Tolnai Népújság, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-17 / 14. szám
14. oldal Gyermekvilág 1998. január 17., szombat • • Ötszáz ősember elindult szerencsét próbálni Úgy 140 ezer évvel ezelőtt a kenyai Turkana-tó partján élő homo sapiens-csoport úgy érezte, túl kevés ott az élettér. Ebben a földi paradicsomban ugyanis annyira elszaporodtak, hogy akár félmillió- nyian is élhettek a szavannán. Innen indult Észak felé két- háromszáz ősember, aki aztán benépesítette gyakorlatilag az egész világot, Európát, Ázsiát, Amerikát, Ausztráliát, sőt Óceániát is. Amikor útra keltek, bizonyára nem gondolták, hogy "kirándulásuk" százezer évig is eltart majd. Mindezeket az adatokat a tudomány nem a feltárt ősembercsontok, kőszerszám maradványok, hanem az ember génjeinek kutatása alapján állítja. Nemrégiben Cold Spring Harborban, New York közelében gyűltek össze a világ élvonalbeli kutatói, és összegezték, mi mindent tudnak már az emberi gének milliárd- jairól, amelyek gyakorlatilag magukban hordozzák az ember teljes fejlődéstörténetét. Hogyan pillanthatnak visz- sza a kutatók másfél-százezer év távolába? Módszerük arra épül, hogy a géneknek csak töredéke vesz részt az ember "felépítésében", a túlnyomó többség csak amolyan töltelékanyag. Ez a génállomány is lemásolódik a szaporodás során, de a kópiákon hellyel- közzel "másolási hibák" fordulnak elő. Ezek generációról generációra ismétlődnek. Marx Stoneking, a pennsylvaniai egyetem tudósa öt földrész 34 népcsoportjának tanulmányozása során arra a megállapításra jutott, hogy valamennyiünk közös őse mintegy 137 ezer évvel ezelőtt élhetett. FEB Gyermekvilág-divat Rikk Xénia (5 éves) ruhaterve Híres indiánok Benito Juarez, Mexikó elnöke Sorozatunk eddigi fejezeteiben szinte kizárólag olyan indiánokat mutattunk be, akiknek - általában népük védelmében - tragikus sors jutott: vagy csatában estek el, vagy a fehérek kezére jutva kínhalállal végezték, de még ha idős korban, természetes úton haláloztak el - mint kivételként az oglala dakota Vörös Felhő - akkor is meg kellett érniük népük pusztulását. Néhány indián származású személy azonban egyfajta kései történelmi igazságszolgáltatásként magas polcra jutott. Közülük is kiemelkedik Benito Juarez (1806 márc. 21.-1872 júl. 18.), aki, miután a zapoték törzs gyermekeként látta meg a napvilágot, valóban indiánként foglalhatta el érett férfikorában Mexikó elnöki székét. Igaz, politikusi-katonai tevékenysége nem elsősorban az indiánok, hanem mindenekelőtt országa érdekeinek felelt meg. (A kettő nem mindig esett feltétlenül egybe). Ám számos intézkedése, ha átmenetileg is, de segített az őslakosok - az aztékok, a maják, az olmékok és más törzsek utódainak - sorsán. Benito Juarez San Pablo Gu- elatóban született, egy romos templom melletti tanyán. A nagymúltú, egykoron az aztékokkal is sokat - és többnyire sikertelenül - háborúzó zapoté- kok ekkor már mélységes nyomorban éltek. A gyermek Benito korán elvesztette szüleit, így rokonaihoz került, akiknél pásztorkodással foglalkozott. Meglepő, de az az állam hivatalos nyelvét, a spanyolt egészen 12 éves koráig nem is sajátította el: a katekizmust is zapo- tékul tanulta meg. Nagy szerencséjére a hallgatag, de eszes kamaszt felkarolja egy művelt könyvkötő, s így Benito Juarez beiratkozhat a papi szemináriumba. Később iskolát változtat, s joghallgató lesz belőle. A diploma után pályafutása még meredekebben ível felfelé: először mint az indiánok ügyvédje szerez magának hírnevet, majd Oaxaca állam képviselője, később pedig - 1847-ben - kormányzója lesz. A lehető legnehezebb időszakban foglalhatta el székét: ekkoriban ugyanis Mexikó már háborúban állt azzal az Egyesült Államokkal, amelyik szemet vetett Texasra, Kaliforniára és Oregonra. A Mexikóhoz tartozó területek védelmében Juarez oroszlán- részt vállal, ám a hazájában uralkodó politikai zűrzavar az USA győzelmét eredményezi. Ekkor már a gyökeres változások hívei között tartják számon, nem véletlen, hogy egy időre el kell menekülnie Mexikóból, ám rövidesen már mint az új, forradalmi kormány igazságügyminisztere tér vissza a polgár- háború rémétől fenyegetett hazájába. A nehézségek ellen következetesen küzdő, reformokat hirdető és megvalósító Juarez 1858-ben veheti át a harcba belefáradt elődjétől az elnöki Benito Juarez tisztet. Ám 1861-ben a külföldi adósságait fizetni képtelen Mexikót spanyol és francia seregek lepik el. III. Napóleon francia császár Habsburg Miksa főherceget ülteti az általa létrehozott mexikói császárság trónjára. Benito Juarez népi háborút hirdet a betolakodók ellen, míg végre sok esztendős kitartása eredménnyel jár: 1867 május 15-én a quere- tarói csatában döntő győzelmet arat Miksa felett. A mexikóiak a kezükbe került osztrák főherceget néhány áruló tábornokkal együtt egy hónap múlva kivégezték. Juarez tehát megnyerte a hét évig tartó háborút, ám egy kimerült és szétdúlt országot vehetett át. Bár igyekezett hazája javára munkálkodni, műve mégsem teljesedhetett ki, mivel 1872-ben elhunyt. -száA Down Low és a Sivatagi Vihar Öt kitűnő zenész együttes munkája és egy tipikusan amerikai stílus európai megjelenése kellett ahhoz, hogy létrejöjjön a Down Low nevű formáció, mely ma már az egyik legmeghatározóbb jelensége a holland és Benelux slágerlistáknak, sőt, most már Magyarországon is egyre többen ismerik ezt a nevet és ezt a muzsikát. A Down Low egészen egyedi zenét játszik, azt az általuk csak európai Hip Hop-nak nevezett muzsikát, ami lényegében nem más, mint az amerikai, a brooklyni gettóból világhírűvé vált Gangsta Hip Hop európaizált változata sok vokál- lal fűszerezve, fülbe mászó dallamokkal megspékelve, és persze az európai ízléshez igazítva. Lényegében mindössze ennyi a siker titka, no és persze maga az együttes, a két előadó, Joe Thomson rapper és Mike Dalién énekes, valamint a kitűnő produceri csapat. Az egész történet egyébként mesze Európától, Kuva- itban kezdődött, az Öbölháború kellős közepén. Az amerikai katonák egyike, Joe Thomson, aki aktív részese volt a Sivatagi Vihar fedőnevű akciónak, úgy döntött, ha vége a fegyverropogásnak, leszerelése után rap- pelési tehetségét mindenképpen inkább a zenei életben próbálja meg kamatoztatni, mint a harctéren. Az elhatározást tett követte, s a megalakult Down Low dalai egymás után kerültek el a slágerlistára. A duó Vision If Life című, sajátos stílusú száma nagy közönségsikert aratva bejutott a Top 10-be is. Balázs emlékére Nyár volt. Baráti társaságunk ott volt a találkozóhelyünkön, a hídnál. Jöttél a zöld Trabanttal. Kedvességed, vidámságod pillanatok alatt ránk is átragadt. Fiatalok és boldogok voltunk. A barátnőm szerelmes volt beléd, Balázs! Egyoldalú szerelem volt? A Szüreti Fesztiválon vett két kicsi ezüst szívet, egyikbe „Balázs”, a másikba az ő neve van vésve. Azóta is hordja. Azon az estén is gyorsan telt az idő, közben ránk sötétedett. Gondterhelten mondtad: „Mennem kell, csörög otthon a pizsama!” Lassan szétszéledtünk. Fáj most is visszagondolni, hogy ez volt a veled töltött utolsó nyarunk. Azt mondják, van túlvilág. Ha te már ott vagy, várj ránk, és akkor ott folytatjuk, ahol a nyáron abbahagytuk. Ugye, te is így akarod, Balázs? Baksa Ildikó Neked... Előttem az álomszép lány S én itt állok Titkai kapuján ő rám tekint, S én vissza maflán Mit tegyek? Szólítsam meg tán? S mint a napfény A harmatcsepp tükrén Egy pillantás, S vele a végzetes villanás S én, e láthatatlan erő bűvkörében Elvesztem a szerelem ködében... Hittem én..! S tétován kerestem Utam a köd sűrűjében Eközben, a kegyetlen erő Sötét vermében fényt látok, S a fényben egy lány alakja tűnik fel előttem. Ez igen! Megtaláltam! - kiáltok örömteljesen, És látom, hogy titkok kapujában ő nyújt kezet nekem Én sem vagyok rest, mert meg van írva régen Teszem amit tennem kell, mert ezt diktálja szívem! Annak a lánynak, Kinek arcát Nem felejti az emlékezet Kinek mosolyától Megolvadnak a jéggé dermedt szívek Virágba borulnak a végtelen rétek Hajnali fényt kap a költői képzelet Életre kel a szerelem És szerelmet kap az élet. Jonny Spring Egérke, a boldog fényképész Vicces! A gazda határszemlét tart, s megkérdi a csőszt: — Mondja, János bácsi! Melyik brigád volt ilyen szorgalmas, hogy egy nap alatt leszedte ezt a hatalmas tábla kukoricát? — Hát, gazduram, a rendőrség is pont ezt szeretné tudni... — Apa, mi az, hogy civilizáció? — A civilizáció az, amikor bekapcsolod a tévét, hogy megtudd, milyen az idő, ahelyett, hogy kinyitnád az ablakot... — Mindent elkövetett, hogy elkerülje a balesetet? — Igen! Tiszta erőből dudáltam! Wéhmann Zoltán gyűjtése Volt egyszer egy egérke, aki nagyon jó tanuló volt, mindig hamar elkészült a leckéjével és így elég sok szabadideje maradt. így aztán játszhatott, olvasgathatott kedvére, sétálni is sokszor elment. Egyik délután beballagott a városba kirakatokat nézegetni. Megnézte a játékboltot, a könyvesboltot, a bútorboltot, meg az összes többi kirakatot az utcában. Az egyik kirakatban rengeteg gyönyörű fénykép volt és ez any- nyira megtetszett az egérkének, hogy arra gondolt, ő is beáll fényképésznek. Este mondta is az anyukájának, hogy a születésnapjára egy fényképezőgépet kér ajándékba. Az anyukája meg is ígérte neki. Szerencsére nem sokat kellett várnia a születésnapjáig, csak öt napot. Nagy izgalomban volt az egérke egész héten, s végre aztán csak elérkezett a várva várt nap. Sietett haza az iskolából, otthon már várta a születésnapi torta és a sok ajándék, közöttük az annyira áhított fényképezőgép. Mindegyiknek nagyon örült, de legjobban a gépnek. Mindjárt ki is szaladt a rétre és fényképezni kezdett. Elsőnek a nyuszikát kapta „lencsevégre”, aki éppen füvet rágcsált. — Hát te mit csinálsz? - kérdezte a nyuszi, és annyira meglepődött, hogy még a rág- csálást is abbahagyta. — Fényképezek! Állj meg szép egyenesen és nézz a lencsébe! Készítek rólad egy szép fényképet, amit aztán mindenkinek megmutathatsz a kerek erdőben. — Jaj, még meg sem fésül- ködtem! — Nem is kell! így lesz az igazi, maradj csak nyugodtan. A nyuszika szép egyenesen állt, még a fülét is kiegyenesítette, hogy szebb legyen a fotó. A nyuszi után az egérke a rétet is fényképezte, aztán hazament, otthon is mindent lefotózott, egészen addig, amíg ki nem fogyott a gépből a film. Megörökítette anyukáját, ahogy főzi az ebédet, apukáját, ahogy újságot olvas, a nagymamát, amint zoknit köt és a nagypapát, amint pipázik a hintaszékben. Az anyukája megígérte neki, hogy másnap elviszi a filmet előhívatni. Úgy is lett, s délutánra már készen voltak a képek. A nyuszika már alig bírt magával, nagyon kíváncsi volt, milyenek lettek az ő művészi fotói. Nézegette, nézegette a képeket, de csalódnia kellett. Az egyik kép túl sötét volt, a másik túl világos, a harmadik életlen, a negyedik ferde, a nyuszikából meg nem látszott más, csak két jókora hegyes fül. A figuráknak vagy feje-, vagy lába nem volt, a tárgyaknak meg pont az a része látszott, ami nem lényeges egy fényképen. Az asztalnak például a lába. Elkeseredett az egérke, elkezdett sírni. Az anyukája alig tudta megvigasztalni, csak akkor nyugodott meg, amikor megígérte neki, hogy megtanítja fényképezni. Másnap vettek is egy új filmet, befűzték a gépbe és elindultak fényképezni. Újra megkérték a nyuszikát, hogy álljon modellt, de most nagyon figyelt az egérke, hogy minden látsszon a képen, jól legyen a lencse és a fény beállítva. Ismét elfényképezte az egész tekercset. De szépek is lettek ám a képek! A nyuszika is nagyon meg volt elégedve a portréjával. A kész képeket bevitték a fényképészüzletbe megmutatni és a fényképész bácsi sokat közülük elhelyezett a kirakatba. Sokan megnézték és megdicsérték a képeket és az egérke nagyon boldog volt. Amikor felnőtt, még jobban kitanulta a mesterséget, s boldog fényképész lett belőle. Antalné Bíró Jolán
