíntérre, ám bekövetkezett a doni áttörés, s a frontszolgálat egy idó're lekerült a napirendről. Sőt, különös helyzet állt elő, mert a beállt zavar miatt pár hétig se­Harmadik oldal Akit Rommel kiszúrt hova sem tartoztam. Ek­kor kaptam a hírt, mely szerint futártiszti szolgá­latot teljesítő osztrák pi­lótaismerősöm, Krum- holz Obersturmführer (főhadnagy) Bukarestből Tunéziába repül, de köz­ben leszáll Szegeden is. Itt csatlakoztam hozzá - fogalmazzunk így - egy tapasztalatszerző utazás erejéig. A kétüléses Mes­serschmidt a Mi­lánó-Róma-Szicília út­vonalat érintve jó három és fél órás repülőút után, kora délelőtt érkezett Tunézia egyik katonai repülőterére. Hogy egé­szen pontosan hova, arra Gáti Béla - tekintettel a szá­munkra nehezen megjegyezhető arab helységnevekre - már nem emlékszik. Az azonban biztos, hogy a megszálló német-olasz erők főparancsnokának, Rommel marsallnak a főhadiszállása egé­szen közel lehetett. Ezt bizonyítja az is, hogy nem telt el sok idő a gép elhagyását követően, amikor is valaki - már a kifutó közelében felvert, nagyméretű sátraknál - váratlanul így kiáltott: „Der Alte kommt!” — Azaz, jön az Öreg. Először nem is tudtam, hogy kiről van szó. Mindenesetre én is beálltam az úgy 18-20 fős sorfalba, s ekkor láttam, hogy maga Rommel lép­del el előttünk. Néhányon kar­lendítéssel tisztelegtek, s pechemre én is így tettem. Óriási meglepetésemre Rommel azonnal „ kiszúrt ” engem, nem elsősorban a karlendítés, hanem a magyar egyenruhám miatt. Megállt előt­tem, s megkérdezte tőlem: „Un­garisch?” „Jawohl!” - válaszol­tam. „Bleiben Sie bei ungari­schen Gruß!” (Maradjon a ma­gyaros köszöntésnél!) - utasított a tábornok, majd pillanatnyi szü­net után továbbhaladt. Mit mond­jak, ott és akkor nem éreztem magam valami kellemesen. Rosszkedvemet csak fokozta Krumholz - az eredetiben erő­sebben hangzó - megjegyzése: Gáti Béla az angol sisakkal „No, te aztán jól elrontottad a renomédat!" Ezek után alig vár­tam már, hogy másnap hazare­püljünk ... így azután különösebb felfe­dező utat nem is tett Gáti Béla. Ám néhány jellegzetes emlékkép ma is elevenen él benne erről az egzotikus helyszínről és szerep­lőiről. A meleg idő, a sivatag homokjára telepített, terepszínű sátortábor, a német katonák vi­szonylag nyugalmas élete - min­denki örült, hogy egyelőre meg­úszta a rettegett orosz frontot, de azt is mindenki tudta, hogy az angolszász előrenyomulás miatt heteken belül fel kell adni az észak-afrikai hadszínteret - , csodálkozásuk a fiatal magyar tiszt váratlan felbukkanásán, és persze Rommel, akit merészsége és ravaszsága miatt az angolok Sivatagi Rókának is neveztek. S a magyar hadnagy magával hozta azt az elhagyott angol trópusi si­sakot, amit ajándékba kapott az egyik német „kamerádtól.” Máig megőrzött szuvenír, Tunéziá­ból. .. * Bizonyára számos olvasónk ta­lálkozott egykoron olyan kül­földi, illetve hazai személyiség­gel - államférfival, hadvezérrel, tudóssal, művésszel, sportolóval FOTÓ: GOTTVALD Erwin Rommel (1891-1944), tábornagy, 1941-től 1943-ig az észak-afrikai német hadsereg- az Afrikakorps - főparancs­noka. Miután meggyanúsítot­ták a Hitler elleni merénylet­ben való részvétellel, öngyil­kos lett- aki híressége, netalán hírhedt­sége révén szerepel a történe­lemkönyvek fényes vagy sötét fe­jezeteiben. Ezen olvasóinktól azt kérjük, hogy keressenek meg bennünket levélben vagy telefo­non, segítséget nyújtva soroza­tunkhoz. Címünk: 7100, Szek- szárd, Liszt tér 3. Tel.: 74/416- 211. A borítékra kérjük írják rá a jeligét: „(Magán)történelmi ta­lálkozások”! Szeri Árpád Gy. közlegény megmentése 9 ^íWn 519 ^ fT ti ■■ em tudom, Spielberg iróniának szánta-e vagy komolyan gondolta a beve­zető és befejező képsorokat. A Ryan közlegény meg­mentése című filmben az amerikai csillagos-sávos lo­bogóval kezdődik és azzal is fejeződik be a történet. Nagyon szentimentálisán. A forgatókönyv szerint egy amerikai özvegyasz- szonynak négy fia harcol a második világháborúban. Három elesik, a negyedik hazahozatalára pedig maga a vezérkari főnök ad utasí­tást. Összeállítanak egy kü­lönítményt, amely az ejtő­ernyővel ledobott, az ellen­ség hátában harcoló fiú nyomába ered. A történetet a már említett amerikai zászló keretezi, közben ta­lálhatók a normandiai part­raszállás naturalista jelene­tei és egy hídért vívott öl­döklő csata profi munkával kidolgozott képsorai. A filmet nézve elfogott a „valahol már láttam, tapasz­taltam” érzése. Hát persze, a gyermek- és ifjúkor szov­jet háborús filmjei! Azok, amelyek legalább ennyi, de olykor több szellemi muní­cióval, és a kor meg a kö­rülmények behatárolta technikai lehetőséggel ké­szültek s hatottak eszünkre, szívünkre. Milliók tudatára, érzelmeire. Azok is két részre osztották a látható vi­lágot: jókra és rosszakra. A kettő között a frontvonal volt a határ. Mert a háború frontvona­lakat húz emberek, orszá­gok közé, s a végén mindig annak lesz igaza, aki győz. És ez az igazság egészen addig érvényben marad, amíg később a győzőt is le nem győzik. Miközben Ryan közle­gény megmentéiért izgul­tam, eszembe jutott egy másik közlegény. Róla nem készült film. Részben azért nem, mert őt a véletlen a másik oldalra állította, s az ilyenekről nem szoktak po­zitív kicsengésű filmet for­gatni. Meg abban az or­szágban, ahol ez a másik közlegény lakott, soha nem volt százmillió dollár egy filmre. Közlegényünk 1941 nyarán vonult be katoná­nak. Szlovákián, Lengyel- országon át marhavagon­ban érkezett meg a Szov­jetunióba. Teljes felszere­léssel a forró nyárban gya­logolt még vagy másfélezer kilométert. Korotojaknál részt vett azokban a csaták­ban, amelyekről ugyan­olyan szörnyű jeleneteket lehetne forgatni, mint a normandiai partraszállásról. Közben érte is mentőak­ció indult. Özvegy édes­anyja felült a vonatra, s el­utazott a közeli kisvárosba, a fia alakulatához. Eljutott egészen az ezredesig. (Mert akkora hatalmasság, mint egy vezérkari főnök, öz­vegy édesanyákkal több­nyire csak filmeken jön össze, ez az utóbbi történet meg az életről szól.) Tele is sírta az özvegy édesanya a zsebkendőjét az ezredes szobájában. Röviden felvá­zolta sanyarú helyzetüket, elmondta, hogy egy éve, negyvenesztendősen meg­halt az ura, s ha a nagyob­bik fiát kiviszik a frontra, támasz, megélhetés nélkül marad a család. Végül át­adta azt a kérvényt, amit a falu jegyzője fogalmazott és vetett papírra szép zsi­nórírással. Az ezredes együtt érző arckifejezéssel átvette az árkus papirost, s odatette a többi tetejére. Arra a szép halomra, ami az íróasztala sarkán állt. Megértést kérve csak annyit mondott, hogy ha ő ezeknek a kérvények­nek helyt adna, akkor egye­dül mehetne a frontra. És ebben tökéletesen igaza volt. így aztán Gy. közlegény számos élménnyel lett gaz­dagabb a Don menti mező­kön. Például találkozott Petschauer Attila vívó olimpiai bajnokunkkal, aki mintegy véletlenül támoly- gott be a mínusz húsz fokos hidegből abba a föld alatti helyiségbe, amelyben hő­sünk is meghúzta magát. Megetették, megitatták, hagyták hogy felmeleged­jen, s aztán mehetett vissza a sajátjaihoz. Zsidó munka­szolgálatosnak ugyanis nem jutott hely fűtött bun­kerban. Gy. közlegény ezt köve­tően, visszafelé, futva tette meg annak az útnak egy ré­szét, amelyet a nyáron gya­log. Egyszer, hátranézve még látta, amint egy fehér leples katona ráfogja a dob­táras géppisztolyt. Utána már csak arra emlékezett, hogy a társai a hóna alá nyúlnak, s futva magukkal vonszolják. Ez volt Gy. közlegény első igazi meg­mentése. A második akkor történt, amikor felrakták egy német sebesültszállító vonatra. A harmadik Mun­kácson, a hadikórházban, ahol nagyon egyszerűen győződött meg az orvos ar­ról, hogy nem maradt-e benne a lövedékből egy da­rab: hosszú kötőtűkkel ko­torászott a sebben. Aztán Gy. közlegényt sokadszor is megmentették, utoljára akkor, amikor eltávozási parancsot írt neki a száza­dosa, holott tudta, ha apám hazamegy, nem látja többé, mert a falun másnap átvo­nul a front. H ■■át, röviden ennyi Gy. közlegény megmenté­sének története. Ha egy­szer forgatókönyvet írok róla, biztosan beleveszem keretnek azt a (három-) sávos lobogót, amely többnyire ott lapult a pad­lásunkon, a gerendák meg a cserepek közé tűzve. Utoljára 1956 októberében volt a kezemben, amikor előbb gondosan összebiz- tostűztem az egerek által rágott lyukakat, majd a vásznat egy dióverésre használt póznára kötve - az anyai tiltással hősiesen dacolva - kidugtam a pad­láslyukon. Gyuricza Mihály * « t í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom