Tolnai Népújság, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-04 / 155. szám
SZŰKEBB SZÜLŐHAZÁNK ostobaságnak tartja. Egy idő után én is elkönyveltem, nem kell foglalkozni vele, az ébresztőóra meg álljon csak szépen a komódon. De a dolgok nem vették figyelembe, hogy én mit határoztam! Szabadságon voltam otthon, amikor feltűnt, hogy ebben a házban re- cseg-ropog minden. Hogy is magyarázzam: kimentem a konyhába, erre a nagyszobából azt hallom, mintha valaki a székeket tologatná. Benyitok, semmi, minden áll rendesen a helyén. Aztán a padlásról hallatszik, hogy felborul valami, felmegyek, benézek, ott is minden rendben! Máskor a spájzajtó előtt álltam meg valamiért, hát onnan meg olyan ketyegésféle hallatszik, még az is megfordult a fejemben, hogy olyan a hangja, mint a filmben a pokolgépnek. Benyitok, erre elhallgat. Hát én bizony félni kezdtem. A végén már éjszaka is nyugtalanul aludtam, százszor felébredtem. Ez a „zajongás” folyamatos lett, már a férjem is felfigyelt rá. Láttam, figyel, de nem szólt nekem, meg én sem szóltam neki. Mind a ketten úgy tettünk, mintha minden rendben volna. Még akkor is, mikor váratlanul kinyíltak az ajtók, vagy valami megkocogtatta, nem is, inkább mintha megkarcolta volna az ablaküvegeket. A férjem motyogott valamit a pocsék zárakról, én meg a hülye viccekről. Egyik este újságot olvastam az állólámpa mellett a fotelben, a férjem meg a hátam mögül beleolvasott. Ezt nagyon utálom, rá is szóltam, hogy várjon, mindjárt végzek, akkor odaadom neki. Ahogy felnézek, látom, ott ül az asztalnál, méterekre tőlem. Pedig teljesen úgy éreztem, áll valaki a hátam mögött! Az ilyesmit megérzi az ember. Na, akkor nem bírtam tovább, mindent kipakoltam a férjemnek, az órától kezdve. Hallgatta, hallgatta, pirult-sápadt, végül bevallotta, neki is voltak már furcsa érzései, mintha még lenne valaki a szobában, néha még a léptei neszét is hallani véli. Jó volt, hogy így megbeszéltük, mert kü- lön-külön már mindegyikünk azt hitte, kezd meghibbanni. Nem vagyunk templomjárók, de akkor vasárnap elmentünk a misére. Egy_ kicsit jobb lett, de most már ketten féltünk. Egy szombat délután az elmosott edényt pakoltam el. Az eszcájgnál tartottam, épp a nagy acél merőkanál volt a kezemben, de hirtelen olyan lett, mintha vajból volna. Ahogy fogom, meghajlik, megcsavarodik. Csak néztem, nem tudom elmondani milyen érzés volt. Valami tompaság, gyengeség jött rám. Leteszem a merőkanalat, nyúlok egy késért, az meg azonnal eltörik. A villák is összevissza csavarodtak, mint a műanyag játékok. Nem mertem én semmihez nyúlni, kiabáltam a férjemnek. Az először viccnek gondolta, fogott egy villát, hogy meghajlítja ő is, de nem tudta. (Rólam csak annyit, ötven kiló vagyok, már abba elfáradok, ha lereszelek két uborkát.) Akkor belesápadt, mondta, dobjam ki az egészet, ne is lássa soha többet. Folytatás nincs. A neszek, hangok megszűntek, az én kezemben sem hajlik meg semmi. Hogy mi volt ez, nem tudom, de remélem, soha többet nem fordul elő. A meghajlott eszcájgot azért nem dobtam ki. Itt van, elhoztam, nézzék meg maguk is... Venter Marianna Marika és férje egy kis kertvárosi családi házban él. Gyakorlatias gondolkodású, szorgalmas emberek, akiket sosem kényeztetett el az élet. így aztán leginkább a tisztességes munkában, a konkrét, megfogható dolgokban hisznek. Szerencsére mindkettejüknek van munkája, van egy kis birtok szőlővel, tanyával, tartanak baromfit, és minden karácsonyra felnevelnek egy malackát. Ennyi tennivaló mellett bizony nem nagyon marad idő ábrándozásra. Az egész az ébresztőórával kezdődött - állítja makacsul Marika, immár sokadszor, s mint amikor átszakad a gát, ömlenek belőle a szavak: — Volt egy régi vekkerünk, talán már harminc éves is megvolt. Egyszer aztán végképp elromlott, így a vásárban vettünk egy elektromos ébresztőórát. Működött is szépen az új óra, úgy egy hónapig. Attól kezdve minden éjszaka megállt. Szidta is az uram, hogy milyen egy vacak, de hát mit akarunk kétszáz forintért? Én nem értek az ilyenekhez, de az azért furcsa volt, hogy mindig éjjel egy és két óra között áll le ez az óra. Any- nyira bosszantott a dolog, hogy el is raktam az ágy mellől, a fiókos szekrény tetejére. Ott meg semmi baja nem volt! Pontosan járt, sosem állt meg. Engem nem hagyott nyugodni a dolog, visszatettem az ágy mellé, erre megint megállt. A férjemnek nem szóltam, az órát a szekrényre raktam, de elkezdtem „kísérletezni”. Az éjjeli szekrényre raktam a karórámat, hát az is megállt éjjel egy és kettő között! A férjemé is. Mindegyik kvarcóra, azt már tudom, hogy azok nem szoktak csak úgy megállni. Ahogy elvettem az éjjeli szekrényről, újra elindult mindegyik. Na, bevallom, egy kicsit félni kezdtem. Hallottam már én is sugárzásról, meg ilyenekről, arra gondoltam, valami ilyesmi van nálunk is, és pont a hálószobában. A férjemnek még mindig nem szóltam, mert az ha ilyesmiről hall, még a haja is az égnek áll, annyira mérges, akkora Közelről Vasárnapi humor Figaro Egy rendőrségi autó feltűnően gyors tempóban járja végig a főváros nagy templomait. Az ifjú rendőr már nem bírja tovább, megkérdezi a felettesét: — Százados úr, mit keresünk? Hátha segíthetek. — Hagyja Béla fiam! - méltatlankodik a százados. - kaptam két jegyet a Figaro házasságára, csak nem tudom, hogy melyik templomban tartják az esküvőt. Szellemek Két szellem találkozik. — Gyere, járjunk egyet! — Jó, de várj egy percet. — Minek hozod magaddal azt a sírkövet? — Nem szeretek este igazolvány nélkül járkálni. Barátok Három jó barát szörfözni megy a Balatonra. Az egyik a vízbe esik, elmerül. Utána ugranak a haverok. Úgy tűnik, sikerül megtalálniuk, kihúzzák a partra és éleszteni kezdik. — Te, Géza - mondja az egyik -, ez lehet, hogy nem a Lajos! — Miből gondolod! — Hát csak abból, hogy korcsolya van a lábán. ítélet A vádlott áll a bíróság előtt. A bíró kimondja az ítéletet: — Az ítélet Tschibo! — De kérem, méltóságos úr, mi az a csibo? — A legtöbb, mi adható! Jelbeszéd Két süketnéma jelbeszéddel kommunikál az utcán: — Az a vicc igen jó volt, amit az előbb mondtál. — Az nem vicc volt - méltatlankodik a másik - csak erre repült egy darázs. Nem igaz — Professzorúr,igaz,hogy ön veri a feleségét? — Nem igaz. Nem vagyok professzor, csak egyetemi docens! Éljen a szerelem! avagy a „világjárvány” Ámor nyila a világ legveszélyesebb fegyvere! Nincs senki, aki ellenállhatna neki, legyen az férfi, avagy nő, erős vagy gyönge. S bár évezredek óta tartó „világ- járványról” van szó, eddig még senkinek sem sikerült megfékeznie... FOTÓ: BAKÓ Történetek a melegvizes medencéből Meleg nyári napon, közös fürdőben üldögélni - intim műfaj. Az ember ugye pőrén öltözik, teljes terjedelmében látszik hát a pocak, a hurkás nyakszirt, a hájas kar, a szemölcsös hát, a visszér a lábakon, s miközben lo- csolgatja magát a langy- meleg medencében, egyszer csak unatkozni kezd. Nem sokáig, mert ebben a közegben az ismeretségek könnyebben köttetnek. az elemózsiát, felszáll a buszra, pihenget, ismerkedik, beszélget egy keveset, s kora estére már otthon is van. Ha csak nem szervezetten, valamelyik klubbal és busszal jönnek, az esetek többségében magányos férfiakat és nőket látni, amint napszemüvegben és aktatáskával, szatyrokkal és ernyőkkel keresik a helyüket a strand gyepén, mármint ahonnan mindent látni, csak éppen őket nem. Amikor már kezd melegedni az idő, s otthon, a kertben is fogyogat a munka, a nyugdíjasok előveszik névre szóló utazási igazolványukat, amiben tizenhat pecsétnek van helye, s irány a legközelebbi melegvizes fürdő. Esetünkben Gunaras és Tamási. Az ember reggel szép komótosan felkészül, becsomagolja Wiks---./ , A két öreg úgy hetven év körül ' lehet, s valószínű, hogy igen régről ismerik egymást. Gunarason, a 38 fokos medencében esik a beszélgetés, aminek akarva, akaratlanul szem- és fültanúja lehettem. A dúshajú, ősz. bácsi éppen azon morfondírozik, hogy ki- vegyen-e szobát néhány napra vagy sem. Állítólag már hatszáz forintért is lehet kapni, s akkor nem kellene utazni, este beülhetne valahová egy kispörköltre és egy sörre. — Nem lesz annak jó vége - így a kopasz - egyszer már jól megjártad azzal az asz- szonnyal, a Manyival. Fizetted a gyerektartást, öltöztetted a leányt, és hallgattad otthon a feleséged pézsmitálá- sát.- Hát azt én egyáltalán nem bántam meg - hangzik a válasz -, — még most is eljárok ahhoz az asszonyhoz. Úgy havonta egyszer bemegyek Dombóvárra, veszek konyakot, hat üveg sört, meg fél kiló májat vagy sertéscombot. Megfőzöm a húst, megebédelünk, szép lassan eliszogatunk, aztán estefelé megyek haza a feleségemhez. Már nem alszok nála úgy, mint régen. Nehogy azt hidd, hogy megbántam, pedig a jutalmam, a hűségpénzem húsz százaléka is neki járt, míg dolgoztam. A feleségem is megszokta, beletörődött a hosszú évek során. Azt szokta mondani: egy embernek milliónyi k....ja lehet, de felesége csak egyetlen egy. Odébb mennek, láthatóan egy korban hozzájuk illő, püspöklila fürdőruhás matrónához araszolnak, morognak valamit, mire a 120 kiló bájtömeg kacagva felkiált: „Strandon nem ismerkedek!” Tamásiban mindig sokan vannak, hisz itt olcsóbb a belépőjegy, s a környéken sok a kisebb település. A bácsinak gyönyörű feje van: hófehér haj, kackiás bajusz, pirospozsgás arc. Egy közeli faluból jött, és éppen azt meséli újdonsült férfitársának, hogy lecserélte az asszonyt. Mármint az élettársát, aki tiszta is volt, jól is főzött, csak éppen iddogált. Nem látszott meg rajta túlságosan, legfeljebb ha estére. De egyszer csak elég lett belőle. Az új „asszony” is igen takaros, rendben tartja a lakást, a ruhát, és felséges finom a csülkös bablevese. Hiába, ha megözvegyül az ember, muszáj, hogy legyen valami női személy a háznál, s ha van kiből válogatni, akkor miért ne tenné meg az ember ... — Hát igen ez így van, csak én nagyon félek - mondja partnere, a nagyhangú, vörös képű tamási ember, aki a vasárnapokat viseli legnehezebben. Ilyenkor elutazik Siófokra, Szekszárdra, Kaposvárra, elmegy a misére, megebédel egy étteremben, s '%?é aztán hazabuszozik. Pedig hát ő sem akármilyen férfi! Az előbb is szemezett egy jóképű német menyecskével, most meg hiába keresi. De itt, ezen a szent helyen ismerkedett meg egy budapesti asszonykával - bögyös volt, fekete hajú és huncut szemű -, aki meg is adta neki a pesti címét. Nyolc szobás lakásban lakik egy úri környéken és két kandallója is van, az egyik fatüzeléses. Nem is lett volna semmi baj, csakhogy a legvégén, mikor már búcsúzkodtak, kiderült, hogy négy gyereke és nyolc unokája van. — Képzelje édes komám, ennyi ember! Hát mondja, mikor tudtam volna én foglalkozni az asz- szonykával? D. Varga Márta
