Tolnai Népújság, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-22 / 170. szám

8. oldal Hétvégi Magazin 1995. július 22., szombat Rejtett értékeink Dr. Roboz Zoltán életműve TÉVÉNÉZŐ írta: Tóth Ferenc Még mindig a múlt Mára a Magyar Televízióban lejárt az ötvenes évek borzalmai­nak ecsetelése, a Holocaust ötvenedik évfordulója is lecsengett, talán mintha ráunt volna már a közönség a 301-es parcellától a földvári haláltáborig a hétköznapi fasizmust bemutató tényfel­táró dokumentum- és riportműsorokra. Ezért volt különleges, mondhatni „színfolt" a Kapu Film stúdiójának riportja a dob- sinai németek tragédiájáról, amelyet kedden este tűzött mű­sorra a TV-1. Van tehát még téma, a magukat bukelároknak ne­vező németajkúak történelme csak egy a sok közül a szűzterüle­ten. A magyar új világ kitelepítette a kollektiven lefasisztázott németséget, a szlovákiai Dobsinában egyszerűen likvidálták őket, nőket, gyerekeket, öregeket. A Kapu csoportjának csupán egy sírásót sikerült megtalálnia, aki töpörödött öregemberként kétségbeesetten tagadta, hogy részese lett volna a tömeggyil­kosságnak. A két főbűnös, bizonyos Pazur és Smetana neveze- tűek már nincsenek az élők sorában, egyébként a szlovák állam hazafias tettként tartotta nyilván művüket. A téma egyik kuta­tója, Frantisek Hylb professzor szerint a két név nem az eredeti nevük, Smetanát történetesen Kohnnak hívták - feltételezhetően mindketten zsidók voltak. Kohn-Smetana köztörvényesként ült egy évet egy másik gyilkosságért, amnesztiával szabadult. A hatvanas években a szlovák veteránok szervezetének tisztségvi­selőjeként szabadon mozgott az országban. A kevés szerencsés túlélő szavai magukért beszélnek, immár harag nélkül. Csak egyet nem értettek meg majdnem fél évszázad után sem: miért történt mindez. Élni és élni hagyni Amado Camoes-díja A brazíliai Jorge Amadót, aki a legolvasottabb a por­tugál nyelven írók között, Lisszabonban Luis Camoes- díjjal tüntették ki. Mario Soares portugál elnök a díj átadásánál arról szólt, hogy Amado műveit emberség jellemzi, és az, hogy azok a mindnyájunkat összekap­csoló kötelékekről szólnak. A díj átadásánál jelen volt Brazília elnöke, Fernando Henrique Cardoso is, aki hi­vatalos látogatáson tartóz­kodik a portugál főváros­ban. A díjjal járó 60 ezer dol­láros csekket Amado szülő­városának, Baiának adomá­nyozza. „Mindent, amit al­kottam, szülőföldemnek kö­szönhetek” - mondta az író. A 82 éves Amado, aki fia­tal korában ügyvédi gyakor­latot folytatott, 30 regényt írt. A Camoes-díjat a XVI. századi portugál költő em­lékére alapították. Camoest a „portugál nyelv atyjának” tartják. A díjat minden év­ben annak az írónak ítélik oda, aki műveivel gazdagí­totta a portugál kultúrát. Pavarotti hangja Gerard Mortier, a Salzburgi Ünnepi Játékok vezetője „rossz operaénekesnek” tartja Luciano Pavarottit, a világhírű olasz tenoristát, akinek a hangja - szerinte - már annyira „meggyengült, hogy operaszínpadokon nem is érvényesül”. Ezt - a dpa jelentése sze­rint - Karajan utóda a Süd­deutsche Zeitung pénteki mellékletének adott interjú­ban jelentette ki. Mortier szerint, amikor Pavarotti az „O sole mio” kezdetű népszerű olasz dalt énekli, „nagy művészként adja el magát, és ez nem tisztességes dolog”. Ami őt magát illeti, szívesebben menne el Tina Turner, mint Pavarotti hangversenyére - mondotta az 51 éves Mor­tier néhány nappal a Salz­burgi Ünnepi Játékok va­sárnap esedékes hivatalos megnyitója előtt. Egyébként Mortier, aki 1991 óta áll az Ünnepi Játé­kok élén, nem hisz az opera jövőjében. Kevés olyan tudós és gyakorlati szakember van Tolna megye történetében, akinek több jog­gal állíthatnánk szobrot, de még kevesebb, aki nálánál maradan­dóbbat és alapvetőbbet végzett volna s ugyanakkor ennyire a feledés homályában veszte­gelne neve. Kereken 110 éve, 1885. jú­lius 22-én állapította meg Si- montomyán és Pálfán Le- hoczky Dezső a Dél-Dunántúl kerületi szőlészeti felügyelője a filoxéra jelenlétét, öt nap múlva -az 1881 óta létező - megyei filoxéra bizottság összeül s az alispán elnökletével határozatot hoz: „Rendszeresítsen a vár­megye egy kellő szakértelem­mel bíró egyén által betöltendő fillokszera biztosi állást; e biz­tos feladatává tevén az egész megye területén fekvő szöllők ellenőrzését s a vész elleni vé­dekezés tekintetében az iniczia- tívát (kezdeményezést)”. Roboz Zoltán e felhívást aligha olvashatta, valószínűleg atyja, hazánk ekkor élt legré­gibb lapszerkesztője, Roboz István révén értesült a lehető­ségről. Az ifjú tudós a francia- országi első tengeri kísérleti ál­lomáson végzett kutatásokat Villefranchesur-Merben, ahova nem véletlenül jutott: húsz éves korában, 1881-ben már a buda­pesti egyetemen doktorrá avat­ták a zoológia, botanika és mi- neralógia tárgykörében végzett kutatásai, iletve az egyetem ju­bileumi pályázatára írt első dí­jas zoológiái dolgozata alapján. Még az évben Heidelbergben, majd Grazban dolgozott az egyetemen, innét hívták meg — A nyolcvanas évek első felében határoztuk el azt, hogy módszeresen kívánunk foglal­kozni a fiatal történészekkel - kezdte az előzményekkel dr. Vonyó József. — A történelmi tábor formáját választottuk, mint megoldást, s így került sor 1986-ban az első rendezvényre Fenyvesen, mely település lett később állandó helyszínünk. Franciaországba. Eddigi tevé­kenységéről már két jelentős, az MTA által kiadott tanul­mányt is publikált. Merőben újszerű feladat sza­kadt a nyakába 1886 végén, amikor megyénk filoxéra-biz- tosává választották. A filoxéra (szőlőgyökértetű) mindössze fél-egy milliméter nagyságú rovar, amely az európai szőlők gyökérzetét pusztítja, s kelle­metlen tulajdonsága, hogy egy év alatt egyetlen egyed 20-22 millióra képes szaporodni. Ek­kor még kevesen ismerték fel a veszély nagyságát, pedig a sző­lők pusztulása tízezrek létalap­ját veszélyeztette. Roboznak szerveznie és kutatnia kellett egyszerre, mert még nem volt biztos ellenszer, s az állami rendelkezések sem buzdították a szőlősgazdákat. Élete szünte­len utazással telt: megállapí­totta a filoxéra-fertőzést, kije­lölte és megtanította a helyi felügyelőket, megszervezte részben a szénkénegellátást, részben az amerikai alanyvesz- szők behozatalát, részben pedig a homoktalajra való telepítést. (E három módozat él mind­máig). Igen éleslátóan ismerte föl, hogy nem szabad például a szekszárdi történelmi borvidék értékes szőlőit kivágni s he­lyükbe direkttermőket telepí­teni, hanem ameddig lehet, szénkéneggel kell fenntartani a kenyeret adó szőlőt. Csak ez­után és fokozatosan jöhet (az anyagi lehetőségek miatt) az oltványokkal való újratelepítés. Mindennek reményében a me­gyében anyagi alapot teremtett, megszervezte a szénkéneg el­— Milyen értékelést kaptak az első táborok? — A visszajelzések felül­múlták reményeinket, s csak­hamar országos viszonylatban is a legjobbak közé sorolta a szakma az újfajta gondolko­dásmódra is példaként szolgáló rendezvényeinket. A színvona­lat az is biztosította, hogy az adott témakörök legrangosabb osztását, megtanította használa­tát, a községekben oltványtele­peket hozott létre s számukra kedvező áron szerzett alany­vesszőket. (A külföldi tapaszta­latok átvételére még Franciaor­szágba is utazott 1888-ban, ahol azonban Luppa Péter or­szággyűlési képviselővel ké­meknek nézték őket s napokig fogva tartották ...) Sokan kezdettől irigykedtek rá, mert csak azt látták, hogy az alapispán után ő kapja a legna­gyobb fizetést. Akkor és azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy gyakorlati munkájával és két alapvető könyvével (A szénkéneg alkalmazása a phyloxera elleni védekezésnél, Az amerikai szőlők a phyloxera elleni védekezésnél, Szekszárd, 1890. 1892). országosan is út­törő tevékenységet fejtett ki. Amikorra munkája beérett volna, már Nits István vette át tőle feladatát helyettes biztosi címmel, Roboz pedig Somogy vármegyébe ment vissza, ahol egyre inkább elhatalmasodott rajta tüdőbetegsége, s mint megtűrt vármegyei levéltáros fejezte be életét a nevezetes pá­lyázati hirdetmény után csak­nem napra pontosan húsz év múlva, Kaposvárott, 1905. jú­lius 24-én. A korabeli lapok és akkori nekrológírói azt hitték Somogybán volt filoxéra-biz- tos, de nekünk, Tolna megyeieknek örök szégyenünk, hogy soha, azóta sem hajtot­tunk fejet életműve, megújho- dott szőlőkultúránk megterem­tője előtt. ismerői fogadták el meghívása­inkat egy-egy előadás erejéig. Járt nálunk az időközben már elhunyt Ránki György, Juhász Gyula, Benda Kálmán, vagy, hogy a ma is aktív történésze­ket említsem: Ormos Mária, Hanák Péter, Kosáry Domokos. — A mostani tábor egyik közismert előadója lesz - töb­bek között - Glatz Ferenc. — Igen, vele illett volna kezdenem. Ez alkalommal - s ez a tábor tematikája - a Kár­pát-medence népeinek együtt­éléséről tart előadást a magyar, valamint a meghívott német, szlovák és román kollégákkal együtt. -szá­Az a fontos, amit mások fontosnak tartanak, én meg azt írom meg, amit én annak tartok, de az lesz az igazán fon­tos, amit mások leszűrnek be­lőle. Szörnyű kérdés. Érthető, ugye?- Ahogy én írok, arra azt szoktam mondani, hogy kifo­lyik a toliamból a tinta - így be­szél írásairól L. Váradi Gabri­ella, „nem-hivatásos” költő, író. Budapesten élt egész életé­ben, Felsőnyékre tavaly kará­csonykor költözött élettársával. Tíz éves kora óta ír, legalábbis „akkor kezdtem komolyabban foglalkozni írással” - mondja. Két gyermeke van. Rendszere­sen publikál a Klárisok című fővárosi folyóiratban.- Miért éppen Felsőnyék?- A válásom után úgy dön­töttem, hogy nem maradok Pes­ten, úgy éreztem, el kell jön­nöm. Munkát nem kaptunk, Budapesten sok az ifjú és szép, lehet válogatni. Felsőnyék nem volt a képben, Eger tájékára akartunk menni, ami nem jött össze, a lányom pedig kikö­tötte, hogy ha már muszáj el­jönni, akkor a Balatonra köl­tözzünk. Azt viszont nem tud­tuk megfizetni, maradt hát a Balaton-kömyék.- A városi beidegződéseket maguk mögött hagyták?- Mindig is szerettem a csendet, és utáltam a tömeget.- Tehát egy nyugalmat ke­reső pesti értelmiségi útja ...- Igen. Egy nyugalmat ke­reső pesti értelmiségi eljött, de nem talált nyugalmat. Január­ban kilopták a kocsinkból a benzint, három hónapig nem kaptunk egy fillér munkanél­küli segélyt, szó szerint éhez­tünk, lepermetezték a kertün­ket. Szóval összejöttek a dol­gok.- Nem is érzik jól magukat itt?- Én nagyon jól érezném magam, ha nem lennének em­berek. Abban hiszek, hogy az emberiség igazából jót akar, és vannak egyes emberek, akiket szeretek. En megpróbáltam be­illeszkedni, nem kívánom, hogy hozzám alkalmazkodja­nak. Alapállásom: élni és élni hagyni. Én meglehetősen ext­ravagáns vagyok, ezt megérzik a környezetemben, és nehezen viselik el az ilyen embert. Ma­gát ezt az életformát nem kel­lett tehát megszoknom, egyet­len dolgot azért mégis nehéz: Pesten az ember egy üzletben mindent megtalál, itt nincs könyv, ami nekem nagyon fon­tos. A helyi könyvtárban ami jó könyv, az megvan nekem is.- Most mihez kezd?- Én az íráshoz értek, kere­sem a fórumot, hogy ebből tud­jak megélni. Számomra amit le­írnak, az egyszerűen csoda. Dr. Töttős Gábor Történelmi tábor: ez már a tizedik! A Dél-Dunántúl történészei az idén immár a 10. alkalommal adnak egymásnak találkozót a Somogy megyei Balatonfenyve- sen. Szűkebb pátriánkból is sok a jelentkező a július 28-án kezdődő egy hetes rendezvényre, melyet egyebek mellett a Tolna Megyei Közgyűlés is támogat. A tábort most is, akárcsak először, dr. Vonyó József, a Magyar Történelmi Társulat dél­dunántúli csoport-titkára vezeti. .. kétséges, ki lesz a vesztes” (Üzenet a riporternek és a riportalanynak) A Tolnai Népújság 1995. július 8-i „Hétvégi magazinjában „Nem kétséges, ki lesz a vesz­tes” címmel figyelemreméltó (kissé pesszimisztikus) írás je­lent meg a humánus Ihárosi Ibolya tollából -, s nem először Orsós Mária németkéri tanító­nőről. A leírt családtörténet őszinte, igaz (de akad benne javítanivaló is). Az ezt meg­előző cigánytörténelem, mely e lap 1992. dec. 12- számában „Búgyem” népmeséi megfo­galmazásában megjelent, igaz­nak tűnő alapja ezen írásnak. Mintha az ősmagyarok vándor­lását követné, beverekedésüket Európába, fegyver nélkül. Ró­luk azonban nem terjengett a könyörgés, mint „a magyarok nyilaitól ments meg uram, minket” akiktől félt az akkori keresztény Európa. A beszi­várgó cigányoktól nem féltek. Bennük az új és újfajta, olcsó munkaerőt látták. De az ide­gent. Talán a bőrük színe mi­att?! A felfedezések után a fe­hér szín mindenütt a leigázást, rabszolgaságot, gyarmatosítást jelentette. Az amerikai, magas kultúrájú indiánok féltek a sá- padtarcúaktól, az afrikai nége­rek a „nagy fehér embertől... Ugye, elgondolkodtató? - S a világ tele van ma ferde előíté­letekkel- , és sok buta hang­adóval. És önzéssel... - A ki­sebb, a gyengébb, a másabb elnyomásával. Még ha vannak köztük olyan kiválóságok, akikre az egész társadalomnak szüksége van. A rabszolga­rendtől örökölt uralmi-mor­zsák, a lenézés, (aki pénzes, az kényes!), önmaguk túlértéke­lése sokaknak a génjeiben öröklődik, mint ahogy az egyenrangúság és emberszere­tet oly kevesekben. Akadt egy feketegyémánt- szemű kislány, akinek kiugró tehetségét megboldogult Magó Jenő geijeni igazgató úr felfe­dezte, és a kislányt gimnázi­umba küldte. Amint az érett­ségi után Mária kilépett az életbe, a jó tanítók szárnya alól, az előítéletek drótsövé­nyébe ütközött. Még örülnie kellett, hogy egy kárpitos-szö­vetkezet Pakson szegelőnek felvette. A körülmények úgy hozták, hogy a paksi cigányprobléma (1945-1975) megoldására fél­bentlakásos megoldás nyílott az akkori 3. sz. ált. iskolában. Főnyereményként akadtam erre az okos, intelligens maga­tartásé asszonyra, akit gyer­mekgondozóként alkalmazni tudtam. Hamar kitűntek peda­gógiai-szociális hajlamai, s többekkel együtt láttuk, az Is­ten is pedagógusnak terem­tette. Szabályos és szabálytalan eszközökkel bejuttattuk és el­végeztettük vele a tanítókép­zőt. Akik segítettük, mindany- nyian büszkék voltunk rá. Az egész társadalomnak szüksége van az ilyen emberre. Kulcsfi­gurák ők. Aztán elkövette, a társada­lom nem kellő ismeretéből azt a hibát, hogy Németkérre köl­tözött. (Vagy ez a nyereség?!) Kilépett a mindent könnyeb­ben összemosó városi környe­zetből a falun sűrűbben élő „saját fajtája”közé. Hamar érezte a megkülön­böztetést. Hát, hogyne, cigány és pedagógus. A félművelt és rosszul nevelt emberek, - de még saját kollegái is félve kö­zeledtek hozzá. Itt is dolgoz­tam vele együtt. Kiemelkedett a többiek közül. S ezt oly ne­héz elviselni! A falu vezetői csak a, jó pontot” látták benne, akit kirakatba lehet tenni a fel­sőbb vezetés elé, „látjátok, ne­künk cigány tanítónőnk is van”. Mintha csak ezzel ol­dódna meg a cigánykérdés, ha van ilyen, Németkéren 25 éve nincs már a régi értelemben vett probléma. Most valakik csinálnak problémát. Félművelt és rosz­szul nevelt emberek nem akar­ják elismerni Orsós Mária em­beri és szakmai kvalitását, nem látják a magyar népnek ma oly fontos kiművelt emberfő fon­tosságát. Nem látják az előírá­sokon túlterjedő mindennapi népnevelői munkát, hogyan neveli együtt a sváb-magyar- cigány gyerekeket, hogyan korrepetálja „szín és faj” nél­kül a jövő generációját, mely­nek milyenségéről most fo- galmazgatnak legfelsőbb szin­ten. Nem látják, hogy olyan ta­nító-típussal állnak szemben, aki a „nemzet napszámosa”, akire mindent rá lehet bízni, s bízni lehet benne, aki istenfélő embereket nevel, aki okos ta­nácsokat tud adni a „kezdő” szülőknek, azoknak is, akik berzenkednek éppen tőle kérni tanácsot. Az országos átlaghoz képest eddig túlzottan jó helyzetben működött iskolánk. Most, a nadrágszíjhúzás és az új em­berformálás időszakában akadnak messziről jött embe­rek, akik gyermekrongáló uta­zásokra akarják kényszeríteni gyerekeiket, mert nem bíznak sem önmagukban, sem gyer­mekeikben, sem tanítóikban. Van tapasztalatuk? Kitől kér­tek tanácsot? (Hozzám egyet­len ember fordult). — „Úri do­logrész az önkéntes paksi te­hervállalás ...? Mária néni = tanítónéni. Nem tanáméni. Olyan népta­nító, akinél mi, nagyszülők ta­nultunk. Hivatottak. Elhivatot­tak. A „Hétvégi Magazin” jó te­repe lehet a hasonló gondola­tok kicserélésének. „Minden emberben ott van a pacsirta, csak meg kell tudni szólal­tatni”. - Szóljatok, hát! Itt köszönöm meg Ihárosi Ibolya és Orsós Mária fáradozásait azért, amiről fel­sőbb szinten inkább csak fe­csegnek. En optimista vagyok. Ez ügyben nem lesz majd vesztes. Id. Hanák Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom