Tolnai Népújság, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-31 / 26. szám

14. oldal Gyermekvilág 1998. január 31., szombat Egy kis tudomány Víznyomok a Holdon? Több mint három éve startolt a kaliforniai Vandenberg tá­maszpontról a Clementine űr­szonda. Infravörös és ibolyán­túli tartományban működő kameráival feltérképezte a Hold felszínét, lézerrel és ra­darral pedig magasságméré­seket végzett. Ma már tudja a világ, hogy a mérések adatainak feldol­gozásakor felfigyeltek egy különös jelenségre. A Hold déli sarkvidékének felszínéről olyan radarjelek verődtek vissza, amelyek (fagyott álla­potú) víz jelenlétére engednek következtetni. A tudósok véleménye sze­rint a Hold örök árnyékban levő krátereinek mélyén le­csapódott vízpára a Hold bel­sejéből vagy meteorbecsapó­dások nyomán kerülhetett oda. A déli Holdsarkon külö­nösen nagy kiterjedésű az örökös sötétségben lévő terü­let, mert ott egy 2500 kilomé­ter széles, 12 kilométer mély, mintegy 6000-15000 km2 te­rületű kráter található. A Clementine éppen ebben a térségben észlelte a különös radarjelenséget. Hasonló je­leket persze más anyagok is kiválthatnak, csakhogy a Hold többi részéről ilyeneket nem fogtak. A kérdés eldön­tését segíteni fogja a Lunar Prospector nevű kutató­szonda, amely 100 kilométer magasságban körpályára áll és pontosan átrepül a sarkok felett. „Egy hónap alatt kide­rül, van-e ott víz, vagy nincs” - véli Bill Feldmann, a szonda műszereinek fejleszté­sében részt vevő egyik ameri­kai tudós. A víz jelenléte nagy jelen­tőségű volna, mert biztosít­hatná a jövendő holdbázisok személyzetének vízellátását. Az egyéb, tudományos szem­pontokról nem is szólva... Ferenczy-Europress Gyermekvilág-divat Horváth Andrea (Szekszárd) ruhaterve Híres indiánok A navajók „titkos” kódja Századunk beköszöntével az indiánkérdés megszűnt kérdésnek lenni az Egyesült Államokban. Mégpedig azért, mert az 1900- as évek elejére már valamennyi bennszülött kénytelen-kellet­len alkalmazkodott az amerikai viszonyokhoz. A megtört réz- bőrűek nagy többsége immár rezervátumokba kényszerítve elmélkedhetett sanyarú sorsa felett. lebonyolítva egymás után száll­tak partra Guam, Tarawa, Iwo Jima, majd Okinava szigetein. Egyes vélemények szerint a navajók - „megfejthetetlen” nyelvük révén - döntő mérték­ben járultak hozzá a Japán fe­Az idők múlásával mintegy kegyként megengedték az indi­ánoknak, hogy távoli hadszínte­reken hullajtsák vérüket hazá­jukért, az Egyesült Államokért. S a korábban lenézett törzsek fiai nagyszerűen helytálltak: az első világháborúban a csoktók mint hírvivők szereztek elisme­rést az európai fronton. Ám még náluk is nagyobb karriert futottak be a navajók (nava- hók), igaz, negyedszázaddal később, már a második világ­háborúban és a csendes-óceáni hadszíntéren. A japán támadás 1941-ben felkészületlenül érte a nagy veszteségeket szenvedő USÁ haderejét, ráadásul az amerika­iak nem rendelkeztek olyan megbízható kóddal, amelyet a császári elhárítás idővel meg ne fejthetett volna. Ekkor jutott az eszébe egy bizonyos Philip Johnston nevű kultúrmérnök­nek, hogy a bonyolult, képek­ben beszélő navajo nyelv - me­lyet gyermekkorában a rezervá­tumban sajátított el - tökélete­sen alkalmas lehet a csapatok közötti összeköttetés biztosítá­sára. Johnston joggal feltéte­lezte, hogy nem létezik olyan japán, aki a saját nyelvén kívül egyúttal navajo nyelven is be­szélne. Az ötlet a hadvezetés köré­ben támogatásra talált, s 1942 nyarára már meg is alakult a hí­res 382. számú szakasz: az ön­Navajo harcosok a fronton ként jelentkező navajo indiá­nokból álló - később már 420 főre bővülő - egység katonáit komoly felkészítés után vitték frontszolgálatra, s egyszer csak a japánok érthetetlen szavakat, mondatokat, sőt, hosszas pár­beszédeket hallgathattak rá­dióik által. Bár sejtették, hogy fontos információk, utasítások röpködnek az éterben, semmit sem tehettek, a hagyományos megfejtési módszerek sorban csődöt mondtak. Az amerikaiak mindeközben óriási - és szaba­don fogható - vonalforgalmat letti győzelemhez: s ha ez így némileg túlzás is, az biztos, hogy a drótnélküli közlés gyor­saságának, a dekódolási idő megtakarításának köszönhe­tően emberéletek ezreit, ha nem tízezreit mentették meg a biztos haláltól. A japánok a számukra ka­tasztrofális vereséget hozó há­ború utolsó napjáig sem tudtak mit kezdeni a számukra tökéle­tesen érthetetlen „rejtjelekkel”, a győztes navajók pedig mint megbecsült nemzeti hősök tér­tek vissza hazájukba. -szá­Chicane - egy új hangzásvilág A Chicane teljesen új hangzást és zenei ízlést csempészett a popzenébe, alig egy esztendő leforgása alatt. Tavaly ilyenkor talán még csak az angliai klub­életet legmélyebben ismerők hallottak egy bizonyos Nick Bracegirdle nevű, Buckhing- hamshire-i fiatalemberről, aki­nek kezdetektől fogva mást je­lentett a zene, mint egyszerű ki­fejezésmódot. Az eredetileg a Disco Citi- zens szárnyai alatt tevékeny­kedő Nick 1996 tavaszán dön­tött úgy, hogy elege van a kö­töttségekből, s inkább azt az utat választja, amit saját magá­nak kijelölt, s ahol a maga ura lehet. Ezért létrehozta önálló stúdióját. Innentől kezdve fel­gyorsultak az események: ha­marosan piacra dobta Offshore című lemezét, melynek sikere még a szerzőt is megdöbben­tette. A kluboknak szánt verzió még ma is a kedvencek közé tartozik, több mint egy évvel a megjelenés után. Annak ellenére, hogy ez a muzsika nyugtatólag hatott a klubzenék által felpörgetett idegrendszerre, több kiadó is idegesen kereste a Chicane-t, hogy le tudja szerződtetni. A győztes Xtravaganza végül jól választott,' hiszen a közben klub-himnusszá növekedett szerzeményével Nick albuma bekerült az angliai sikerlista tíz legjobb lemeze közé. Á következő kislemez, a Sunstroke - mely pillanatok alatt óriási sláger lett, s immár nemcsak az Egyesült Királysá­got, de egész Európát ámulatba ejtette - pedig azt bizonyította, hogy a Chicane nem egy tipi­kus egyslágeres csapat, nem csak egy zenekar, amely a A Chicane kazettaborítója dance világába újdonságot ké­pes hozni, hanem igazi minő­ségi, értékes hangzásvilágot nyújt minden zenét kedvelő ember számára. Játsszunk! Ki vagyok? Inkább nagyobbaknak való játék, akik jól ismerik a tör­ténelem és irodalom kima­gasló alakjait. A játéknak két cselekvő tagja van, le­gyen ez a két személy Éva és Péter. Éva kimegy és a társaság megállapodik ab­ban, hogy ő lesz Júlia, Sha­kespeare: Rómeó és Júlia című drámájából. Ezt min­denki tudja, Péter is, csak Éva nem. Eztán behívják Évát és Péter megy ki. A többiek megállapodnak, hogy ő lesz Adám, az első ember a földön. Ezt meg Pé­teren kívül tudja mindenki, Éva is. Behívják Pétert és kezdődik a játék. A feladat az, hogy a két játékosnak ki kell találnia, hogy mialatt ők kinn voltak, a többiek mi­lyen szerepet osztottak rá- juk; Ez így történik: Éva és Péter beszélgetni kezd. Éva úgy beszél Péter­rel, mintha Ádám állna előtte, Péter úgy beszél Évával, mintha a kislány lenne Júlia. De persze egy­más játékbeli nevét nem mondhatják ki! Általában igyekeznek megnehezíteni egymás dolgát. Éva például nagy hibát követne el, ha így kezdené a beszélgetést: — Úgy tudom, ön az első ember a földön! Akkor Péter mindjárt tudná, hogy ő Ádám, meg­nyerné a játékot és Évának új párt kellene választania. Az alábbiakban lássatok példát a helyes játékra: Éva: Milyen jó önnek, hogy ilyen gyönyörű helyen lak­hat! Péter: Nem csodálom, ha ön, akinek ilyen szomorú az élete, irigykedik rám. Éva: Na, azért ön sem olyan irigylésre méltó, nem tudja megbecsülni a jólétet, vi­gyázzon, hamar vége lesz a gondtalan, szép életnek. Péter: Akkor mindketten sajnálatra méltóak vagyunk. Mer az sem éppen kellemes, ha az ember áldatlan családi háborúság áldozata lesz, mint ön. Éva: Igaza van, de még szomorúbb, ha valakit a sa­ját engedetlensége juttat bajba. Péter: Azért jó lenne, ha a szülők néha kevesebb enge­delmességet követelnének. Például, ha a maga szülei belátták volna, hogy magá­nak joga van a boldogság­hoz, akkor áldásukat adták volna a házasságához. Lehet, hogy Éva már eb­ből rájön, kinek a szerepét osztották rá. A fentiekhez hasonló ügyességgel na­gyon jót játszhattok. Az öreg mackó története Volt egyszer egy kedves család, amelyik nagy egyetértésben élt. Mindenki boldog volt és elége­dett, csak egy valaki, pontosab­ban valami, nem. Ez a valami nem volt más, mint egy ütött- kopott játékmackó, akit úgy hívtak, hogy Brumi-Brúnó. Amikor mindenki elment ott­honról, a gyerekszoba sarkában ülő mackó megelevenedett és elkezdett sírdogálni. Hogy el ne felejtsem, nem csak Brumi- Brúnó elevenedett meg ilyen­kor, hanem az összes többi já­ték is. Mindegyik jókedvű volt, csak Brumi ült a sarokban és sírdogált. Öreg játék volt, a szőre megkopott, szakadt volt a lába, a keze, a fejét is csak né­hány szál cérna tartotta. Ezért aztán a többi játék lenézte. Pe­dig valamikor nem így nézett ki, gyönyörű, daliás játék volt. Ám Julcsi, a gazdája, nem vi­gyázott rá. Dobálta, húzta- vonta, hiába varrta meg Julcsi anyukája többször is a szakadá­sokat rajta, hiába öltöztette fel szépen, a kislány azonnal le­szedte róla a kisruhákat, s ugyanolyan mostohán bánt vele, mint annak előtte. A leg­rémesebb az volt, mikor átjött játszani a szomszéd kislány is. Kitalálták Julcsival, hogy dok- torost fognak játszani, s sze­gény Brumi-Brúnó volt a „be­teg”. Szúrták-szaggatták, hogy majd szét szakadt. Azóta van ilyen keserves állapotban, azóta szomorkodik a gyerekszoba sarkában, minden áldott nap. Történt aztán, hogy Julcsi anyukája nagytakarítást rende­zett. Megakadt a szeme a ron­gyos mackón, s a többi felesle­ges lommal együtt kidobta a kukába. De nem figyelt oda, s Brumi a kuka mellé esett a földre. Arra jött egy kiskutya, felfigyelt a formátlan játékra, gondolt egyet, s haza vitte. A kiskutya gazdáját Paksinak hívták, s pont szemben lakott Julcsiékkal. Mikor hazaért Pal- csi az iskolából, látja, hogy egy szörnyen kopott, sáros mackó fekszik a küszöbön. Megsaj­nálta a szegény jószágot, be­vitte a házba, szappanos vízben megfürdette és feltette a radiá­torra száradni. Brumi szép szá­raz is lett reggelre, akkor Paksi megkérte az anyukáját, hogy javítsa meg ezt a szakadozott mackót. Az anyukája meg is tette, gyönyörűen bevarrta-be- foltozta a megviselt bundát, sőt, még csinos cowboy-ruhát is varrt Bruminak. Palcsi akkor bevitte Brumit a többi játék közé, akik hamar megkedvelték a kedves öreg mackót. Monda­nom sem kell, hogy Paksinak pedig ő lett a kedvenc játéka. Amikor Paksi elment iskolába, Brumit kiültette az ablakba, hogy kedvére nézelődhessen, így látta meg egyik napon Jul­csi. Nahát! Hogy ennek a Paksi­nak milyen klassz macija van! - kiáltott fel irigykedve. S nem vette észre, hogy sza­vai hallatán az öreg, de meg­újult Brumi-Brúnó sejtelmesen elmosolyodott... - abj ­Színezd ki a képet tetszés szerint!

Next

/
Oldalképek
Tartalom