Tolnai Népújság, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-16 / 295. szám
Beszélgetés az alapító igazgatóval az első negyven esztendőről Az ország egyik legszebb zeneiskolája A második világháború előtti időkben állami zeneoktatás nem létezett Magyarországon. Az első zeneiskolát 1950-ben hozták létre, nem utolsó sorban Kodály szavainak hatására, aki figyelmeztetett arra, hogy kitűnő zenészeket neveltünk, de hozzáértő közönséget nem. Husek Rezső a szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskola alapító-igazgatója. Ő mondja el nekünk a zeneiskola történetét. — Mi volt az állami zeneiskolák létrehozásának előzménye? — A Kodály-módszer bevezetése a zeneoktatásban valódi áttörést jelentett. Kívánalom volt ezt követően, hogy a gyerekek zenei anyanyelve is a magyar legyen, népdalokon, játék-dalokon keresztül ismerkedjenek a zene világával. Rájöttek arra is, hogy a zenei analfabétizmust csak az ifjúság nevelése tudja megszüntetni. Farsang Árpád minisztériumi művészet-oktatási osztályvezető 1954-ben hat vidéki városban javasolta zeneiskola létrehozását, közöttük Szek- szárdon is. Az ominózus értekezleten, ahol ezt felvetette, kifogásolták az ötletet, mondván: Szekszárd kulákváros. Erre ő azt felelte: ahol kulákok vannak, ott szegény emberek is vannak. Érvét elfogadták, így indult 1955-ben a zeneoktatás Szekszárdon, az országban huszadikként. December 1 -én volt a hivatalos megnyitó, a Hunyadi utcában gyűlt össze a város zenepedagógiai munkacsoportja és rengeteg érdeklődő szülő. Jómagam is a minisztériumi kocsival érkeztem, mint frissen kinevezett igazgató. Kóbor Antal minisztériumi csoportvezető tartott megnyitó beszédet, ahol hangsúlyozta, bátaszéki származásúként szívügyének tekinti, hogy a szekszárdi zeneiskolának hozzáértő, sokoldalúan képzett, zeneakadémiát végzett igazgatója legyen. Néhány szóban én is beszéltem terveimről, hogy olyan iskolatípust szeretnék, ami a modern Kodály-módszer szerint oktat, emellett a város zenei életének központja, s hatását az egész megyére kifejti. Úgy érzem, ennyi év távlatából, hogy sikerrel jártam. — Hogyan kezdődött a munkájuk, kikből állt az alapítók csapata ? — Öt állást engedélyezett az akkori költségvetés, s a mai napig a legnagyobb csodálattal és rajongással tudok szólni első kollégáimról. Sántha Erzsébetről, Polgár Margitról, Füzessy Zoltánnéról, Varga Józsefnéről, Bogdán Editről, Takács Lászlónéról. Kitűnő, elhivatott pedagógusok voltak, ki a lakását áldozta fel, s tette afféle központtá, ki a szabadnapjain tanított, de mindany- nyian kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkeztek. Szinte versengtek, a szó legnemesebb értelmében, melyikük tud jobban tanítani, többet adni növendékeinek. Ennek köszönhető, hogy hamarosan feltűntek a tehetségek. — Hol és mit tanítottak a „hőskorban”? — Az első két évben hol itt, hol ott tanítottunk, szó szerint hatan hétfelé. Magánlakásban, vállalatok, intézmények által biztosított helyiségekben. A volt Kereskedelmi Kaszinó épületét kaptuk aztán meg 1957-ben, most ott áll a Skála áruház. Nagy boldogság volt az állandó hely, engedélyt kaptunk, hogy végigkutassuk az általános iskolák padlásait, onnan hoztunk kiselejtezett padokat, táblákat, a költségvetésünkből pedig vásároltunk kottatartókat, meg egy zongorát, ez utóbbi még ma is megvan. Kezdetben hegedűt, zongorát és magánéneket tanítottunk. Éneket tanítani Budapestről járt le Paál Lászlóné, s országos fesztiválokon értünk el kiváló eredményeket. — Mi volt a következő lépés? — A zeneiskola megyei intézmény volt, a hatvanas években sorra alakultak a fiókiskolák Bonyhádon, Dombóváron, Tamásiban, Pakson, Tolnán. Ahogy megerősödtek, leváltak rólunk, önálló intézmények lettek. Megyei intézményből mi is városivá váltunk aztán. — Mikor költöztek az Au- gusz-házba ? — A legragyogóbb dátum az iskola történetében 1973. Ekkor költöztünk az Augusz- házba. Repesve vártuk, nagyon készültünk rá, végül is egy délelőtt megvolt a költözés, mert már előtte apróra megterveztük, ki és mi hová kerül. Ezzel váltunk az ország egyik legszebb zeneiskolájává, méltó helyen, a névadó Liszt Ferenc által megszentelt falak között. Egyre erősödtünk, egyre több növendékünk választotta a zenei pályát, bekerültünk a „köztudatba”, színesebb és gazdagabb lett az iskola által a város. — Hogy hatott az intézmény a város zenei életére? — Az oktatás mellett másik célkitűzésünk volt a város zenei életének fellendítése. Ebben is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert azonnal akadtak, akik hangversenyeket szerveztek, már az első évben. Elsőként magam mutatkoztam be, a Megyeháza dísztermében, s aztán sorra a kollégák is. Akkoriban nem volt kultúrház, vagy hasonló Szekszárdon, mi csináltunk virágzó zenei életet itt, ez nem túlzás, az akkori statisztikák szerint a vidéki városok közül Pécs után Szekszárdon volt a legélénkebb zenei élet ebben a régióban. Ez a hagyomány nem szakadt meg, jómagam is gyakorló muzsikus vagyok a mai napig. — Beszéljünk a jelenről is. —- Nyugdíjba vonulásom után Thész László, egykori növendékünk lett az igazgató, s tragikusan korán hagyott itt minket. Az iskola tovább fejlődik és gazdagodik, a mostani vezetők, Szili Lajos igazgató és Pecze István helyettes igazgató remekül végzik a munkájukat, s kitűnően alkalmazkodnak a mai kor menedzser- szemléletet kívánó igényeihez. — Eddig az iskola volt a téma, beszéljen egy kicsit magáról is. —. Nem zenész családból származom, édesapám kisiparos volt. Emlékszem, mikor már zeneakadémiára jártam, édesanyám aggódva mondta: „Rendben van, zenész akarsz lenni, de miből fogsz megélni?” Budapesti születésű vagyok, s az első években borzasztó honvágyam volt. Ez akkor múlt el, mikor szert tettem végre egy Trabantra, s rendszeresen feljárhattam az Operába. Sajnos, 10 esztendeje már annak, hogy Operában voltunk, a mai árak mellett nem engedhetjük meg magunknak. Venter Marianna A felvétel a mostani átépítés előtt készült fotó: bakó Egy héttel a karácsony előtt Mi kerül a fa alá? (Folytatás az 1■ oldalról.) így maradt a családipótlék, az anyám nyugdíja és a férjem segélye. Ézt kellene beosztani, úgy, hogy a felvett kölcsönöket is törleszteni tudjuk, a gyerekeknek is kell egy-egy ruhadarab és enni is kell. Igyekszem úgy vásárolni néhány szerényebb ajándékot, hogy azt veszem meg amit úgyis meg kellett volna. Szerencsére vágtunk egy disznót, amit saját magunk nevetettünk, ezért hús, kolbász, hurka lesz karácsonykor is. Szaloncukorból csak egy dobozzal és a legolcsóbbat vettem meg, de papírból, festett dióból, almából is szép díszeket tudok készíteni. A karácsonynak a hangulata a szép és ezt szeretném akkor is megőrizni, ha fáj a szívem a szegénységünk miatt. Remélem a gyermekeim ebből keveset vesznek majd észre. Lesz beigli, halászlé, sülthús és rétes, amit az én drága anyám nyújt, mint minden évben. V István éppen ebédidőben nézelődött a kirakatok előtt, amikor megszólítottuk. Hivatalban dolgozik, 43 éves, nős és két kamaszlány édesapja. — Nem vagyok könnyű helyzetben, mert ennyi gyönyörű hölgynek, mint a családom tagjai, bizony nem könnyű vásárolni. A nagy lányom, Tímea 17 éves, nagyon szereti a divatos holmikat, a szép kozmetikumokat, de hát az nagyon drága és nem is vagyok benne biztos, hogy amit megvennék az tetszik majd neki. A kicsi 14 éves, vele könnyebb a dolgom, mert nagy „könyvmoly”, bár az sem olcsó ajándék, de legalább tudom, hogy amit veszek annak örülni fog. Ä feleségemmel, Verával úgy beszéltük meg, hogy egymásnak nem veszünk apró ajándékokat, hanem egy új mosógépet vásárolunk. A múlt héten éppen elromlott, már 18 éves volt, így nem érdemes megcsináltatni. Nekem egyébként a karácsonyban a Szenteste tetszik a legjobban. Főleg amíg a lányok kicsik voltak, azt az izgalmat, ahogy a fát készítettük, hogy észre ne vegyék, sosem fogom elfelejteni. V Zolika 11 éves, van egy 6 éves húga, két nagymamája és a szülei. Öt emberre jut hatszáz forint - a rejtett tartalék. — Mi mindig a szekszárdi nagyinál vagyunk Szenteste, amióta meghalt a papa. Olyan csodálatos kalácsot, halászlét, sülthúst, töltött káposztát, tortát senki sem tud készíteni, csak ő. Az a legjobb a karácsonyban, hogy mindenki együtt van, mert ilyenkor a székesfehérvári nagyi is eljön. Egy szép naptárt, egy csomag díszes szalvétát, a húgomnak pedig egy szőrös macit néztem ki. A nagyiknak pedig lerajzolom, amikor az asztalnál együtt a család. r Erika farmerban, rövid fekete kabátban és hozzá nagyon csinos bársony kalapban indult bevásárló kőrútjára. Igazi mai lány, 19 éves. — Az édesanyámmal vagyok, mert a szüleim elváltak már több mint tíz éve. Apámmal nem is tartom a kapcsolatot, azonkívül, hogy fizette a tartás- díjat fütyült rám. Ő újra nősült, új gyermekei vannak, én nem hiányoztam neki. Évek óta anyuval kettesben karácsonyo- zunk. A nagyszüleim messze élnek tőlünk, volt idő amikor eljöttek hozzánk, de ahogy öregszem nek egyre nehezebben utaznak. Sajnos az idei év nem a legjobban sikerült, nem vettek fel jogra Pécsre és állást sem találtam. Anyu nyakán élek, még jó hogy neki van munkája és fizetése. Hogy mit teszek a fa alá? Egy szép sálat láttam, szívesen megvenném, ha lenne rá pénzem. Csak bízni tudok abban, hogy jövőre jobb lesz. Tudom, azzal szerezném a legnagyobb örömet anyunak, ha sikerülne a felvételim. Én semmi mást nem kérek tőle, csak legyen olyan jó és türelmes hozzám, mint eddig volt. V Feri bácsi 68 éves, Tolnáról jött be Szekszárdra. — Az igazság az, hogy üz SZTK-ba jöttem, mert szemüveget kellett cserélnem, de ha már úgy is buszra kellett száll- nom, hát megnéztem a boltokat. Van négy aranyos unokám, a legkisebb 4 éves, a legnagyobb 17. Annyira azért nem lehet kevés a nyugdíjunk a feleségemmel, hogy róluk megfeledkezzünk. Az asszonnyal már megbeszéltük és ő fel is írta, hogy kinek mit vegyünk. Most egy szép mesekönyvet vettem a legkisebbnek, a Hófehérkéset és egy játékautót a Petikének. Mindnyájan nálunk leszünk, a feleségem 14 főre főz, lesz húsleves, hal, pulyka, beigli, torta a kisunokáimnak és hozzá az én boromból kóstolni való. Lányom, fiam, vejeim, menyem mind egy asztalnál. Kell ennél szebb ajándék? Mauthner Aránylanak a halvány ablakok... Küzd. a sugár a hamvazó sötéttel, fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel, a hósík messze selymesen ragyog. Beszélget a kályhánál a család, a téli alkony nesztelen leszállón. Mint áldozásra készülő leányok, csipkés ruhákban állnak áfák. A hazatérő félve, csöndesen lép, retteg zavarni az út szűzi csendjét, az ébredő nesz álmos, elhaló. S az ónszín égből, a halk éjszakában táncolva, zengve és zenélve lágyan, fehér rózsákként hull alá a hó. Kosztolányi Dezső Fotó: Bakó Jenő
