Tolnai Népújság, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-04-05 / 3. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1997. január 4., szombat Rejtett értékeink Déry István igazabb élete Alighanem az első Tolna me­gyei Déry István, akinek a fele­sége tette ismertté és tartotta fenn a nevét: akárkit megkér­dezhetünk, ismeri-e őt, s az lesz a válasz: nem, de ugyanezek közül kevés akad aki Dérynét ne ismerné. Déry életét, jellemét jobbára felesége naplójából, meglehe­tősen egyoldalúan szokták is­merni - és elhinni. Mi most csak egy lépést teszünk - más­felé. A Magyar Színművészeti Le­xikon szerint „Déry István ne­mes származású úttörő színész, a magyar színészet alapítóinak egyike, született 1792-ben Szekszárdon, meghalt 1862. ja­nuár 8-án Diósgyőrben. Atyja tanár volt és fiát kitűnő neve­lésben részesítette. Az volt az öregnek a szán­déka (helyesebben Déry idő­sebb bátyjának), hogy fiából pap legyen; be is adta kolos­torba, de csakhamar útilaput kötöttek a talpára egy nem mindennapi diákcsíny miatt. Ugyanis több társával együtt egy vasárnap kiment a város határába sétálni, és jókedvében a hídon álló Szent János-szobor fejét leütötte és azzal labdázga­tott. Hazamenet lelkifurdalást érzett, nem mert visszamenni a kolostorba, hanem feljött Pestre és itt 1808-ban színésszé lett. Játszott mindenféle szerepet, de leginkább az intrikus és sze­relmes szakban jeleskedett. De felhasználták énekszerepekben is és többféle hangszeren ját­szott. 1813-ben feleségül vette Széppataky Rózát, a kitűnő operaénekesnőt, kitől évekig elváltán élt. Házassága előtt tiszttartó Törteién, közben megunta ezt a foglalkozást és újra színészke- dett. A színészet nyomorúsága­iba, a küzdelmes élet viszon­tagságaiba azonban nem tudott beleilleszkedni, miért is 1817- ben elég fiatalon visszavonult a színpadtól, előbb Radistyánban (Borsod megye) ispán, majd Muhi-pusztán uradalmi tiszt lett. 1821-22-ben Miskolcon is­mét színész volt. 1833. május 18-án Egerben a Mura-melléki társulatnál Balogh István és He- tényi József igazgatása alatt működött, majd Budára szerző­dött, ezután pedig végleg visz- szavonult. Mint a legtöbb jeles színész, ő is megtanult németül, fran­ciául és e nyelvekből kb. 15 da­rabot dolgozott át”. Déry Istvánt neje naplójában testileg-lelkileg rút embernek festi, ő maga is többször gúnyo­lódik vele, lekicsinyli tudását, de azt a ritka képességet, hogy minden hangszeren tud ját­szani, mégsem vitatja el tőle. Ennyiből is kiderül, hogy Déry nem akármilyen műveltséggel rendelkezhetett. Nyelveket sem színész korá­ban tanult; a társulat, amelybe beállt, aligha volt magas szin­ten e téren, hiszen Déry még ti­zennyolc éves sincs, amikor már három darabot lefordít né­metből, ráadásul úgy, hogy ezeket több évig sikeresen ad­ják. Az Asszonyi érdem, az Est­véli óra, a Péter czár vagy a li- voniai asztalos után még kilenc munkáját ismerjük cím szerint, köztük kettőt franciából ültetett át honi nyelvünkre, de sikerrel fordította Schiller Stuart Mária című drámáját is. (Tegyük hozzá, hogy e munkáihoz még egy tisztességes szótára sem le­hetett, többnyire latin-német, német-francia szótára volt csak!) Az sem egyértelmű, hogy Déry vajon kényelemszeretet­ből hagyta-e ott a színészi pá­lyát; Róza anyja a napló szerint lejelentette: „Én gyermekemet komédiás számára nem nevel­tem. Ha az úr valami hivatalban volna és leányom szeretné, én nem ellenezném”. Déry talán levélben is ígérte jövendő anyósának, hogy ren­des foglalkozás után néz. Ér­demes végiggondolnunk, hogy ezen kívül lehetett-e más oka Rózának Déryhez menni? So­sem tudjuk meg. Azt viszont igen, hogy „sze­lességből” a pap előtt először nemet mondott, csak ismételt kérdésre igent. Több hétig nem hajlandó férjéhez költözni, mél­tatlankodik, mikor az valóban szelíd erőszakkal megteszi. Már mindenki Déryn nevet, mire nagynehezen eljön a nász­éjszaka, amit Rózsa végig sír, reggel pedig a cseléddel a férj megy a piacra bevásárolni. Vajon 180-190 évvel az ak­kori események után, ma, hány férj tűmé ezt békésen és csen­desen? Ma már tudhatjuk, hogy Schenbach Rózában kiadós személyiségzavar dúlhatott: apja még nemét is eltitkoltatta vele, fiús ruhában járatta, dok­tornak szánta. Az is meggon­dolkodtató, hogy mégis - mi­után közel hatvan évesen már nehezen játszhat primadonnát, mást nem hajlandó - férjéhez költözik, annak utolsó tíz évé­ben vele él. Vajon miért? Aligha gyűlöletből. . . Dr. Töttó's Gábor mm ? & ül ,s Ül sül ! ÜÜÜÜÜ Dino Buzatti: Egy csészealj látogatása F I Jsie volt, a vidék már félig nyugovóra tért, amikor egy repülő csészealj a falu háza közül kiemelkedő plébánia- templom tetejére ereszkedett. A plébános szobájának ablakai a templom tetejére néz­tek. Don Pietro éppen olvasott. Amikor meghallotta a szo­katlan zajt, felkelt foteljéből, az ablakpárkányhoz ment, és kihajolt rajta. Megpillantotta ezt a nagyjából 10 méter át­mérőjű világos-azúrkék színű valamit. Nincs semmi biztosítékunk annak a két idegen lénynek a személyleírását illetően, akik kiszálltak a csészealjból. Za­varos ember ez a don Pietro. Későbbi elmondásai során ál­landóan ellentmondásba keveredett önmagával. Biztosan csak a következőket tudjuk: soványak voltak és alacsony termetűek - 100 és 110 cm között. A pap csöndben volt, megvárta amíg kiszállnak a csé­szealjból. Halkan sugdolózni kezdtek, párbeszédük nyikor­gáshoz hasonlított. Aztán felértek a tetőre, és elérték a hom­lokzat tetején felállított keresztet. — Hé! - kiáltott harsogva don Pietro — Le onnan, fia­talemberek! Kik vagytok? Azok megfordultak, hogy lássák, de nem nagyon tűntek izgatottnak. Aztán a magasabbik beszélni kezdett: — Nyugalom, nyugalom - mondta az idegen. — Nem­sokára elmegyünk. Tudod, már régóta körözünk itt, megfi­gyelünk titeket, hallgatjuk a rádióitokat, már majdnem mindent megtanultunk. Például te beszélsz és én értelek. Csak egy dolgot nem tudunk megfejteni, és épp ezért száll­tunk le. Mik ezek az antennák? - és a keresztre mutatott. — Ezek mindenhol ott vannak, a tornyok csúcsán, a kápolnák tetején és a hegyek csúcsán, aztán mindenhová odateszitek a falak közé, mintha élők lennének. Meg tudod mondani, hogy mire jók? — Dehát ezek keresztek - mondta don Pietro. — Keresztek... - ismételte betűzve azt idegen - és mire kellenek? — A lelkünket szolgálják - válaszolt don Pietro. — A mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, Isten fiának a szimbó­luma, aki meghalt értünk a keresztfán. — Ez hol történt? - kérdezte a nagyobbik. — Azt mon­dod, idejött? Közétek? — Ide a Földre, Palesztinába. A hitetlenkedő hang zavarta don Pietrót. — Ez hosszú történet - mondta - talán túl hosszú az olyan tudósoknak, mint ti. — Nagyszerű történetnek kell lennie - közölte készsé­gesen az idegen. — Férfi, szeretném hallani! Don Pietro szívében fölcsillanhatott a remény, hogy más bolygók lakóit téríti meg? Történelmi eseménynek számí­tana, s ezáltal örök dicsőséghez jutna. — Ha nincs más vágyad - mondta faragatlanul. — De gyertek csak közelebb, gyertek csak be a szobámba. Biztosan különös jelenet zajlott le ott a plébános szobá­jában, ő az íróasztalnál, egy öreg lámpa fényénél ült, kezé­ben a Bibliával. A két marslakó pedig az ágyon állt, ugyanis don Pietro hellyel kínálta őket, meg is próbáltak leülni, de látszott rajtuk, hogy képtelenek rá. És mivel don Pietro tovább erősködött, hát felmásztak az ágyra, hogy ne utasítsák vissza, és ott álltak vigyázzban. — Hallgassátok hát, kefefejűek! - mondta nyersen a pap, kinyitotta a könyvet, elkezdett olvasni: — Az örök Isten megteremtette az embert, az Éden- kertbe helyezte, és azt a parancsot mondta neki: „A kert összes fájáról ehetsz, de a tudás, a jó és a rossz fájáról ne egyél!” Aztán az örök Isten... Felpillantott a lapról, látta, hogy a két marslakó nagyon izgatott. — Valami baj van? - kérdezte. Mire az egyik marslakó: — Mondd, mégis ettetek? Nem bírtátok megállni? így volt. Igaz? — Igen, ettek belőle - ismerte el a pap, és a hangja ha­ragossá vált. — Kíváncsi vagyok, ti mit csináltatok volna. Talán a házatok előtt nőtt a jó és a rossz fája? — Természetesen nálunk is nőtt. Több millió évvel ez­előtt, és még most is zöld. — És sose kóstoltátok meg a gyümölcsöket? — Soha - mondta az idegen. — A törvény tiltja. Don Pietrónak elállt a szava, alázattal telt el. Akkor ez a kettő mégis hasonlít az égi angyalokra, nem ismerve bűnt, nem tudva mi az a gonoszság, gyűlölet, hazugság? Körül­nézett, mintha segítséget keresne, aztán pillantása végigfu­tott a félhomályban az ágy fölött, és tekintete megakadt a fekete feszületen. — Igen, ezzel a gyümölccsel tettük tönkre magunkat... De Isten fia - harsogta, és gombócot érzett a torkában - Is­ten fia emberré lett, és eljött közénk. Az idegen érzéketlen maradt. — Idejött a Földre, azt mondod? És mit csináltatok vele? Kikiáltottátok királyotoknak? ...Ha nem tévedek, azt mondtad, hogy meghalt a keresztfán... Ezek szerint megöl­tétek? Don Pietro szilajul küzdött. — Azóta már 2 ezer év telt el! Pont értünk halt meg, a mi üdvösségünkért - elhallgatott, nem tudott már mit mon­dani. — Ez minden? - kérdezte a marslakó tanári türelemmel. — Ez minden? Don Pietro nem beszélt. Kétségbeesetten, mindössze ke­zével tett egy mozdulatot jobbra, mondván: — Mit akarsz még? Isten ilyennek teremtett minket, bű­nösök vagyunk, szegény bűnös férgek. Isten kegyelmére szorulók. Ekkor térdre rogyott, eltakarva arcát kezeivel. Mennyi idő telt el? Órák, percek? Don Pietrohoz újból eljutott a vendégek hangja. Kinyitotta a szemét, és végigfuttatta a te­kintetét a szobán, egészen az ablakpárkányig, az idegenek útra készülőben voltak. — Férfi! - kérdezte a nagyobbik. — Mit csinálsz? . — Mit csinálok? Imádkozok... Ti nem? Ti nem imád­koztok? — Imádkozni, mi? És miért imádkozni? — Istenhez sem imádkoztok? — Hozzá sem - mondta a különös lény. — Óh, szegénykék... - suttogta don Pietro olyan halkan, ahogy a súlyos betegek előtt szokás beszélni. Talpra állt, a vére elkezdett keringeni. Nemrég még féregnek érezte ma­gát, most boldog volt. — Haha - nevetgélt magában. — Nektek nincs ere­dendő bűnötök annak sokféle következményével. Becsüle­tes emberek, tudósok, büntetlen előéletűek vagytok. Sose találkoztatok a Sátánnal. Szeretném tudni, hogy érzitek magatokat, mikor leszáll az est! Úgy sejtem, átkozottul egyedül, halálos hiábavalóságban és unalomban. R JL—/közben a két marslakó beszállt a csészealjba, becsuk­ták a kis ajtót, és beindították a motort, ami kellemes csön­des zajt adott. Csodával határos lassúsággal emelkedett fel a tetőről, mintha léggömb volna, aztán elkezdett forogni, és hihetetlen gyorsasággal emelkedett, majd eltűnt az Ikrek irányában. — Óh - morogta a pap. — Isten minket biztosan ked­vel. Jobbak az olyan disznók, mint mi, még akkor is, ha dicsvágyóak, aljasok és hazugok vagyunk. Legfőképp ha ez a két első osztályú alak sose forgatná ki az ember szavát. Mennyire lehet Isten elégedett a hasonló emberekkel? És mit ér az élet, ha nincs benne rossz, lelkiismeretfurdalás és fájdalom? Fordította: Ágoston Piroska Jó hír Ezen a héten az örömhír olyan valóságról számol be, amit joggal nevezhe­tünk a hit szférájának. ... az Ige testté lett és közöttünk lakott”. A szűkös emberi fogalmak tartalmába belegyömöszölt igazság pont az előbbiek korlátoltsága miatt csak a hitben válik értelmessé és érthetővé. Az Isten, aki a teremtett valóságot önmaga miatt (mivel ő maga a szeretet) létrehozta, nem hagyja ma­gára. Csak az elkeseredett elme, mint például Nietzs­che juthat oda, hogy Isten elhagyta az általa teremtett világot és magára hagyta benne a törekvő embert. Krisztus örömhíre az ellen­kezőjéről győzi meg a hívő embert. Úgy szerette Isten a vilá­got, hogy Egyszülött Fiát adta értünk. Csodálatos kép, ahogy az édesanya gondoskodik gyermekéről. Nem távolról irányítja a botladozó gyermekét, ha­nem mellé áll, megfogja kezét, ha kell felemeli és az ölébe veszi, amikor elfárad álomba ringatja. így gondoskodott rólunk Isten, amikor látta botla­dozó emberiséget, ahogy nem tud bűneitől szaba­dulni. Elküldte Fiát hoz­zánk és értünk, akinek em­berré kellett lennie a meg­testesülés által, hiszen csak így tudta teljesen átélni, megélni gyöngeségünket, és nem a bűnök megélésére, hanem azok átérzésére gondolok. Az örömhír itt válik valóságunk teljes ré­szévé. Az emberiség még nem élt meg ilyen csodát, a transzcendens világ megje­lent a mi véges világunk­ban. Az Isten véglegesen részese lett emberi teremt­ményeinek életében. Az új év, melyet írunk és már élünk, új lehetőségek és remények éve. Ha az ember felfogja, hogy terem­tett létében nem egy a ter­mészetnek kiszolgáltatott gondolkodó főemlős, ha­nem az Isten képére, hason­latosságára teremtett, leg­tökéletesebb létező, aki szüntelenül kapcsolatban van alkotójával. És ez a kapcsolat nem a mi erőlkö­désünkből, hanem Isten minket megelőző szereteté- ből jött létre. Kérjük Istent, akiben még talán nem hisznek, hogy ebben az új évben, szívünk megnyitásával ad­jon esélyt arra, hogy része­sei lehessünk egy olyan életnek, amely nem az em­beri „igaságosság”, hanem Isten békéje szerinti való­ság. Jungh Mihály Istentiszteletek Szekszárd Római katolikus szentmisék. Szombat: 18 óra, Belváros, 17.00 Újváros. Vasárnap: 9.00, 11.00, 18.00 Belváros, 7.30, 10.00, 18.00 Újváros. Református istentiszteletek. Vasárnap: 9.00 óra Kálvin tér, (gyermekistentisztelet), 10.00 Kálvin tér, 18. Kálvin tér. Evangélikus istentiszteletek. Vasárnap: 9.30 Luther-tér (min­den páros héten német áhítat). 10.00 Luther tér. Baptista istentiszteletek. Szerda: 17.30 óra Dózsa Gy. u. 1. Vasárnap: 9.30 Dózsa Gy. u. 1. Metodista istentiszteletek. Szerda: 17.30 óra Munkácsy u. 1. Szombat: 16.00 Munkácsy u. 1. (gyermekistentisztelet). Vasár­nap: 17.30 Munkácsy u. 1. (gyermekistentisztelet). 17.30 Mun­kácsy u. 1. Paks Római katolikus szentmisék. Jézus Szíve Nagytemplom: Hét­köznap: 6.30, 7.00 órakor. Szombat: 18 óra. Vasárnap: 7.00, 9.00, 10.00 (gyermek és diákmise), 18 óra. Szentlélek Ujtemp- lom. Kedd, csütörtök: 17.00 óra. Szombat: 17 óra. Vasárnap: 8.00 (gyermek és diákmise), 11.15 óra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom