Tolnai Népújság, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-04 / 155. szám

SZŰKEBB SZÜLŐHAZÁNK ostobaságnak tartja. Egy idő után én is elkönyveltem, nem kell foglalkozni vele, az ébresztőóra meg álljon csak szépen a komódon. De a dolgok nem vették figyelembe, hogy én mit ha­tároztam! Szabadságon vol­tam otthon, amikor feltűnt, hogy ebben a házban re- cseg-ropog minden. Hogy is magyarázzam: kimentem a konyhába, erre a nagyszobából azt hallom, mintha valaki a székeket to­logatná. Benyitok, semmi, minden áll rendesen a he­lyén. Aztán a padlásról hal­latszik, hogy felborul va­lami, felmegyek, benézek, ott is minden rendben! Máskor a spájzajtó előtt áll­tam meg valamiért, hát on­nan meg olyan ketyegés­féle hallatszik, még az is megfordult a fejemben, hogy olyan a hangja, mint a filmben a pokolgépnek. Be­nyitok, erre elhallgat. Hát én bizony félni kezdtem. A végén már éjszaka is nyug­talanul aludtam, százszor felébredtem. Ez a „zajon­gás” folyamatos lett, már a férjem is felfigyelt rá. Lát­tam, figyel, de nem szólt nekem, meg én sem szól­tam neki. Mind a ketten úgy tettünk, mintha minden rendben volna. Még akkor is, mikor váratlanul kinyíl­tak az ajtók, vagy valami megkocogtatta, nem is, in­kább mintha megkarcolta volna az ablaküvegeket. A férjem motyogott valamit a pocsék zárakról, én meg a hülye viccekről. Egyik este újságot olvastam az álló­lámpa mellett a fotelben, a férjem meg a hátam mögül beleolvasott. Ezt nagyon utálom, rá is szóltam, hogy várjon, mindjárt végzek, akkor odaadom neki. Ahogy felnézek, látom, ott ül az asztalnál, méterekre tőlem. Pedig teljesen úgy éreztem, áll valaki a hátam mögött! Az ilyesmit megérzi az em­ber. Na, akkor nem bírtam tovább, mindent kipakol­tam a férjemnek, az órától kezdve. Hallgatta, hallgatta, pirult-sápadt, végül beval­lotta, neki is voltak már fur­csa érzései, mintha még lenne valaki a szobában, néha még a léptei neszét is hallani véli. Jó volt, hogy így megbeszéltük, mert kü- lön-külön már mindegyi­künk azt hitte, kezd meg­hibbanni. Nem vagyunk templomjárók, de akkor va­sárnap elmentünk a misére. Egy_ kicsit jobb lett, de most már ketten féltünk. Egy szombat délután az el­mosott edényt pakoltam el. Az eszcájgnál tartottam, épp a nagy acél me­rőkanál volt a ke­zemben, de hirtelen olyan lett, mintha vajból volna. Ahogy fogom, meghajlik, megcsavarodik. Csak néztem, nem tudom elmondani milyen érzés volt. Valami tompaság, gyengeség jött rám. Leteszem a merőkanalat, nyúlok egy késért, az meg azonnal eltörik. A villák is összevissza csavarodtak, mint a műanyag játékok. Nem mertem én semmihez nyúlni, kiabáltam a férjem­nek. Az először viccnek gondolta, fogott egy villát, hogy meghajlítja ő is, de nem tudta. (Rólam csak annyit, ötven kiló vagyok, már abba elfáradok, ha lere­szelek két uborkát.) Akkor belesápadt, mondta, dob­jam ki az egészet, ne is lássa soha többet. Folytatás nincs. A ne­szek, hangok megszűntek, az én kezemben sem hajlik meg semmi. Hogy mi volt ez, nem tudom, de remé­lem, soha többet nem fordul elő. A meghajlott eszcájgot azért nem dobtam ki. Itt van, elhoztam, nézzék meg maguk is... Venter Marianna Marika és férje egy kis kertvárosi családi házban él. Gyakorlatias gondol­kodású, szorgalmas em­berek, akiket sosem ké­nyeztetett el az élet. így aztán leginkább a tisz­tességes munkában, a konkrét, megfogható dol­gokban hisznek. Szeren­csére mindkettejüknek van munkája, van egy kis birtok szőlővel, tanyával, tartanak baromfit, és minden karácsonyra fel­nevelnek egy malackát. Ennyi tennivaló mellett bizony nem nagyon ma­rad idő ábrándozásra. Az egész az ébresztőórával kezdődött - állítja makacsul Marika, immár sokadszor, s mint amikor átszakad a gát, ömlenek belőle a szavak: — Volt egy régi vekke­rünk, talán már harminc éves is megvolt. Egyszer az­tán végképp elromlott, így a vásárban vettünk egy elekt­romos ébresztőórát. Műkö­dött is szépen az új óra, úgy egy hónapig. Attól kezdve minden éjszaka megállt. Szidta is az uram, hogy mi­lyen egy vacak, de hát mit akarunk kétszáz forintért? Én nem értek az ilyenekhez, de az azért furcsa volt, hogy mindig éjjel egy és két óra között áll le ez az óra. Any- nyira bosszantott a dolog, hogy el is raktam az ágy mellől, a fiókos szekrény tetejére. Ott meg semmi baja nem volt! Pontosan járt, sosem állt meg. Engem nem hagyott nyugodni a dolog, visszatettem az ágy mellé, erre megint megállt. A férjemnek nem szóltam, az órát a szekrényre raktam, de elkezdtem „kísér­letezni”. Az éjjeli szekrényre raktam a karórámat, hát az is megállt éjjel egy és kettő között! A fér­jemé is. Mindegyik kvarcóra, azt már tudom, hogy azok nem szoktak csak úgy megállni. Ahogy elvettem az éjjeli szekrényről, újra elindult mindegyik. Na, bevallom, egy kicsit félni kezdtem. Hallot­tam már én is su­gárzásról, meg ilyenekről, arra gondoltam, va­lami ilyesmi van nálunk is, és pont a hálószobában. A férjemnek még mindig nem szól­tam, mert az ha ilyesmiről hall, még a haja is az égnek áll, annyira mérges, akkora Közelről Vasárnapi humor Figaro Egy rendőrségi autó feltű­nően gyors tempóban járja végig a főváros nagy temp­lomait. Az ifjú rendőr már nem bírja tovább, megkér­dezi a felettesét: — Százados úr, mit kere­sünk? Hátha segíthetek. — Hagyja Béla fiam! - méltatlankodik a százados. - kaptam két jegyet a Figaro házasságára, csak nem tu­dom, hogy melyik temp­lomban tartják az esküvőt. Szellemek Két szellem találkozik. — Gyere, járjunk egyet! — Jó, de várj egy percet. — Minek hozod magad­dal azt a sírkövet? — Nem szeretek este igazolvány nélkül járkálni. Barátok Három jó barát szörfözni megy a Balatonra. Az egyik a vízbe esik, elmerül. Utána ugranak a haverok. Úgy tű­nik, sikerül megtalálniuk, kihúzzák a partra és élesz­teni kezdik. — Te, Géza - mondja az egyik -, ez lehet, hogy nem a Lajos! — Miből gondolod! — Hát csak abból, hogy korcsolya van a lábán. ítélet A vádlott áll a bíróság előtt. A bíró kimondja az ítéletet: — Az ítélet Tschibo! — De kérem, méltóságos úr, mi az a csibo? — A legtöbb, mi adható! Jelbeszéd Két süketnéma jelbeszéddel kommunikál az utcán: — Az a vicc igen jó volt, amit az előbb mondtál. — Az nem vicc volt - méltatlankodik a másik - csak erre repült egy darázs. Nem igaz — Professzorúr,igaz,hogy ön veri a feleségét? — Nem igaz. Nem va­gyok professzor, csak egye­temi docens! Éljen a szerelem! avagy a „világjárvány” Ámor nyila a világ leg­veszélye­sebb fegy­vere! Nincs senki, aki ellenáll­hatna neki, legyen az férfi, avagy nő, erős vagy gyönge. S bár évezre­dek óta tartó „világ- járványról” van szó, ed­dig még senkinek sem sike­rült megfé­keznie... FOTÓ: BAKÓ Történetek a melegvizes medencéből Meleg nyári napon, közös fürdőben ül­dögélni - intim mű­faj. Az ember ugye pőrén öltözik, teljes terjedelmében lát­szik hát a pocak, a hurkás nyakszirt, a hájas kar, a szemölcsös hát, a visszér a lábakon, s miközben lo- csolgatja magát a langy- meleg medencében, egy­szer csak unatkozni kezd. Nem sokáig, mert ebben a közegben az ismeretségek könnyebben köttetnek. az elemózsiát, felszáll a buszra, pihenget, is­merkedik, beszélget egy keveset, s kora es­tére már otthon is van. Ha csak nem szervezet­ten, valamelyik klubbal és busszal jönnek, az esetek többségében magányos férfi­akat és nőket látni, amint napszemüvegben és aktatás­kával, szatyrokkal és ernyők­kel keresik a helyüket a strand gyepén, mármint ahonnan mindent látni, csak éppen őket nem. Amikor már kezd melegedni az idő, s otthon, a kertben is fogyogat a munka, a nyugdí­jasok előveszik névre szóló utazási igazolványukat, ami­ben tizenhat pecsétnek van helye, s irány a legközelebbi melegvizes fürdő. Esetünk­ben Gunaras és Tamási. Az ember reggel szép komóto­san felkészül, becsomagolja Wiks---./ , A két öreg úgy hetven év körül ' lehet, s valószínű, hogy igen régről is­merik egymást. Gunarason, a 38 fokos me­dencében esik a beszélgetés, aminek akarva, akaratlanul szem- és fültanúja lehettem. A dúshajú, ősz. bácsi éppen azon morfondírozik, hogy ki- vegyen-e szobát néhány napra vagy sem. Állítólag már hatszáz forintért is lehet kapni, s akkor nem kellene utazni, este beülhetne vala­hová egy kispörköltre és egy sörre. — Nem lesz annak jó vége - így a kopasz - egyszer már jól megjártad azzal az asz- szonnyal, a Manyival. Fizet­ted a gyerektartást, öltöztet­ted a leányt, és hallgattad ott­hon a feleséged pézsmitálá- sát.- Hát azt én egyáltalán nem bántam meg - hangzik a válasz -, — még most is eljá­rok ahhoz az asszonyhoz. Úgy havonta egyszer beme­gyek Dombóvárra, veszek konyakot, hat üveg sört, meg fél kiló májat vagy sertés­combot. Megfőzöm a húst, megebédelünk, szép lassan eliszogatunk, aztán estefelé megyek haza a feleségemhez. Már nem alszok nála úgy, mint régen. Nehogy azt hidd, hogy megbántam, pedig a ju­talmam, a hűségpénzem húsz százaléka is neki járt, míg dolgoztam. A feleségem is megszokta, beletörődött a hosszú évek során. Azt szokta mondani: egy ember­nek milliónyi k....ja lehet, de felesége csak egyetlen egy. Odébb mennek, láthatóan egy korban hozzájuk illő, püspöklila fürdőruhás mat­rónához araszolnak, morog­nak valamit, mire a 120 kiló bájtömeg kacagva felkiált: „Strandon nem ismerkedek!” Tamásiban mindig sokan vannak, hisz itt olcsóbb a belé­pőjegy, s a kör­nyéken sok a kisebb település. A bácsinak gyönyörű feje van: hófehér haj, kackiás bajusz, piros­pozsgás arc. Egy közeli falu­ból jött, és éppen azt meséli újdonsült férfitársának, hogy lecserélte az asszonyt. Már­mint az élettársát, aki tiszta is volt, jól is főzött, csak éppen iddogált. Nem látszott meg rajta túlságosan, legfeljebb ha estére. De egyszer csak elég lett belőle. Az új „asszony” is igen ta­karos, rendben tartja a lakást, a ruhát, és felséges finom a csülkös bablevese. Hiába, ha megözvegyül az ember, mu­száj, hogy legyen valami női személy a háznál, s ha van kiből válogatni, akkor miért ne tenné meg az ember ... — Hát igen ez így van, csak én nagyon félek - mondja partnere, a nagyhangú, vörös képű tamási ember, aki a va­sárnapokat viseli legnehe­zebben. Ilyenkor elutazik Siófokra, Szekszárdra, Ka­posvárra, elmegy a misére, megebédel egy étteremben, s '%?é aztán hazabuszozik. Pedig hát ő sem akármilyen férfi! Az előbb is szemezett egy jó­képű német menyecskével, most meg hiába keresi. De itt, ezen a szent helyen ismerkedett meg egy buda­pesti asszonykával - bögyös volt, fekete hajú és huncut szemű -, aki meg is adta neki a pesti címét. Nyolc szobás lakásban lakik egy úri kör­nyéken és két kandallója is van, az egyik fatüzeléses. Nem is lett volna semmi baj, csakhogy a legvégén, mikor már búcsúzkodtak, kiderült, hogy négy gyereke és nyolc unokája van. — Képzelje édes komám, ennyi ember! Hát mondja, mikor tudtam volna én foglalkozni az asz- szonykával? D. Varga Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom