Tolnai Népújság, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-01 / 179. szám
„Nem feltétlenül az én véleményem a mértékadó!” A keze alá dolgoznak a kukták Ritkán van itthon - szabadkozik a feleség, Gabi és ezt talán panasznak is felfoghatnánk. Várnunk kell, mert Faller Dezső éppen a paksi futballszurkolók egyik vezetőjével tárgyal a jövőről. Tény, hogy elfoglalt ember, egy jelentős cég vezetője, önkormányzati képviselő, sportvezető. Kezdjük mindjárt a futballal, javaslom mikor megérkezik.-Nem örülök, hogy az eddig közösen működő ASE-PSE labdarúgó szakosztály kettévált. A valamikor volt szurkolói szembenállás megszűnt, kialakult egy-egy mag mindkét csapat körül, ebben voltak „átfedések”. így nem csak hogy nem drukkoltak az ASE ellen, már biztatták is a csapatot. Nem örülök a pénz miatt sem, a megegyezés szerint fele-fele arányban támogatta az atomerőmű és az önkormányzat a szakosztályt. A képviselő-testület így „kényszerpályán” volt, meg kellett adnia azt az összeget, amit az erőmű. Már volt is képviselőtársam, aki megjegyezte: ugye most már nem kértek annyit, mint eddig! Kezdődhet minden elölről.- Keveset vagy itthon, panaszkodott a nejed.- Igaz, de egy-két éve még ő is kijárt a meccsekre velem.- Nem csak a futballról van szó, akad még más elfoglaltságod is.- Meg tudom érteni a panaszát, azzal szoktam vigasztalni, hogy ha nem vagyok itthon, nem tudunk összeveszni. Ez persze csak tréfa. Egy napom a következőképpen néz ki: reggel hétre megyek a céghez dolgozni, ott vagyok négyig, ötig. Utána elkezdődik az élet az önkormányzati bizottságokban, felügyelő bizottságokban kora estig, majd jön a futball.- Mennyi időt töltöttél az elmúlt négy évben az ön- kormányzati, társadalmi feladatokkal?- Érdekes amit kérdezel. Igazából nem számoltam össze, de ha végiggondolom jókora idő jönne össze.- A család hogy viseli ezt?- Szerencsém van. Egyrészt rendkívül toleránsak, másrészt szerencsés a család összetétele. Tudnod kell, hogy apósom velünk él. A végzettsége kertész, látszik a hozzáértés, a szeretet, amellyel a ház körüli teendőket végzi. A gyerekek is segítenek neki. Én legfeljebb a „kemény” munkákhoz kellek, mint például a permetezés, vagy néha a fűnyírás. A nejem vezeti a háztartást: nagyszerűen. Szóval nekem marad a szombat, vasárnap. Szeretek főzni, ami a feleségem szerint úgy történik, hogy mint egy főszakács dirigálok, az összes kukta pedig dolgozik. Persze tiltakozom, hogy nem így van, de ha végiggondolom van benne némi igazság. Arról nem is beszélve, hogy vasárnap időre kész kell lenni az ebédnek, mert mennem kell a meccsre. — A nyarat, a szabadságot nyilván együtt töltitek. — Ez is nagyon érdekes, az idén a gyerekek közölték: ők már a saját életüket élik. így nélkülük megyünk nyaralni. Tavaly kezdődött, a lányom .már nem jött velünk, most a két fiú is bejelentette a „szakadást”. A párom egy kicsit pityergett, de tudomásul vettük.- Bármennyi elfoglaltságot is jelent amit vállaltál, úgy hírlik nem ment el tőle a kedved, és újabb négy évre jelölteted magad képviselőnek. Miért?- Aki az előéletemet ismeri, tudja az okát. Általános iskolás korom óta úgy szerettem élni, ha vannak körülöttem emberek. Volt egy időszak, 1990 és 94 között amikor semmiféle közéleti feladatom nem volt és nagyon rosszul éreztem magam. Az utóbbi négy évet viszont jól éltem meg. Voltak feladatok amelyet a környezetem fogalmazott meg, és ha nem is mindent, de ezeket nagyrészt sikerült megvalósítani. Egyetlen dolgot kellett megtanulnom a testületben, azt, hogy nem feltétlenül az én véleményem a mértékadó. Lehet másnak is véleménye, alakulhat e szerint is a döntés és ezt tisztelettel tudomásul kell venni. Rákosi Gusztáv ■tor Magyarország: egy trükkös álom A munka megöli az embereket. Legalábbis ezt gondolja a 16 éves Maksay István, aki az erdélyi Tusnádfürdőn él. A fiú zsenge kora ellenére sokat látott már a világból, talán olyasmit is, amit nem kellett volna. Azt mondja: a legnagyobb vágya, hogy Magyarországra jöjjön. Félő azonban, hogy mindez csak álom, s talán álca: ő egyszerűen csak túl szeretné élni a nyomort. Istvánnal akkor ismerkedtünk meg, amikor Tusnádfürdőn szállást kerestünk. Nagyon készségesnek mutatkozott. Amikor kivettük a házat, rögtön láttuk, nem először jár ott: tudta, hol a villanykapcsoló, merre a tévé, mit lehet fogni rajta. Egyik este elmesélte, hogy édesapja három évig vasutat épített, majd kalauz lett. Később fuvarozott egy nagy fekete lóval. Most munkanélküli, körülbelül négyezer forintnak megfelelő segélyt kap. Édesanyja soha nem dolgozott, egyedül van otthon a tíz gyerekkel. István legidősebb testvére húsz, a legfiatalabb négy esztendős. A felnőtteknek sincs munkájuk. A fiú reméli, hogy a nyár végén férjhez megy a legidősebb nővére. 0 egyébként pincér. Még ezzel a szakmával is nehéz elhelyezkedni Tusnádfürdőn. Azt már nem Istvántól tudjuk, hogy valamikor naponta tízezer ember is megfordult a városkában, ma jó, ha hat-nyolcszáz vendég van. A fürdők lepusztultak, új kutakat kellene fúrni, egyetlen „mezo- termál” fürdő működik. Ez olyan mint nálunk egy falusi strand, egy kis langyos ásványvízzel. — Én sem akarok élni a nyakikon - utal arra a fiú, hogy a szülők nehezen bírnak a tíz gyerekkel. Kimegyek „magyarba” elvégzek egy iskolát: kőműves leszek. Ott építem a szép házakat a magyaroknak - álmodozik, majd hozzáteszi: — Aztán hazajövök, letöltőm a katonaidőt és utána itthon segítek a családnak, aztán megnősülök. — Hogy jutsz Magyarországra? — Hatezer forintért elvisznek. Már csak ezer- négyszáz hiányzik belőle. Holnap elmegyek egy időre Craiovába dolgozni, abból összegyűjtöm hozzá a pénzt. István elmondja, hogy nem akar nyomorban élni, de a munkáért sem rajong. Ismer a szomszéd faluban egy százkét éves embert. Szerinte Gyula bácsi soha életében nem dolgozott. — Ha dolgozott volna, a munka megölte volna - állítja határozottan. Az öreg iszik, de nem cigizik. Egész életében „kérin- csélt”. A kamasz állítja, hogy a háztulajdonostól egy fillért nem kap a közvetítésért. Nem is ismeri, - mondja. Csak azért volt oly jó hozzánk, mert látta, hogy nem kaptunk szobát a szállodában. Otthonról hozott ruhával és egy vacsorával köszönjük meg a segítséget. Meghagyjuk, értesítsen bennünket: hogy sikerült neki Magyarországon. Másnap mégis találkoztunk Tusnádfürdőn. Merthogy István mégsem utazott el dolgozni. Azt mondta: rosszat álmodott, ezért nem indult útnak. Mi lesz a pénzzel, amit a magyar útra akartál gyűjteni? - kérdeztem. Válasz helyett visszakérdezett: tudnék-e neki ötszáz forintot adni az útiköltséghez. Mondom: amikor megyünk haza, elvihetjük, akkor nem kell az útra pazarolnia a pénzét. Ezt a megoldást udvariasan visszautasítja. Ennyiben maradunk. Legalább egy kiló kenyérre adjak mégiscsak pénzt - fogja könyörgőre. Egy ilyen kérésnek hogy lehet ellenállni? Hangyái A barátokból tanúk, majd sértettek lettek Mit (nem) tehet egy főkapitány? (Folytatás az 1. oldalról.) — A másik kiszivárgott információ szerint Budapest főkapitánya szekszárdi szőlőjében a beosztottait dolgoztatta. — Ez így elég durva megfogalmazás, ugyanis nem a beosztottaimról van szó, hanem a barátaimról. Ők valóban a megyei főkapitányság munkatársai - akikkel „együtt nőttünk fel” Szekszárdon az utóbbi 20-25 évben. Teljesen természetes volt - és most is az - köztünk, ha valakinek szüksége van rá, akkor beosztástól függetlenül megyünk egymásnak segíteni. Ha kell szőlőt telepíteni, tanyát, pincét építeni és szüretelni. Mivel én főkapitány voltam, ez már bűncselekmény?! — Beszéltem a katonai ügyésszel, ő sem állította, hogy a sértettek utasításra, vagy kényszerre hivatkoztak volna.- Ez úgy történt, hogy tanúként hallgatták ki őket, majd utána küldtek mindegyiknek egy papírt, hogy azt átminősítik sértetti kihallgatássá. Fel vannak háborodva, hogy őket semmiféle sérelem nem érte: mitől lennének sértettek?- A katonai ügyész a törvényre hivatkozva azt mondta, hogy az elöljáró nincs arra módja, hogy szívességet kérjen.- Miért, a főkapitány, az már nem ember? Neki meg kell szüntetni a társadalmi kapcsolatait, a baráti körét fel keíl számolni, mert ha valaki elmegy hozzá a tanyájába egy pohár borra és odébb tesz egy üres hordót, akkor az már bűncselekmény? — A kölcsönös szívességeket kivették az esetek közül. — Aki nem hívott meg, ahhoz nem tudtam elmenni, aki nem épített tanyát, az nem hívhatott segíteni. — Mikor történtek a „vádbeli események’’? — 1996 május elsején, akkor telepítettük a szőlőt. — Mikor tették a feljelentést? — 1998 április 26-án, névtelen levélben. — Mik a további személyes tervei? — Ha szüksége van rám és szakmai tudásomra a rendőrségnek, és tábornoki rangomnak megfelelő beosztást ajánlanak, akkor maradok. Ha pedig nem, akkor a máshol folytatom a munkámat. Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy a civil szférában nagyobb igény van megszerzett tudásomra, tapasztalataimra, és ott becsületes embernek tartanak, nem úgy, mint a rendőrségen. — Ezt nem értem. — Komolyan mondom, hiszen mindenféle ürüggyel feljelentést feljelentésre halmoznak ellenem. — Megbánta, hogy elment budapesti főkapitánynak. — Dehogy bántam meg! Ez egy olyan élmény, ami nem marad nyomtalanul az ember életében. Ma is azt mondom, hogy ez olyan megtisztelő szakmai kihívás volt, aminek nem lehetett ellenállni. Én legalább elmondhatom magamról, hogy másfél évig a főváros főkapitánya voltam. Azt tudomásul veszem, hogy új kormány, új belügyminiszter van, új követelményekkel és ehhez új embereket keresnek. Ezt el tudom fogadni, de az példaértékű, hogy az tudja meg utoljára, mik a tervek vele, akiről szó van. Jelentős eredményeket értünk el a munkatársaimmal az elmúlt másfél évben. Fel- töltöttük az állományt. Az állományból ezerhatszáz ember hiányzott, másfél év után már csak kétszáznegyven. Egymilliárd 300 millió forint adósságállománnyal vettem át a BRFK-t, ez a szám most nem éri el a 800 milliót. Megállt bűnözés növekedése, jelen pillanatban Budapesten annyi a bűncselekmény, mint 1996-ban, ha a filléres sorozat-csalásokat leszámítjuk. Sőt: kezd csökkenni a lakás- betörések száma. Amikor elkezdtük a munkát, harmincöt-negyven gépkocsit törtek fel naponta, ma már ez a szám nem éri el hu- szonötös átlagot. A nagy ügyek felderítésében nem maradt el a BRFK. Elkaptuk a sorozatgyilkosokat, felgöngyölítettünk egy nagy kábítószer-hálózatot, pénznyomdát és megtaláltuk az ellopott pénzpapírt. Vannak eredmények a robbantások ügyében is, én magam láttam 6 rob- bantót. Tizennyolc évesen erre a testületre, hivatásra tettem fel az életemet, feláldoztam a szabadidőmet, a gyerekeim nevelésétől loptam el az időt. Azt azonban nem hiszem, hogy lehajtott fejjel kell kilépnem a Budapesti Rendőrfőkapitányság kapuján. Ihárosi Ibolya
