Tolnai Népújság, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23 / 301. szám
rj í!j 1995. december 23., szombat r 9. oldal | Karácsony négy gyerekkel Karácsonykor Porkoláb Istvá- néknál Szekszárdon a fenyőfát nyolcán állják körül, a családfő, a felesége, nagyszülők és a gyerekek, a tizenhárom és fél éves Dani, az egy évvel fiatalabb Évi, meg a tíz éves ikerfiúk, Pali és István. Mert hogy, a fiatal párnak négy gyereke van. — Mindig nagy családot szerettem volna, - mondja a feleség, Pintér Zsuzsanna. — Három gyereket kívántam, hogy négy lett, az isteni csoda, - vélekedik az apa. — A negyedik, az én ajándékom, mert mindig azt mondtam, párosán szeretem a gyerekeket -, mosolyog az anya. Zsuzsika, - csak így szólítja István a feleségét -, tengelici, míg ő az ország másik feléből való, a több mint 400 kilométerre lévő Fehérgyarmatról. A kazincbarcikai Vegyipari és Automatizálási Főiskolán, ahová mindketten jártak, ismerkedtek meg. — Tett egy ígéretet nekem István, hogy értem Tolnába is eljön -, utal Szekszárdi letelepedésükre a feleség. 1980-ban házasodtak össze, 1981-ben megszületett Dani, tíz és fél hónapra rá Évi. — Véletlen volt, nem terveztük, de jó hogy így alakult. A lányomnak köszönhettem, hogy csak egy évig voltam katona. — Az ikrek épp ilyen váratlanul jöttek és pont úgy örültünk nekik-, fűzi hozzá a feleség. A gyerekek szépek, okosak, jól neveltek. Dani „magánzó”, komoly, szeret félrehúzódni. — Látszik rajta, hogy ő az első, majd egy évig egyedül volt -, mondják a szülei. Éva mindig mosolyog, az öccseivel kezdettől fogva ő játszott többet, az ikrek erősen kötődnek hozzá. — Vigyáz rájuk, irányítja őket, épp olyan jó anya lesz, mint a Zsuzsika -, véli István. A család programja hétközben szoros. Az apa hatra jár dolgozni, a Gemenc Plastnál üzemvezető. Felesége az Apeh-nál revizor. A gyerekek a Dienes Valéria Általános Iskola és Grundshule-ban tanulnak. Emellett Éva német és társas táncra jár, a zeneiskolában zongorázni tanul. Dani klarinéto- zik, kosárlabdázik, a két kisebb fiú táncol a Bartinában és naponta úsznak. Mind a négyen járnak hittanra, anyjuk vallását követik, evangélikusok, az apa református. A gyerekek teljesen önállóak, tudják mikor, hová kell menniük. Igaz, szerencséjük is van, az iskolától alig pár száz méterre laknak, így az ikrek háromkor haza mennek a napköziből, lerakják a táskájukat és fél négykor már az uszodában vannak. Szombatonként Zsuzsa szüleihez mennek segíteni, akik gazdálkodnak Tengelicen. — Nagyon sokat köszönhetünk apósoméknak, a konyhára valót megkapjuk tőlük -, mondja István. Az ő édesanyja két- három havonta látogat el hozzájuk egy-két hétre, az iskolai szünetek alatt meg ők utaznak Fehérgyarmatra. Vasárnap Porkolábék otthon vannak. A panelház legfelső szintjén lévő lakás két szintes, tágas, mindenkinek meg van a maga kuckója. Az étkezőben nagy, ovális, körbe ülhető, tizenkét személyes asztal. Egyedül a konyha kicsi - hangzik a kritika. Hétvégén az ebédet a férj főzi, Zsuzsa és a gyerekek addig takarítanak. — Mindenkinek ki kell venni a részét a munkából, senki senkit nem szolgál ki, nálunk nincs cseléd, mindenki tudja a kötelességét, - hangzik a család ars poétikája. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a négy gyerek mellett Zsuzsa még közben iskolába is járt, átképezte magát mérnök-közgazdásznak. Szentestére halászlét főznek, rántott halat és hideg salátát készítenek. A karácsonyfát idén először közösen díszítik. Mióta „nyílt titok” a Jézuska, azóta a gyerekek is megajándékozzák egymást. — Sokan kérdezik tőlünk, hogy bírjátok a négy gyerekkel, nekünk még az egy is sok. Nem értik, hogy egy ilyen nagy család gyönyörű dolog, ennél szebbet elképzelni sem lehet -, mondja István. — Csak az a baj, hogy olyan hamar felnőttek, szinte észre sem vettük. Hamar jöttek egymás után, a minden napi teendők mellett kevés idő jutott játszani velük, figyelni az értelmük böntakozását. Van egy űr bennünk, amit talán csak egy ötödik gyerek tudna kitölteni -, mondja Zsuzsa Istvánra nézve. F. Kováts Éva Érdemes várni Ha úgy éreznéd ebben a gyorsuló időben, hogy túl sebesen illannak a percek, száguldanak az órák, vágtatnak a hetek, rohannak a hónapok, futnak az évek, megnyugathatlak: jól érzed. Én csinálom ugyanis. Pörgetem az idó't. Hogy türelmesebben tudj várni. Minden a mi érdekünkben történik. Muszáj pörgetnem. Ha valaki, te tudod, milyen kilátástalanul hosszúak tudnak lenni az átkínlódott éjszakák, amelyeket egy nagybeteg kis beteg, meg te virrasztasz át, egymás forró kezét szorítva a sötétben, várva, hogy jöjjön a reggel, hátha a világosság beköszöntével majd elmenekül a láz, eliszkol a rosz- szullét, elinal a baj. Hát jóhogy pörgetem. De nemcsak erről van szó. Mondják, már régóta, úgy általában, neked is, hogy legyünk türelemmel, várni kell, azt a pár évet ki kell húzni még. Nyugodtan bevallhatjuk magunknak, hányszor néztek már hülyének bennünket. És még hányszor megtehetik. Mert nem a magunkfajták csinálják a forradalmakat. Mi még arra se vagyunk képesek, hogy néhány fel- fuvalkodott hólyagnak megmondjuk, hogy ők tulajdonképpen egy felfuvalkodott hólyagok. És sajnos nem azért, mert a szívünk csordultig van felebaráti szeretettel, hanem csak, mert irtózunk a kínos helyzetektől Na, és a közérzetünk se olyan nagyon ragyogó. Nem panaszképpen, de beismerhetnénk végre, hogy örülünk, ha egy átlagnapnak minél előbb vége, és ha száll az idő, az (átlag)fizetés is gyorsabban jő. Várni kell, türelemmel, hogy jobban elviseljük, ezért kell ez az időpörgetés. Meg kell ezt értetnünk mindenkivel. Velük is, akik esetleg átmenetileg csalódtak bennünk. Akiknek - most még - kevesebb mesét tudunk olvasni, akiket nem dögönyö- zünk eleget, ellenben túl sokat szidunk, netán még ordibálunk is velük, amit később megbánunk. De várniuk kell még nekik is, akiknek titkos gyermeki fogadalmainkban ígértük, hogy majd ha nagyok leszünk, semmire nem lesz ám gondjuk, mert majd mi megoldjuk. Most meg itt vagyunk a nagy fogadalmainkkal, meg a kicsit kopott téli- kabátainkban, és lehajtott fejjel beismerően meg kell kérdeznünk: ugyan mi lenne velünk nélkülük? Nem mintha ők türelmetlenek lennének. Nem mintha elvárnák. De ami jár, az jár(na). Mégis, mondom, türelem. Várni kell. Azt gondolod,, nyilván, hogy amint így türelmesen várakozunk, egyszeresük ráncos lesz a bőrünk, ősz a hajunk; a fiatalságunk, az életünk lassan oda, aztán mit értünk vele? De te ne aggódj. Hallgass rám, és készülj. Ma este oltsd fel a legszebb ruhád, a legszebb mosolyod. Tekintsd meg a gyönyörűen terített asztalunkat, szimatolj bele a levegőbe, szagelszívó nincs, úgyhogy érezni fogod az egész házban, milyen finomságok kerültek ma le a tűzhelyről. ízleld meg a sötéten csillogó bort, hagyd, hogy minden porcikádat átjárja gyengéd, puha erőszakkal. És nézz végig rajtunk. Valamennyien ott állunk majd körülötted a meleg fényben, szépek leszünk mind, (még fésülködünk is), nyugodtak leszünk és kiegyensúlyozottak, mosolygunk is egymásra, és ragyogni fog a szemünk, (lehet, hogy még a zsebkendők is előkerülnek.) Halk zene szól majd, aztán lekapcsoljuk a villanyt, csak a gyertyák, meg a kis csillagok világítanak, talán még az ének is kibuggyan belőlünk. És aznap este csak szép szavakat mondunk egymásnak, lesz időnk a köszönetre, lesz kedvünk a dicsérethez. És miközben élvezzük ezt a harmóniát, én az egyik sarokba félrehúzódva, némi összpontosítással: katt, megállítom az időt. Ti meg nem vesztek észre semmit, de a szememből - kicsit ugyan csodálkozva - kiolvashatjátok: lám-lám, érdemes volt várni. És az időtlen időben, amikor már egy kicsit unalmas lesz a nagy boldogságunk, egyszeresük fogjuk magunkat, újból szétszéledünk, bele a szürke napokba, én meg újra megindítom az időt, és pörgetem, pörgetem. Ha úgy adódik, megint megállítom. Ha pedig egyszer úgy jön ki, és érdemes is lesz, akkor örökre ... ne aggódj. sk Hajléktalanok karácsonya Amikor az embernek már nincs mit veszítenie, mert mindene elveszett. Az otthona, ha egyáltalán volt, családja, munkája, megbecsülése, tartása. Nem számíthat senkire. Egyedül maradt, annyira egyedül, hogy semmije és senkije sincs. Hajléktalanok. Mindenkinek megvan a maga története. Nem szívesen beszélnek róla. Végül is nem mindegy, hogy mi volt 10 éve, öt éve, vagy tegnap? Elmúlt, maradt a nyomor. Ki, hogyan került ide a SEMMIBE? Vált, ivott, kilakoltatták, nem fizetett, nem volt munkája, a lakás a feleségé és a gyerekeké lett, hitelt vett fel, rosszul kalkulált. Innen nincs visszaút, mert a kalyibából, vagy az árokpartról nem lehet munkába járni. Egyébként is kevés a munkahely, még a rendesek számára is. Laci bácsi szóba állt velünk. Öt éve hajléktalan. Még csak 53 éves. Ä szeméttelepen vert tanyát, mert nincs máshol hely, ahol az embereknek ne lett volna útban. A lépcsőházakból kizárták, a pályaudvarokat éjszakára bezárták. Néha másokat is befogad, akiknek még ennyijük sincs. Valamikor neki is volt szép karácsonya. Holnap karácsony lesz, Szent este. Együtt leszünk azokkal, akiket szeretünk. Meggyújtjuk a gyertyákat, a csillagszórókat, átadjuk az ajándékokat. Szeretet költözik a szívünkbe. Szekszárdon több, mint hatvan hajléktalan tengődik. Sze- retetet már régen nem remélnek senkitől, csak egy kis segítőkészséget, egy parányi Emberséget. Mi lesz velük, ha hidegebb lesz a tél? Mauthner-Gottvald
