Tolnai Népújság, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22 / 196. szám
Minker tanár úr, aki most, ebben a korban szeret élni Őskor, ókor, középkor, újkor -, ismerős fejezetek az iskolából, rengeteg évszám és még több név, amit nemigen szeretnek biflázni a diákok. Különösen a fiúk. Akad azonban köztük kivétel: Minker Norbert, aki középiskolai történelemtanári diplomát szerzett Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen, s aki szeptembertől a bonyhádi Perczel Mór Kereskedelmi Szakközépiskolában tanít. Norbert a nyáron gyalogmunkás volt az aparhanti téesz szőlészetében.- A munka nekem nem új dolog, már általános iskolás koromban mérleges voltam a téeszben aratás idején. Később a szőlőben dolgoztam minden nyári szünetben egy jó hónapot, kellett a pénz, főként a nyaralásra - mondja Norbert, mikor megkerestük egy nyári délutánon Apar- hanton. — A családi körülményeim nem köteleztek arra, hogy nyaranta dolgozni menjek, de úgy gondoltam, hogy értelmes dologgal kell eltöltenem a szünidőt. A május, a június, a vizsgaidőszak nagyon kemény volt, idegileg megviselte az embert. A fizikai munkától feltöltődtem, pszichésen mindig „kitisztultam” és határozottan állítom, hogy jól esik dolgozni. Itt Aparhan- ton 50 méterre van tőlünk a konditerem, de én nem az a típus vagyok, aki oda jár. — És még mondja valaki, hogy aki akar dolgozni, az nem talál munkát. — Faluhelyen mindig van munkalehetőség. — Hogyan érezte magát azok között, akik egész életükben csak fizikai munkát végeztek? — Én azért mentem tanári pályára, mert nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Nagyon jól éreztem magam, mert a munkások között voltak ismerőseim, barátaim, rokonaim, és mindenkivel jó kapcsolatot alakítottam ki. Ha valaki feldobott egy témát, akkor mindenkinek volt hozzáfűzni valója, beszélgettünk filmekről, amit előző este láttunk a tévében, megtárgyaltuk az eseményeket, amelyek a faluban történtek. Egyszerű, mindennapi dolgokról beszélgettünk. Gyakoriak voltak az ugratások egymás rovására és szórakoztatására, másképp nem is lehet elviselni ezt a nagy meleget, meg a viszonylag kemény fizikai munkát. S így az idő is sokkal gyorsabban telt. — Kértek-e valamiben segítséget?- Inkább én kértem tőlünk, hiszen ők már régóta végzik a szőlőmunkákat, s bizony sok mindent nem tudtam.- Lett-e új barátja?- Ilyen kis faluban, mint a miénk, munkahelyen már nem tud új barátot szerezni az ember, hisz mindenki ismer mindenkit. Én meg ugye visszajáró diákmunkás voltam, ráadásul már dolgoztam máshol is. Mikor tavaly megkaptam a diplomámat, közel s távol sehol nem volt tanári állás. Három hónapig helyettesítettem Kurdon az iskolában, majd menetirányító lettem Bonyhádon a Volánnál.- Honnan a szerelem a történelem iránt?- Általános iskolában az akkori igazgató, Kitanics Lajos szerettette meg velem a történelmet, aztán a bonyhádi gimnáziumban két nagyon jó tanárom volt, a Tatainé és a Német Orsolya. Ők oltották belém a történelem szeretetét. Negyedik gimnáziumban már nem is volt kérdéses, hogy hová jelentkezem. Igen jó előadókészséggel rendelkezik mindegyik volt tanárom és világos, logikus a gondolatmenetük. Szerencsére könnyen is tanultam, hamar megragadt a fejemben minden évszám és minden név.- Melyik történelmi korszak a kedvence, amiben mondjuk szívesen élt is volna?- Kedvenc korom nincsen. Amit magam sem tudom miért, de nemigen szeretem, az a magyar őstörténet. De azt is meg kellett tanulni, és azt is tudni kell. Én most, ebben a korban szeretek élni, én most érzem jól magam, és nem nagyon kívánkozom vissza egyetlen történelmi korba sem.- A nyári munka idején tanult-e az emberektől olyasmit, amit most ősztől a tanításban hasznosítani tud?- Nagyon sok mindent tanultam. Például azt, hogy nem sok ember van, aki igazán szeretne fizikai munkát végezni. De most olyan világban élünk,, hogy minden egyes munkahelyet nagyon meg kell becsülni, mert soha nem lehet tudni, hogy melyik állás mikor szűnik meg. Sajnos manapság nem lehet válogatós az ember, főleg az, akinek a családját is el kell tartani. Aztán megtanultam azt is, hogy nagyon fontos egymást segíteni, hisz főleg a kaszálásnál előfordult, hogy valaki nehezebb területet kapott, ilyenkor kisegítettük egymást. — Ha nincs összetartás valahol, mi annak az oka? — Lehet életkori különbség az oka a széthúzásnak. Az egyetemen tapasztaltam azt is, hogy másképp viselkedik, akinek sok pénze van és másképp, aki szegény. — Ön bármilyen élethelyzetbe kerül feltalálja magát, hisz nemcsak az eszéből, hanem a kezéből is megél. — Nem fogok soha megijedni. De én tanár szeretnék lenni, emberekkel akarok foglalkozni. Már készülök a tanévre, olvasgattak, jegyzetelek. Aztán találok munkát itthon a kertben is, meg az állatok körül is. — Milyen gyerekeket szeretne „kiadni” tanárként a kezei közül? — Olyan (diákokat, akik pontosan tudják, hogy mi a céljuk az életben. Olyanokat, akik toleránsak, akik tisztában vannak a kötelezettségeikkel, azzal, Ihogy mindegy, hogy tanul vagy dolgozik az ember, a legnagyobb erőbedobással végezze a munkáját. D. Varga Márta Olyan, mint egy szerelmi élmény Újabb „nagy tett”, harminchárom év után- Taknyos kölyök vagy te hozzám képest! — korholta nemrégiben Monos- tory urat volt kiképzője, Magyar Miklós, a honi ejtőernyőzés egyik élő legendája, aki 82 évesen még mindig ugrik. Tulajdonképpen ő beszélte rá egykori tanítványát, hogy újra belekóstoljon a bátrak, többek szerint a hülyék sportjába. (A tudósító szerint - aki egy álló repülőgépből kitekintve is képes szédüléssel küszködni- az ejtőernyőzés a hősök sportja. Monostory úr e tevékenység megítéléséről így vélekedik: előbb ki lehet próbálni, aztán lehet véleményt formálni.) Ő egyébként, 15 évesen, Budaörsön szeretett volna e téren először tapasztalatokat szerezni, ám mivel bőséges lakomák után is csak 49 és fél kilót nyomott, egy évet kellett várnia (híznia) ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Az első ugrása után viszont megfogadta, hogy ő az életben többé nem csinál ekkora meggondolatlanságot. A „soha többé” végül 3 hétig tartott, aztán - még tinédzserként - 25 ugrás következett. Monostory Mihály ’63-ban vonult be katonának, és a két év alatt Szolnokon - Magyar Miklós szárnyai alatt - további több, mint százszor ért földre a magasból az ernyő segítségével. ’72-től Svájcban folytatódott az élete, ahol az ugrásokat nem folytatta, de mint a repülés szerelmese, belépett az ottani amatőr repülőépítők klubjába, ahol saját gépet is készített. ’92-ben települt vissza Magyarországra, ma is a Tolna melletti Gutay kastélyban él népes családjával. Fiatal felesége, Marianna nem próbálta visszatartani férjét az újabb ugrásoktól („miért ne, ha örömet okoz neki, és ha tudja, hol a határ”), feltéve, hogy neki nem kell követnie a férjét, még a repülőgép fedélzetére sem. A gyerekek viszont felszálltak apjukkal a „nagy visszatérés” alkalmából, amelynek helyszíne az őcsényi repülőtér volt, időpontja pedig augusztus 20., délelőtt 10 óra. A 33 éves szünet utáni ugrást természetesen alapos orvosi vizsgálat előzte meg (hiába, 50 év felett tompulhatnak a reflexek, az emlékezet, lehet, hogy már a láb sem a régi), és - Tóth Zoltán vezetésével - még alaposabb kiképzés (hiába a rutin, hiába, hogy Monostory úr szerint az ejtőernyőzés olyan, mint a kerékpározás: nem lehet elfelejteni.) Az utolsó földi eligazítás után aztán felszállt a repülő az utasaival, köztük a „visszatérővel”. r \Vt Ki tudja, kiben nagyobb ilyenkor a drukk, a lent maradókban vagy a magasba emelkedőkben? 800 méternél hárman ugrottak ki a gépből, elsőként Monostory Mihály. Azt mondja, a kiugrás a kritikus pillanat, és amíg ki nem nyílik az ernyő, sok minden átfut az ember agyán. (Igaz, az ejtőernyősöket nemigen foglalkoztatja a „túlélés gondolata”.) A selyem szerencsére majdnem mindig belobban. így volt ez valamennyi „hősnél” is, aki aznap Őcsényben ugrott. Monostory úr a „célkereszttől” néhány méterre ért földet, ahogy a nagykönyvben meg van írva, igazi hazafiként („talpra magyar”). Kicsit azért megizzadt. Később rágyújtott egy cigarettára. És a reptéri vendéglátóipari egységben egy pezsgő is eldurrant családi-baráti közegben. Monostory úr, ha már újra elkezdte, folytatni szeretné az ejtőernyőzést. Ha nem is akarja sportszerűen űzni, folyamatosan szeretne gyakorolni. Aminek varázsát szerinte „ugyanúgy nem lehet szavakban kifejezni, mint amikor egy férfi és egy nő először vannak egymással”. Steinbach Zsolt mm Rekord méretű vadkan Dunaszentgyörgyön Páratlan vadászszerencse Nagyon sok vadász álma volt ez a disznó, nekem jutott az a szerencse, hogy puskavégre kaphattam! - mondja a dunaszentgyör- gyi Kardos László. Augusztus 20-án este kapitális vadkan esett a szentgyör- gyi határban. Régi ismerőse volt a kan a szentgyörgyi vadásztársaságnak, de a szomszédosoknak is. Nyolc éves lehetett, 260 kilós, a megyében nemigen akadt párja. Magányos harcos volt - meséli Kardos László - és kiszámíthatatlan, hol itt, hol ott bukkant fel. Egyeduralkodó volt, a búgási időszakban válogathatott a kocák között. Nagyon sok vadász pályázott rá, annyira, hogy kérték, ha valaki elejti, szóljon, hogy megnézhessék. Jó volt a mozgás -a területen, a Duna-ágnak egy ágvégénél, Faluhelyen, ahol már csak iszap van. Ebbe szeretnek járni a disznók dagonyázni. Kimentünk Kaiser István barátommal, estefelé járt már, de jó lővilág volt. Ekkor, olyan hetven méterre jött le a disznó az árok aljára, én a másik végén ültem. Szépen tartott felém, megvártam, míg harminc-negyven méterre ér. Jól láttam, nem volt semmi takarás, ott lőttem meg az iszapban, egy 375-ös holland Magnummal. Rendesen sikerült lapockalövés volt, azonnal kimúlt. A méreteivel nem igazán voltam tisztában, hiszen az iszapban jött, szemben tartott velem. Azt láttam, hogy kan, mikor keresztbe fordult, azt is, hogy hatalmas. Biztos még mindig nem voltam abban, hogy ő az, csak mikor kihúztuk. Öt ember kelleti: hozzá, telefonon hívtunk segítséget, majd kötelekkel ki vontattuk. Nem lehet elmondani mit éreztem. Azt hiszem ez volt életem disznója! Nem valószínű, hogy még egyszer találkozom ekkorával, hiszen akik a környékben régóta vadásznak, azok sem emlékeznek ekkora állatra! A faddi vadásztársaságnál jó néhány éve lőttek egyet, az százhetvenhat kiló volt zsigerelve, ez azért nagyobb. A rekordméretű kan, annak rendje-módja szerint a hűtőházba került. Kardos Lászlónak marad a nem mindennapi trófea, a vadkan 24 centis agyara és a bőre. Minden bizonnyal előkelő helyen díszeleg majd a lakásban.-kcs-
