Tolnai Népújság, 1998. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-05 / 208. szám

1998. szeptember 6., vasárnap A bárófiúk még nem nősülnek (Folytatás az 1. oldalról.) A felújított és rendkívül otthonossá tett Kajmádi kas­télyban készült a következő riportunk úgy, hogy a tol­mács szerepét a grófnő vál­lalta, hiszen ő tökéletesen be­szél magyarul, míg férje csak pár szót ért nyelvünkből. — Melyik várost tekintik otthonuknak, hiszen Német­országban, az USA-ban és Magyarországon is vannak érdekeltségeik? — Németországban, Münstertől 19 kilométerre van a férjem háza. Ezt a tele­pülést úgy hívják, hogy Haus Havixbeck. Itt élünk abban a házban, melyet a férjem ősei kilencszáz évvel ezelőtt épí­tettek. — Ez egy egyszerű épület vagy kastély? — Egy kétemeletes épület, amelyhez nagy udvar és kü­lönböző gazdasági épületek tartoznak. Lehet kastélynak is mondani. Egy patak veszi körbe az épülettömböt. A báró családja több száz éve lakik itt, melyhez több száz hektár erdő és termőföld is tartozik, illetve erdészettel és sertéstartással is foglalko­zunk. Minden gépesítve van, így a teljes személyzetünk a sza­kácsnővel és a munkásokkal együtt nem több tizenöt fő­nél. — Hogyan alakul a gróf­nőnek egy átlagos napja? — Minden nap reggel le­megyek a konyhába és meg­beszéljük, hogy aznap mi le­gyen az ebéd és a vacsora. Ha bevásárlásra kell készülni, akkor összeállítok egy listát, hol, mit kell megvenni. Az akciókat, árleszállításokat a nagyobb bevásárlásoknál fi­gyelemmel kísérjük. — Ön szeret vásárolni? — Nem a szenvedélyem, de ha feltétlenül szükséges, megteszem. A minőség na­gyon fontos szempont. Ru­hát, cipőt általában ugyanott veszünk. A fiúknak és a fér­§ Táborlakók eltemetése - valahol Oroszországban. Getman festménye SZUKEBB SZÜLŐHAZÁNK Közelről Harmadik oldal Zichy grófnő és Clémens August von Twickel báró FOTO: GK Decsen járt A Gulág titkos festője Nyikolaj Ivanovics Getman egy Sztálin-ellenes kari­katúra miatt - amit egyébként nem is ő rajzolt - ki­lenc évet töltött különböző szovjet lágerekben. Az egyik munkatáborban ismerkedett meg egy ma­gyar fiúval - Bien Z. Györggyel aki sokat mesélt neki szép hazájáról. Getman ekkor határozta el, hogy ha túléli a megpróbáltatásokat, egyszer fel­tétlenül ellátogat Magyarországra. jemnek is én vásárolok úgy, hogy az anyagot megveszem, ők maguk pedig megcsinál­tatják belőle az öltönyeiket. — Kicsit elkanyarodtunk a napi tennivalóktól. A konyhai teendők után mivel folytatja a napot? — Mindig kapunk hivata­los leveleket, meghívókat. Délelőttönként leülök az író­asztalomhoz és ezekre vála­szolok. Ezt követően a falu­ban több idős embert meglá­togatok, a katolikus temp­lomba is benézek. Az asztalos műhely az én felügyeletem alá tartozik, te­hát itt is van feladatom. Az alkalmazottak tizenkét óra­kor, a család tagjai fél egykor ebédelnek. — Mekkorák a gyermekei? — Clémens a legidősebb fiam - aki az édesapja után kapta a nevét - huszonhét, a leányom, Mária Terézia hu­szonöt, és Gyuri - az én édes­apám után kapta a nevét- hu­szonhárom éves. Amíg a gyermekeim kicsik voltak, igazi családi életet éltünk. A papát szekálták az irodájá­ban, mindig velünk voltak. Játszottunk, szeretgettük őket. Clémens már mezőgazda- sági egyetemet végzett és ott­hon, a gazdaságban dolgozik. Mária Terézia most fejezte be a tanulmányait és szeptem­ber 1-jétől Londonban, egy neves régiségkereskedésben vállalt munkát. Gyuri pedig - miután két évet itt töltött Magyarorszá­gon és meg is tanulta a nyel­vet - ismét tanul egy keres­kedelmi főiskolán. Ezt köve­tően ismét visszajön Magyar- országra és meg kell tanulnia dolgoznia is, itt a szekszárdi gazdaságunkban. A nagyobb családi ünne­peken/ de legalább havonta egyszer ma is együtt a család. Ilyenkor nagyon örülünk egymásnak. Összetartásra, egymás segítésére neveltük a gyermekeinket. — Mindhárom gyermeke még független, mi történne, ha bejelentené egyikük a há­zassági szándékát? — Megvétóznánk. Ugyanis előbb tanuljanak meg dol­gozni, aztán foglalkozzanak a családalapítással. Ez nem je­lenti azt, hogy nem udvarol­nak és randevúznak. Közben a báró úr rokon­sága is szóba került. Neki nyolc testvére van, három le­ány, a többi fiú. Sajnos már nem élnek mindnyájan. Volt közöttük püspök és gyer­mekorvos. Amire még büszke, hogy 1860-ban a nagyapja alapította az első ér­tékesítő gabona-szövetkeze- tet Németországban .melyek mintájára egyre több szerve­ződik Magyarországon is. Ezt követően még sok minden szóba került, többek között az egy éve elhunyt Diana hercegnő is, akit sze­mélyesen is ismert a báró és a grófnő, hiszen többször is kaptak meghívást a királyi udvar egy-egy rendezvé­nyére. Ami azonban ennél is fon­tosabb az az, hogy Zichy grófnő büszke arra, hogy a hazája Magyarország. Olyan szépen, választékosán beszéli a nyelvünket, mintha soha nem lett volna arra kénysze­rítve, hogy évtizedekre el­hagyja a szülőhazáját. Mauthner Az ifjúkori terv napjaink­ban, a múlt hónap köze­pén valósulhatott meg. A jelenleg Őreiben élő, nyolcvanon felüli Getman - aki végül is megmene­kült a Gulágból - már mint neves festőművész keres­hette fel hazánkat. A szi­bériai lágerekben látott és átélt szörnyű élményeket szabadulása után - titok­ban - ötven festményben örökített meg, s az alkotá­sokat, mint egyedülálló kordokumentumokat, nemrég 200 ezer dollárért vásárolta meg az amerikai Jamestown Alapítvány. Getman útját az egykori lágertárs, Bien György mellett az ugyancsak hosszú időre a Szovjet­unióba hurcolt, Decsen élő - s viszontagságait könyvben is megörökítő - Szekeres Imre Gyula ké­szítette elő. Tőle tudjuk, hogy a fehér hajú és sza- kállú, Hemingway-t idéző orosz vendégnek milyen fogadtatásban, progra­mokban volt része a Sár­köz fővárosában, illetve egy rövid kirándulás ere­jéig Szekszárdon. Nyikoláj Ivanovics Getmant igazi, magyaros vendégszeretettel fogad­ták a településen. Miként Szekeres Imre Gyula el­mondta, ízlett neki a töl­tött csirke, a rétes és a fi­nom vörösbor. Találkozott Decs polgármesterével, Nagy Zoltánnal is, aki au­tójával körbevitte a mesz- sziről érkezett vendéget a községben. Szekszárdon egy sors­társhoz, a szintén egykori lágerlakó Simon Lajoshoz kopogtatott be az Getman, kísérője társaságában. Mindhárman oroszul be­szélgettek egymás között, hiszen a két magyar is kö­zel tíz évig gyakorolta Szi­bériában a „keleti akadé­mia” nyelvét. A festőművész termé­szetesen a daszvidányia - viszontlátásra - szóval kö­szönt el szívélyes vendég­látóitól, s úgy tűnik, hogy az újbóli találkozás legko­rábban egy év múlva ismét létrejön. Getmannak ugyanis az eddig általa felkeresett országok közül Magyarország tetszett a legjobban, s mint mondta, szívesen vásárolna magá­nak házat, akár a Sárköz­ben is. -szá­Gyuricza Mihály: Rémálom ü JL vettenetes éjszakám volt. Azt álmodtam, hogy indulok az önkormányzati választáso­kon. Aki ismer, tudja, hogy nálam már ez is elég a „pánikoláshoz”, hisz a közszerepléssel úgy vagyok, mint a parlagfűvel: kikészít. De ami azon az éjszakai választási gyűlésen tör­tént, az minden képzeletet felülmúl. Álltunk a pódiumon néhányan, reménybeli képviselők. Velünk szemben ültek potenciális választóink. Nekünk, jelölteknek az volt a fel­adatunk, hogy meggyőzzük őket, ránk sza­vazzanak, mert csakis mi tudjuk egyedül, hol rejtezik a haza, a helység és a T. Választópol­gár üdve. (Esetleg az egész világé, de Európáé mindenképpen.) Volt a szónokok között, aki fennköltre vette a figurát, mások nemes egy­szerűséggel a jelenlegi képviselőket szapul­ták ...Ki modorosán, ki suk-sükölve próbálta m agát eladni. Es akkor rám került a sor.- Tisztelt választópolgárok! Kedves Bará­taim! - akartam mondani, miután sikerült le­nyelnem a torkomba szorult gombócot, és nagyjából megreguláztam remegésre hajló inamat. Mondom, ezzel akartam kezdeni, de a dolog rendkívüli fordulatot vett. - Adj Isten Józsi bátyám! Maga is itt van, kedves szom­széd? Csókolom, Margit néni! Jó, hogy eljöt­tek, hiszen ahogy kendteket ismerem, már csak az atyafiság okán is nekem szánják a nyomorult kis voksukat. Hát, rajta, kell is a szavazat, pontosabban a képviselői tisztelet­díj. Mert elhatároztam, hogy mostantól meg­fogok minden fillért, úgy élek, ahogy azt az elém állított minta inspirálja, betörök a kö­zéposztályba. Lesz új kocsi, külföldi nyaralás, automata garázskapu, amikor kinyitom, sza­porán villog a sárga lámpa. Esténként meg odaállok a Mercivel a pub (gyengébbek ked­véért: kocsma) elé, és milliós üzletekről dum- csizok a velembeliekkel. Közben két tenyérrel melengetem a jeges whiskyt, nehogy éppen most, innen a földi paradicsomból vigyen el egy gennyes torokgyulladás. Amikor idáig jutottam, hatalmas erőfeszí­téssel felemeltem a tekintetem a pulpitus tö­redezett, műanyag borítású ferde lapjáról, és a szemem sarkából a hallgatóságra pillantot­tam. Az láttam, hogy míg korábban egymással beszélgettek, Margit néni is inkább az egy sima-egy fordítottra figyelt, most néma csendben szegezik rám tekintetüket.- Ha rám szavaznak, azon leszek, hogy a mi elhanyagolt környékünkre is több figyelem és főként pénz jusson a nagy, közös kasszából - fogalmaztam meg frappánsan a közlésre szántakat. De hát, kell-e mondanom, hogy ehelyett egészen más hangzott el:- Ha majd ott ülök a testületben, természe­tesen teszek a Julis néném háza előtti meg­süllyedt járdára, amelyről a vert falak alá szi­várog a csapadékvíz. Inkább azokban a bizott­ságokban igyekszem tért nyerni és helyet sze­rezni magamnak, amelyekben a nagy, zsíros megrendelésekről döntenek. Mert ugye nem mindegy, hogy az itt, mellettem álló, hájfejű vetélytársam öccsének a kft-je kapja-e a mun­kát, vagy a Jani sógoré. Elvégre szegény só­gornak lassan felkopik az álla, hisz olyan po­csékul és drágán dolgoznak az emberei, hogy csak a hülye bíz rá valamit. No, nem baj, ha ő építi a szennyvízvezetéket, majd szólok az önkormányzati osztályvezetőnek, hogy ne nagyon firtassák a minőséget - és ezzel passz. Ugyan néhány hónap múlva olyan lesz az út­test, mint a budapesti hullámvasút, de akkor jöhet a Feri bátyám bt-je, szép pénzért helyre­hozzák a helyrehozhatót. Ha meg netalántán felplankolja a témát va­lami tetű firkász, olyan pert akasztok a nya­kába, hogy arról kódul. Megtanítom én arra, hogy mi a hitelrontás, személyiségi jog, üzleti titok! Csak nem képzeli, hogy rá, meg a nyil­vánosságra tartoznak ezek a komoly és a helység legbensőbb érdekeit érintő dolgok?! Ezekkel csak és kizárólag a polgárok által vá­lasztott hiteles és feddhetetlen képviselők, meg az őáltaluk kijelölt hivatalnokok foglal­kozhatnak. Másnak kuss! A szavazás után már a választónak is! Punktum! Idáig jutottam a kortesbeszéddel, amikor a sarki kocsmából szerződtetett pincérfiú egy pohár vizet hozott. Szegény megbotlott a mik­rofonzsinórban, és oly szerencsétlenül akarta menteni a helyzetet, meg a poharat (112 Ft+áfa), hogy annak tartalmát a fejemre borí­totta. Ettől tértem magamhoz. Valahogy letá­molyogtam az emelvényről. s i^enkire se nézve akartam kiosonni a te­remből, de a hallgatók utamat állták. Előbb azt hittem, ellátják a bajomat, de legnagyobb meg­döbbenésemre gratulálni akartak. Olyasmi ju­tott el a tudatomig, hogy bizony ők még soha nem hallottak ilyen őszinte kortesbeszédet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom