Tolnai Népújság, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-11 / 86. szám
SZŰKEBB SZÜLŐHAZÁNK ■ •• ■ WW Várj reám, s én megjövök Állampolgári esküt tettek áprilisban tizenhármán Szekszárdon. Az erdélyi, ukrajnai, orosz fogadalomtevők között ott volt egy kongói orvos, Bakekolo Edouard. A negyvennyolcadik évében lévő ideggyógyász és sebész szakorvos 1972-ben érkezett Magyarországra TESCO ösztöndíjasként. Egy évig Budapesten, a Nemzetközi Előkészítő Intézetben tanulta a magyar nyelvet, ezután került Pécsre az orvostudományi egyetemre. Ott ismerte meg későbbi feleségét, a szintén egyetemista Vörös Veronikát. Magányosan — Még most is bennem van a kép, amikor először megláttam Edouardot. Az egyetem udvarán sétált egyedül, magányosan, fázósan, egy fekete kabátban - emlékezik a feleség. — Nehezen szoktam meg a hideget, nagyon nem szerettem a teleket, addig a trópuson éltem - mondja a férj. Az ismeretségből két év múlva lett szerelem. Edouard szándékai komolyak voltak, jegygyűrűt •vett;' megkérte Veronika kezét. A szőke, vidéki lány szülei eleinte nem nézték jó szemmel az éj fekete kérőt, de aztán ahogy jobban megismerték, elfogadták, megszerették. Kezdetben Edouard nővére is ellenezte a barátságot, kongói lányt szeretett volna öccse feleségének. Nagy családból származom, négy testvérem van Kongóban, meg egy nővérem. Engem ő nevelt, neki nyolc gyereke van, akik közül öt Franciaországban él, szerette volna, ha én Brazzaville- ben maradok. Bakekolo azonban a diploma megszerzése után 1979- ben a szekszárdi kórház baleseti sebészetén kezdte el orvosi pályáját, Veronika az idegosztályon két évvel később. Szerették egymást, Magyarországon akartak letelepedni. Az 1980. tavaszára tervezett esküvőből mégsem lett semmi, az ifjú doktornak vissza kellett térnie szülőföldjére, a két szocialista állam közötti szerződés értelmében. Az esküvői fénykép mai, volt pezsgő, tánc -, halljuk a visszaemlékezést. Két évig csak leveleztek Apa fiával, a fogadalomtetelen Versek a kazettán Veronika sírva kísérte ki vőlegényét a repülőtérre, búcsúzóul egy magnókazettát nyomott a kezébe, amire két verset mondott: Petőfi Sándor Szeptember végén és Szimo- nov Várj reám, s én megjövök kezdetű költeményét. Edouard ezt hallgatta addig, míg viszont nem látták egymást. — Vártunk egymásra, bíztunk a másikban. Fel sem merült bennem, hogy máshoz menjek feleségül, biztos voltam benne Edouard visz- szajön. A környezetem szkeptikusabb volt, ha egyszer visszament, többet sosem látod, mondták. — Egy pillanatra sem tudtam elfelejteni Veronikát, amikor rá gondoltam mindig azt láttam, ahogy sírt a repülőtéren. Tudtam, akármeddig is kell várnom, ő lesz a feleségem. Közben dolgoztam Brazzaville-ben, a kórházban. Az esküvőt 1982. április 16-án tartották meg, de Edo- urd még ekkor sem maradhatott végleg Magyarországon.- Tizenöt hetes terhes voltam, amikor a férjemnek ismét vissza kellett mennie. Egyedül maradtam, 1982. december 20-án született meg az első fiunk, Gérard. Az apja csak egy hónappal később kapta meg a levelem. — Soha nem felejtem el azt a napot amikor megtudtam, hogy apa lettem! Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy fiam született. Nagy ünnepséget csaptunk a barátaim— Három hónapos volt a fiunk, amikor az apja először kézbe vehette. Kongóból Párizsba küldték egy beteggel, onnan jött el hozzánk, de aztán megint vissza kellett fotó:gk utaznia. Két évig külön éltünk, 1982-84. között csak leveleztünk. A posta meglehetősen lassú volt, ezért abban állapodtunk meg, hogy ha kapunk levelet, ha nem, minden hétfőn írunk egymásnak. Volt, amikor egy hónapig egy sor sem jött, aztán egyszerre négy levél érkezett. — Kongóban letelepedni? Arra nem gondoltunk, más az éghajlat, az iskolarendszer, a gyerekeinknek nem lett volna ott jó. Családegyesítés Az ifjú apa hamarosan ösztöndíjat kapott Párizsba. Itt találkoztak 1984. szeptemberében, azóta együtt élnek. Szekszárdon vettek lakást, a ■ Gilbert és Gérard megyei kórházban dolgoznak mindketten. A férj szakvizsgázott, 1989-ben sebészetből, 1995-ben pszichiátriából. A feleség idegszakorvos lett. Tizenhat éve házasok, elsőszülöttjük után még két fiuk született: Roger 1990. augusztus 12-én, Gilbert, 1996. augusztus 14-én. A gyerekeikkel otthon magyarul beszélnek, de értik a franciát és az angolt is. — Két éve kértem a magyar állampolgárságot, most, hogy végre megkaptam, mindenki magyar a családunkban. F. Kováts Éva Jut eszembe Megjöttek a barátok Jó reggelt, itt vagyunk!- Legemlékezetesebb „lo- csolkodós” emlékem tizenéves koromból való. Egészen korán reggel állítottak be a locsolók, még aludtam. Anyukám ébresztett fel, gyorsan magamra kaptam valamit és még félálomban botorkáltam ki a szobából. Egykettőre felébredtem, mert a locsolók nem „kicsiben” dolgoztak, szódásüvegek össztüzébe kerültem, csurom víz lett a ruhám, hajam. Amíg élek, nem felejtem el ezt a reggelt! A szülőfalumban egyébként hagyomány a bőséges locsolás, anyukám idejében nem szódásüvegből, hanem vödörből jött az „áldás”. El lehet képzelni, mennyire örültek neki a szép népviseletbe öltözött, számtalan alsószoknyában pompázó lányok! Illatfelhőben úszva — Húsvét másnapján estére általában kiadós fejfájást sikerült szereznem. A gavallér locsolkodók ugyanis nem sajnálták a kölnit, adagolták bőven, sokszor patakokban folyt a fejemen, az arcomon. Ez még nem lett volna baj, de a szovjet gyártmányú „Krasznaja Moszkva”, „Kar- mén” és „Fijalka” márkájú kölnik rendkívül tömények voltak. Némely, magyar „kollégájuk” sem sokban maradt le mögöttük. Legalább kétszer kellett hajat mosni, mire valahogy elhalványodtak ezek a vaskos illatok, de nem haloványodik a hajdani hús- vétok hangulata. Megjöttek a barátok — Sok vidám történetre emlékszem gimnazista koromból. Korán kelni mindig utáltam, de húsvét hétfőn muszáj volt. Megbotránko- zott volna a fél falu, ha a locsolkodók ágyban találják a lányt. Három fiútestvérem jóvoltából így is éppen elégszer ébredtem a szódás szifon sziszegésére, nem beszélve a hideg vízről a nyakamba. Másodikos lehettem, amikor kora hajnalban legszebb álmomból ébresztett az öcsém, mondván, hogy keresnek a barátaim. Soha még ekkora tempóban nem teremtem talpon, s kétségbeesetten kérdeztem, hogy - Hol vannak? Mire ő kaján pofával kérdezte, „nem hallod, hogy szólongatnak?” Már hallottam. Egy egész birkanyájat terelgettek el az ablakunk előtt, a„kik” hangos bégetés- sel köszöntötték újdonsült barátjukat.-ihi-vemMinél közelebb a földhöz Mécs Károllyal színházról, szőlőről, Tolnáról Pakson egy kisvendéglő sarkában ültünk le beszélgetni Mécs Károly színművésszel. A tulaj kérdésére - mit kérünk inni - a művész úr udvarias hárítással felel: köszönöm, napközben semmit. Adódott hát az első kérdés. — És este?- A saját boromat. Van egy magyar hold szőlőm Szentgyörgyhegyen, mikor megvettem úgy hagytam, ahogy a hatvan-het- ven évvel előbbi paraszt- gazda betelepítette. A „tűkék” ma is termők, fehérbort termelünk. Vegyes bor ez, a többsége rizling, de van benne olyan ősrégi, ma már nem divatos szőlő, mint az Ezeréves Magyarország, vagy a szerb nevű Milkovec, aminek magas a savtartalma. Ez azért jó, mert szállítható, nem törik ösz- sze. Szóval kellemes aro- májú bor születik, hála Sabján bácsi egykori telepítése tőkeösszetételének.- Ha már a borról beszélünk, Ön gyakran megfordul Szekszárdon. Milyenek az itteni borok?- Kiválóak. Magam leginkább a Vesztergombi Feri borait szeretem, állandó, remek minőségű borok ezek, mellékízek nélkül, gyümölcsillatúak. Megfordultam már a pincéjében, minthogy a Borakadémia tagja is lehetek, így a nagy borászokat hál’ Istennek személyesen is ismerhetem. Örülök ezeknek a barátságoknak, hiszen a borászoknál tisztább lelkű, ava- tottan szent embereket keveset ismerek. Megszállottak a szó nemes értelmében és így letéteményesei annak, amit őszintén remélek, hogy a magyar borok, köztük a szekszárdi is, visszakerülnek a világban az őket megillető előkelő helyükre.- Mint a színház. Közismert, hogy Tolna megyéhez, Szekszárdhoz Ön elsősorban a színpad, a Deutsche Bühne révén kötődik. Mindez az anyanyelvű szintű német tudásának, vagy más egyéb okoknak is köszönhető? — Amikor elkezdtük az a munkát, a mostani televízió épületében irgalmatlanul kemény körülmények voltak. Mégis nagy siker volt. Később is akadtak élményeim, harmincéves álmom volt, hogy a Bicska Maxit szeretném eljátszani, ez itt teljesült, és Brecht nyelvén, németül. Játszottam főiskolás koromban a Koldusopera magyar előadásában másutt, de nem ezt a szerepet. A Deutsche Bühne egyébként is szívügyem volt mindig, mert úgy érzem az a nemzetiségi kultúra, amely a magyar kultúrához kötődik csak gazdagíthatja azt a kört amelyben él és létezik. Nem is beszélve arról, hogy Tolnában nagyszámú német anyanyelvű ember élt, tevékeny és termékeny réteget alkotva. A kitelepítések után következett egy olyan asz- szimilációs folyamat, amelynek az lett a szomorú eredménye, hogy a mai 35 - 40 éves nemzedék alig vagy egyáltalán nem beszél németül. A fiatal nemzedékek felismerték az egykori anyanyelv ápolásának fontosságát, ezért is fontos ez a színház. — Szavaiból kitetszik, hogy ismeri és szereti Tolna megyét, a történetét és a mai embereket is. Honnan ez? — Nem igazán tudom, honnan származik ez az olthatatlan szeretet, amely azért megvan bennem más tájak, például Erdély iránt is. Tolna megye érdekes, az imént említett kitelepítések után az ideköltözött székelyek az ittmaradt lakossággal keveredve egy igen egészséges lelkületű embertípust alakított ki. Nagyon jó fajta olvasztókohó ez a megye. Jólesik, ha Szekszárdon sétálok az utcán, megállítanak, megszólítanak, beszélgetünk, egyszerű dolgokról, az életről, szőlőről. Kérdezte múltkor valaki, milyen FOTÓK: GOTTVALD K. SZŐlŐm Van. Tőkés - válaszoltam. Nagyon jó - mondta, minél közelebb van a földhöz, annál jobb. így vagyok én a tolnai emberekkel is. Rákosi Gusztáv
