Tolnai Népújság, 1997. szeptember (8. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20-21 / 220. szám
1997. szeptember 20., szombat Gyermekvilág 13. oldal A főzés „tudománya” A főzés kialakulásához a tűz felfedezése vezetett. Valószínű, hogy véletlenül eshetett az első hűsdarab a tűzbe, amit aztán a parázs közül „kihalászva” ugyancsak ízletesnek találhatott ősünk. A húsdara- bokat pálcára húzva sütötték a tűz fölött, az első lapos kenyereket pedig a tűz közelében lévő köveken piríthatták meg az emberiség első szakácsai. Csaknem minden ételt el lehet fogyasztani nyersen. A legtöbben rendszeresen eszünk nyers gyümölcsöt, zöldséget, sőt, egyes népeknél a nyers halat is kedvelik. Az ételek zömét azonban sütve- főve fogyasztjuk, mert így nem csak puhább és köny- nyebben fogyasztható, ráadásul az alapos főzés elpusztítja azokat a baktériumokat, amiktől az étel amúgy mérgező lehet. Főzéskor több, különféle alkotórészt együtt készítünk el, ettől az étel íze változatos lesz. A világ különböző népei más-mas ízeket „találtak ki az alapanyagok keverésével, s minden nép a sajátját tartja a legjobbnak. így alakultak ki a nemzeti konyhák. A főzés hatására az ételekben kémiai változások mennek végbe, amik megfordíthatatlanok. A főzés hatására a táplálékban a sejtfalak megpuhulnak, a sejtek elválnak egymástól. A roston sült ételekben a sejtekből elpárolog a víz, ezért a hús összezsugorodik. Fontos tudnivaló, hogy a főzéskor sok értékes tápanyag is elveszhet. Ezért a főzővizet érdemes felhasználni leves, vagy mártás készítéséhez. A hő kívülről befelé hat az ételekre, erről akkor győződhetünk meg, ha mondjuk a piskótát nagy lángon sütjük. A külseje megég, míg a belseje nyers marad. A mikrohullámú sütők használatakor az ételek mélyére hatnak a rádióhullámok, ezért a mikrohullámú sütővel sokkal egyenletesebb a sütés. Gyermekvilág-divat Ritzel Anita ruhaterve Híres indiánok Fülöp király háborúja „Egy nap fehér férfiak haladnak a Nagy Víz irányából a napos lejtők felé. Villám és mennydörgés van a kezükben. Nyomukban újak érkeznek. A rézbőrű férfiaktól földet kérnek. Megkapják. S megint új sápadtarcúak érkeznek. Már nem kérik a földet, már követelik. S az indiánok új földdarabot engednek át nekik. Csakhogy nem ez az utolsó eset. Mindig újra: földet, földet! Az indiánok nem adhatnak többet. Védekeznek.” zseket, s nagy győzelmet aratott a telepesek felett. Egy év irtóháború után - mely életben és vagyonban mindkét oldalon jelentős veszteséget okozott - az indián szövetség a belső egyenetlenségek és torzsalkodások miatt felbomlott, az oszd meg Az Amerika őslakói című könyvből vett idézet nagyjából azt a lelkiállapotot is leírja, melyet az igazán nagy törzsfőnökök érezhették népük visszaszorulása, pusztulása láttán. A fehér áradattal sok indián vezető próbált szembeszállni: az elsők egyike volt a wampanoag törzs főnöke, Metacom (1638- 1676), akit a fehérek Fülöp királyként emlegettek. Metacom annak a Massasoit nevű törzsfőnöknek a második fiaként látta meg a napvilágot, aki hosszú időre szóló békét kötött Massachusetts és Rhode Island gyarmatok telepeseivel. Apja, majd bátyja halála után Metacom 1661-ben lett törzsének főnöke. Ekkoriban a béke fenntartása már egyre nehezebbé vált: a fehérek mind több földet vásároltak puskákért, pálinkáért és takarókért, az ott lakó indiánokat pedig elűzték lakhelyükről. Fülöp király nagy keserűséggel nézte, hogy népét miként alázzák meg, s döntik szolgasorba a sápadtarcúak. ’ Miként az a krónikákban olvasható, Fülöp király méltóság- teljes viselkedése és hajlíthatat- lan jelleme mély hatást váltott ki a telepesek körében, de egyúttal meg is rémítette őket: Indián támadás a telepesek ellen Metacom szimbolizálta ugyanis az indián ellenállást. Mint kiderült, a körbekerített városok és falvak joggal féltek az indián felkeléstől. A szikra 1675 júniusában lobbant lángra, amikor is a Plymouth-i hatóságok három wampanoag harcost kivégeztek egy indián besúgó, John Sas- saman meggyilkolásáért. Rövid időre Fülöp királynak sikerült a lehetetlen: egyesítette a narra- ganset, az abnaki, a nipmuck, a mohawk és a wampanoag törés uralkodj elvét kiválóan alkalmazó fehérek pedig erőre kaptak. Metacom látta az elkerülhetetlen véget: visszatért ősi otthonába, a Mount Hope (Reménység hegye) melletti vidékre, ahol felkészült utolsó csatájára. De már semmi sem segített: a harc elveszett, s árulás következtében 1676 augusztus 12-én magát Fülöp királyt is megölték. Testét felnégyelték, levágott fejét pedig karóra tűzve közszemlére tették Ply- mouthban. -száVarázslat? Mondjuk a társaságból valakinek, hogy fújja el az égő gyertya lángját egy tölcséren keresztül. Az illető erőlködni fog, teli tüdővel fújja, de mégsem sikerül majd. Ugyanis a tölcsérbe fújt levegő a tölcsér fala mellett halad, s a tölcsér szélein jön ki. Ha tehát a tölcsér közepét irányítja a lángnak, nem tudja elfújni a gyertyát. Csak akkor sikerül, ha a tölcsér szélét irányítja a gyertyára. Állj a faltól pontosan olyan messzire, hogy kinyújtott kezed középső ujja hegye éppen érintse a falat. Ezután hajlítsd be a karodat, valaki pedig nyitott tenyerének az élével 10-20-szor üssön rá megfeszített karizmodra. Közben el ne mozdulj a helyedről. Emeld fel újra vízszintesen a karodat, s ha nem mozdultál el a helyedről, csodálkozni fogsz: nem éred el a falat! Az izmok összehúzódása miatt a karod egy-két centiméterrel megrövidült! A falhoz állj, oldalt, mereven, kinyújtott karral. A fal felőli kezed hátát a falnak támasztod. Testsúlyoddal kezed hátát nyomd a falnak. Ennek a karnak valamennyi izma megfeszül. Ezután számolj lassan ötve- nig. Ekkor kezed vedd el a faltól, és a engedd le lazán a tested mellé. Furcsa: karod lassan felemelkedik, körülbelül vállmagasságig. Elet a Jupiter közelében? ,3 világok mindegyike a tietek - kivéve az Európát. Ne szánjatok le rá” - figyelmeztette az eljövendő bolygóvándorokat Arthur C. Clarke Második Űro- disszeia, 2010 című könyvében. A fantasztikus történet szerint a Jupiter jéggel borított holdján, az Európán, másodikként galaxisunkban kezdetleges élő organizmus fejlődik ki. Az író arra építette alapötletét, hogy az Európa felszínén valóban megfigyelhetők különös sötét foltok, melyek mibenlétét csak találgatják az .igazi” tudósok. Az is elképzelhető, hogy ajég alatt egy második burok is meghúzódik, és ez válik időnként láthatóvá a rianásokban. Tíz esztendővel ezelőtt a NASA kísérletet tett arra, hogy választ kapjon a talányra, ám közbejött a Challenger űrrepülőgép akkori katasztrófája - onnan indítottak volna a Jupiterhez egy szondát, hogy feltérképezze a hatalmas bolygó mind a 16 holdját. Úgy tűnik, hogy a Clarke által megálmodott lehetséges élet reménye nem hagyja nyugodni a kutatókat. Bejelentették, hogy új expedíciót terveznek, a cél pedig most már kizárólag az Európa! A tudósok szemében azért olyan érdekes ez a hold, mert különleges természeti adottságokkal rendelkezik. Felszínét ugyan vastag jégpáncél borítja, de elképzelhető, hogy alatta a naprendszer legkellemesebb világa rejtezik: egy hatalmas óceán, melyet vulkánok fűte- nek. A Földön hasonló jelenségnek köszönhetik létezésüket azok a mélytengeri óriás csőférgek, amelyek kénoldattal táplálkoznak. Csupán apró kellemetlenség, hogy az Európa leginkább egy hullámvasút érzetét keltheti az ott lakókban (ha tényleg vannak), mivel a nálánál sokkalta nagyobb Jupiter gravitációs ereje elképesztő árapály-jelenséget produkál. A találóan Jégtörőnek elkeresztelt, most épülő űrszonda ezért - és talán Clarke intését megszívlelve - nem is száll le a holdra, hanem egy tízkilós gömböt, „meteorszimulátort” ejt rá. A becsapódás következtében vélhetően jégtör- melék-felhő emelkedik föl, amelyből bőségesen gyűjthet mintát az anyahajó. A NASA kutatói már nagyon szeretnék tudni, hogy a sötét anyag milyen összetételű? Mert amennyiben szenet is tartalmaz, az - ha nem is meghatározó bizonyítéka valamiféle biológiai aktivitásnak, de - legalábbis reménykeltő feltétele az életnek. Nos, a válaszra még várni kell egy darabig, ugyanis az űrszondát csak 2000-ben tervezik elindítani, és utána még minimum hat év, amíg célba ér. Addig kell várni az Űrodisszeia újabb fejezetére, - hacsak Arthur C. Clarke úgy nem dönt, hogy folytatja nagyszabású regényét. Vicces! Az egyszeri ember jókora fatörzset farigcsál egy nagy baltával az udvarán. Arra jön egy legény, s megkérdi: — Mi lesz ebből, öregapám? — Mestergerenda! Másnap megint arra megy a legény, látja, hogy az öreg még mindig a fát faragja. — Mi lesz ebből, öregapám? - kérdi ismét. — Kocsirúd, fiam! Harmadnap ismét arra jár a legény, az öreg még mindig farag, már csupa forgács az udvar. Újra csak megkérdi, mi lesz a munka. — Kapanyél, vagy fakanál, ahogy sikerül - válaszolja az öreg. Negyedszerre jár arra a legény, az öreg még mindig fülig a faragásban. — Hiszen árulja már el, öregapám, mi lesz végre ebből a fából? — Fogpiszkáló, fiam, ha csak el nem rontom! A kismalac nagy kalandja a vödörrel Egyszer a gazdaasszony az udvaron felejtette a moslékos vödröt. A kismalacka ott ugrándozott az udvaron, mikor észrevette, hogy ott a vödör. Minden érdekelte, ezért ott ug- rándozott-fickándozott, hogy beleshessen a vödörbe. Egészen belepirult a nagy erőlködésbe, de nem sikerült kielégítenie a kíváncsiságát. Mert ez a kismalac olyan, de olyan picike volt, sehogy sem érte fel a vödör szélét, akárhogy erőlködött. Hiába volt picike, az esze úgy vágott, mint a borotva. Meglátott egy kissámlit az udvar közepén, azt az orrával addig túrta-lökte, amíg odagurította a vödörhöz. Felmászott a kismalac a kissámlira, s nagy kíváncsian belehajolt a vödörbe. Igen finom illatokat érzett, ezért egyre mélyebbre hajolt, míg aztán: zsupsz! Beleesett a vödörbe és nagyot kop- pant az alján. No, ha már bele- pottyant, nem vesztegette az időt, mindjárt nyaldosni kezdte a vödör alján az ínycsiklandó maradékot, s közben elégedetten röfögött. Szép fényesre nyalogatta a vödröt, s mikor már egy morzsányi ennivalót sem talált benne, úgy döntött, ideje kimászni. Igen ám, csakhogy sehogy sem sikerült kijutnia. Ahogy ott ugrándozott, lökdösődött az alján, a vödör egyszer csak felborult, s gurulni kezdett az udvaron. Gurult, gurult, meg szem állt a kacsaúsztató pocsolyáig. Sok eső volt abban az időben, a pocsolya jó mélyre hízott, akár egy tavacska. A malacka vödre szépen úszni kezdett a tavacska felszínén, egészen addig, míg egy váratlan szélroham el nem kezdte lökdösni. Szegény kis malac egészen elszédült a vödörben, azt sem tudta, merre van a fent és a lent, a jobbra és a balra. A szél egyre vadabb lett, egyszer csak forgószéllé vált, ami felkapta a vödröt malackástul, s nekivágta az udvari diófa törzsének. A diók a fáról mind malacka fejére potyogtak, jó nagy kop- panással. De nem csak a diók, egy rémült kismadár is a vödörben kötött ki. Megijedt a két kis állat, a malacka rémülten röfögött, a kismadár meg rémülten csipogott. Egy idő után rájöttek, nincs félnivalójuk egymástól, hát elhallgattak s kíváncsian nézegette egyik a másikat. Malacka meg is sajnálta a kis pelyhes madárfiókát, úgy gondolta, valahogy visszateszi a fészekbe. Végre sikerült kievickélnie a vödörből, szaladt, hogy elvigye a tyúkól elől a létrát, s visszategye a madárkát. Úgy számolta, a legalsó ágig ér csak fel a létra, de szerencsére pont ott volt a madárfészek is. Nagyon szép terv volt ez, csakhogy a malacka nem bírta a fáig elcipelni a létrát. Fújtatott, nyöszörgött, cibálta- húzta, de a létra egy tapodtat sem mozdult. Szerencsére arra járt egy kisegér, aki meglátta malackánkat, amint fújtatva ci- bálja a létrát. Nem sokat töprengett, nekifeszült ő s, s ketten nagy nehezen odacipelték a fához. Az egérke a malacka vállára tette a kismadarat, aztán felmászott a létrán, pontosan a legalsó ágig. A madárka boldogan futott cérna kis lábaival vissza a jó meleg fészekbe. Az egérke és a malacka javában örvendeztek, mikor egy tehén jött arra, s nekidörgölőzött a fa törzsének. Ettől aztán a létra eldőlt, a malacka meg puff! nagyot esett. Úgy megütötte magát, hogy mozdulni sem tudott. De sivalkodni annál inkább! A nagy visításra kiszaladt a gazdaasszony, beletette malackát a kötényébe, s bevitte a konyhába. Egy dobozban jó puha vackot készített neki, s ott ápolgatta, vigasztalta. A malacka szentül megfogadta magában, hogy ő bizony fára soha többet nem mászik, se létrával, se anélkül. Ahogy ott pihenget és lábadozik, egyszer csak bejön a cica, aki az udvarról már kinézte magának azt a jó kis dobozt. Mikor bele akar feküdni, látja, hogy az már foglalt, a malacka heverészik benne. De a mi malackánk nem volt irigy, kicsit odébb húzódott, hogy a cicának is legyen hely a dobozban. így szunyókáltak nagy egyetértésben, még a tejet is együtt itták a cica tálkájából. így aztán a malacka hamar felgyógyult, mert két barátja is lett hirtelen, egy cica és egy egér, nem is szólva a madárkáról. Antalné Bíró Jolán
