Tolnai Népújság, 1998. május (9. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-09 / 108. szám
Es a túra megy tovább 4200 kilométer lóháton, nagy csaták nyomában A csapat vezetője, Murai Bősze Antal, a lovak és a történelem nagy barátja, tavaly nem kisebb feladatra vállalkozott, mint az 1848-as szabadságharc évfordulóján sajátos megemlékezésként hozzáfogott egy történelmi lovastúra megszervezéséhez. Bár nem minden úgy alakult, ahogy tervezte, május 1-jén végül is elindult tizenhatod magával a fővárosból, hozzá hasonló ló- és történelem- szerető fiatalokkal. Nem az első „kalandja”: a Honfoglalás 1100 évfordulóján néhány társával valamikori hazánkat, Magna Hungáriát, mai Baskíriát kereste fel. Két baskír ismerőse most is vele tart. Az emléktúra 4200 kilométeres, és 160 nap alatt a szabadságharc ötvennyolc csatájának helyszínét keresik fel a mai és a történelmi Magyarország területén. Március 15-én indultak volna, de nem jött össze a pénz. Ez a túra ugyanis senkit nem érdekelt - mondja Murai Bősze Antal nem kis keserűséggel. Megkereste a száz legnagyobb magyar vállalat közül ötvennyolcat, az összes magyar szervezetet a világon valamint háromszáz magyar nemesi családot. Összesen huszonöt helyről érkezett erkölcsi támogatás. Amit, ugye nem lehet megenni, így romantikusabb Ili* :>■ Kicsit viharvert társaság ütött tanyát e hét szerdáján Ozora északi határában álló téesz-istállónál. Három lovaskocsi, hat ló, tizenhét ember, egy terepjáró. Az egyik lovaskocsi bakján lószőr és egy zászló, rajta: Közép-Európai Történelmi Lovastúra. mondhatnánk, de nem valószínű, hogy együttérzésünknek nagy keletje lenne. Az út ettől függetlenül - természetesen nomád körülmények között - folytatódik, napi 25- 50 kilométer megtételével. Aki vállalta, az tudja, mit jelent ez - mondja lakonikusan a főnök. Pákozdon mindenüket elverte az eső, Ozorán kipihenték magukat. Ez eddig két győztes csata. Ha minden igaz, ma Fehérváron járnak. (tf) Szőke, hosszú hajú lány sántikál a lovak körül: Skokán Ildikó, a budapesti Vendéglátóipari Főiskola harmadéves hallgatója. Ildikót rögtön az indulásnál érte baleset:- Már nyeregben voltunk, amikor a tartaléklovak leszakadtak a kocsiról - mondja -, megpróbáltuk befogni őket, és az egyik a bokámat telibe találta. Még le is estem a lóról. ínszalagsérülés: mentő, kórház, gipsz. Az, hogy feladja a túrát, eszébe sem jutott, Ozorán már ismét lovagolt. Az út miatt évet halasztott a főiskolán ... FOTÓK: BAKÓ JENŐ Az enyészet Korona tanúja sekor persze visszakapná a vevő. Tóth Attila polgármester ugyan már többször beszélt Oppermann Tiborral és ígéretet is kapott az összeg átutalására, de mint mondja - ezek után ö már csak akkor hisz a dologban, ha a pénz megérkezik az ön- kormányzat számlájára. Korai volna kijelenteni, hogy a Korona kórházzá történő átalakításának terve ezek után a soha meg nem valósuló elképzelések sorába kerül, ám sajnos e feltevés sem tűnik alaptalannak. -glaubAz azóta eltelt közel két évszázad alatt az épület volt már jó hírű vendégfogadó, elegáns kaszinó, dohos honvédségi raktár, őrzött pártszékház, lepusztult 1 munkásszálló, közkedvelt művelődési ház, építőanyagokkal teli bolt és bizományi áruház is. De tervek születtek községházzá, interná- tussá, úttörőotthonná, helytörténeti múzeummá, művészetek házává, vas- úttörténeti kiállítási hellyé valamint iskolává történő átalakításáról is. Az utóbbi két évtized során az „ebek harmincad- jára jutott” épület sorsával a legismertebb hazai műemlékvédő, dr. Ráday Mihály maga is több ízben foglalkozott, de a Korona Szállón ez sem segített. Az előző és a mostani képviselőtestület többször próbálkozott azzal, hogy olyan befektetőt szerezzen, aki az egykoron műemlék jellegűnek besorolt épület tulajdon vagy hasznosítási jogának átadása fejében vállalja a szakemberek szerint ma már több mint 100 millió forintra rúgó felújítási költségeket. Az elmúlt év őszéig ilyen jelentkező nem akadt, s már-már szóba került az időközben életveszélyessé vált épület lebontása is. Ekkor azonban szinte varázsütésre - megjelent egy mentőangyal, Schiller Pál személyében. A kaposvári építészmérnök vásárolta meg korábban azt az egykori kaposszek- csői szovjet laktanyában lévő öt épületet is, melyet az önkormányzat az állami vagyonkezelőtől kapott ám hasznosítani nem tudott. Nem kis meglepetésre a városatyák ekkor mégsem adták el az egykori Korona Szállót, hanem pályázatot írtak ki. Hátha akad más érdeklődő is. De a pályázatra a korábbi ajánlattevőn kívül senki más nem jelentkezett. így tárgyalások kezdődtek a város vezetői és Schiller Pál között, melyen kiderült az is, hogy a Korona Szállóból a leendő vásárló egy magánkórházat szeretne kialakítani. Hosszas egyeztetést követően a szerződéskötésre ez év március 9-én került sor. A önkormányzat képviseletében a polgármester írta alá az adásvételi dokumentumot, míg a másik fél részéről végül mégsem Schiller Pál, hanem német állampolgárságú üzlettársa, Opperomladozó házban és udvarán hajdan - mint például '68-ban - országos rendezvények is voltak. FOTO:BAKO JENŐ mann Tibor szignálta az iratot. Az ingatlan vételára jelképes - 1 forint + 25 % ÁFA - lett, tekintettel az épület katasztrofális állapotára valamint a tervezett felújítás magas költségére. A szerződésben az eladó kikötötte, hogy a műszaki lehetőségek figyelembevételével a kivitelezés során törekedni kell az épület eredeti formájának és homlokzatának megőrzésére is. A megállapodás azt is rögzítette, hogy 1998. június 30-ig megtámasztják a házat, majd az idei esztendő utolsó napjáig felújítják a tetőszerkezetet is. Ezt követően pedig lebontják a toldaléképületeket és négy éven belül az építkezés teljesen befejeződik. A gond most az, hogy a megadott határidőig nem érkezett meg az a 2 és fél millió forintos óvadék, amit az önkormányzat biztosítékként kért. Ennek a pénznek az egyik felét a tetőfelújítás befejezésekor a másik részét pedig az épület használatbavételi engedélyének megszerzéA dombóvári Korona Szállót 1810 körül az Esterházy család építtette, hogy a famíliának a környékbeli földbirtokairól eligazításra összehívott jószágkormányzóknak legyen megfelelő szálláshelyük. Az épület sorsa ma több, mint bizonytalan, _________________________________Jut eszembe Építsünk börtönt! Nem árulom el, hogy Szek- szárdon hol főzik a legjobb pincepörköltet. Azt meg, hogy kinek a jóvoltából tettem szert erre a személyesen is megtapasztalt információra, most végképp nem ildomos a széles nyilvánosság elé tárni, hiszen az illető ma nem csak választ, hanem választható is. Azzal talán nem sértem a törvényt és az etikát, meg az önként vállalt pártatlanságot, ha sejtetem, hogy ahol bizony elégedetten töröltem meg a számat a krumpliból, sertéshúsból, piros paprikából, hagymából komponált étek elfogyasztása után szóval annak a helynek a valamikori lakói álmodni sem mertek hasonlóan finom falatokról. Mert alig egy évszázada ott volt a vármegye börtöne. Mélyen a föld alatt, vékonyan beszűrődő világossággal, fáklya- és gyertyafénnyel, szalma derékaljakkal és dohszaggal. Ebből a börtönből költözhettek át a rabok a mostani szekszárdi áristomba, a középkorból egyenesen a modern Európába. Persze, ami akkor modern volt, az mára lehet ilyen is, meg olyan is. Nem csodálkoznék, ha valamelyik fontoskodó bizottság kiderítené, hogy több rab van egy négyzetméteren, mint amennyi az EU-szabvány szerint kívánatos lenne (a magyar börtönőrök fizetése pedig töredéke mondjuk a német, amerikai vagy angol smasszerekének). Igaz, még nem is vagyunk a Kánaánban, jó, ha négy év múlva megérkezvén, leülhetünk egy szusszanásra. Bár az is kockázatos, mert a bennfentesek szerint azok fölött, akik megpihennek, elszáguld az élet, meg a történelem. Szóval, hajtás, szakadatlanul! Nos, a börtönökhöz visszatérve: köztudott, hogy nálunk ezekből kevés van. Néha ezzel magyarázzák, hogy az oda valóknak nem jut hely, ezért aztán a büntetés végrehajtására várakozván, nagy unalmukban kénytelenek tovább bűnözni. Ez meg ugyebár érthető. Jó múltkorjában egy országosan is ismert személyiség drámai hangon és módon tette fel a költőinek szánt (választ nem igénylő) kérdést, hogy mit akar a magyar társadalom: bizonyos összegeket feccelni nehéz sorsú emberek támogatásába, vagy újabb börtönöket építeni? Nos, szerintem is támogatni kell azokat, akik nem önhibájukból szorulnak a tisztességes, egy életen át keményen dolgozó, olykor a munkába belerokkanó emberek megtermelte javak egy részére. Ilyenek a gyerekek, a betegek, az öregek, a rokkantak, meg azok a kevesek, akik bár majd beleszakadnak, végképp nem találnak a képzettségüknek megfelelő munkát. Bár, ezzel a „nem találással” gondban vagyok azóta, amióta egy egyetemi klinika igazgatójának szájából azt hallottam: volt egy időszak, amikor bizonytalanná vált az egzisztenciája, de azzal vigasztalta magát, hogy a hivatásos jogosítványa birtokában bármikor megélhet taxisofőrként. De hogy egyik szavamat másikba ne öltsem, bizony én amondó vagyok, hogy építsünk börtönt az oda valóknak. Azoknak, akik nem tudnak tisztességesen élni, akiktől okkal félnek a becsületes emberek. Akik nem dolgozni, hanem elvenni akarnak, akik agyonütik a tisztességben megőszült parasztembert, betapasztják a száját - és ezzel megölik - a süketnéma régiségkereskedőt. Ezeknek építsünk börtönt, zárjuk oda őket akár életük végéig is. Akik meg tényleg rászorulnak, azoknak adjunk szociális segélyt. De csak azoknak! Gyuricza Mihály
