Tolnai Népújság, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-03 / 129. szám

Negyvenhat esztendő a katedrán

Aranka nénit négy éve ismerem, mióta a lányom első' osztályos lett. Az ó'sz hajú, mosolygós tanító néni azóta beköltözött hozzánk. Na nem a szó valós értelmében, hiszen soha nem járt nálunk. Azon ritka pedagógusok közé tartozik, akik nem „család-látogatnak”, mert úgy gondolják, nem a nappali és a gyerekszoba bútorzata dönti el, milyen a gyermek lelkiilete. Szóval Aranka néni azt sem tudja merre van Szekszárdon a Kuruc utca, mégis ott van közöttünk.

— Aranka néni azt mondta, ezt így kell csinálni, nem szabad az utcán enni, csúnyán beszélni, ezt vagy azt tenni! - oktat ki a lányom a délutános tanító nénire hivatkozva olykor okkal-joggal.

— Na, csak ezt látná Aranka néni! - tromfotok én, amikor minden egyéb szülői érvből kifogytam.

És láss csodát, ilyenkor mindig Aranka néni győz. A leányzó mihelyt hallja a nevét, máris szó nélkül rendet rak. Hiába, nálunk Aranka néni tekintélye megdönthetetlen. Akár irigykedhetnék is, de nem teszem. Lévén állandóan rohanó, elfoglalt és emiatt folyamatos lelkiismeretfurdalástól gyötrődő anya, én nagyon örülök Aranka néninek. Mert ő nemcsak tanít, hanem nevel is. Szigorúan, keményen, következetesen és nagy-nagy szeretettel. Úgy, ahogy egykor engem neveltek.

— Nekem soha nem jutott eszembe külön választani a két dolgot. Ha valami olyan történik órán, ami helytelen nevelési szempontból, akkor leáll a tanítás és nevelünk. A tananyagot majd később pótoljuk, nem lehet ezt másképp csinálni - vallja töretlen hittel 46 éve, mióta tanítói diplomáját megkapta Kertai Józsefné, született Maár Aranka.

Pedig eredetileg nem pedagógusnak, hanem gyógyszerésznek készült a sötétvölgyi erdész lánya. Fél évet járt az egyetemre, de közbeszólt a történelem. Amikor 1994-ben elkezdődtek a bombázások, majd

bevonultak a szovjet csapatok, a szülei hazavitték. A front elvonulása után nem mehetett vissza, az öccse iskoláztatására kellett a pénz.

— Egy ideig otthon voltam,

aztán húsz évesen jelentkeztem Budapestre, a Ranolder Katolikus Intézetbe. Ott, a Vincés nővéreknél képesítőztem

1949-ben. Az első munkahelyem egy kis, völgységi faluban, Ladományban volt. Tizenhat gyereket tanítottam nyolc osztályos, osztatlan iskolában. Én voltam a takarító néni, a tantestület és az igazgató, egysze- mélyben. Mai ésszel el sem tudom képzelni, hogyan csináltam, - mondja fejcsóválva, de aztán hozzáfűzi, hogy a képzőben „néptanító” oktatás folyt, osztatlan, falusi iskolákra készítették fel a lányokat.

Öt hónap után Szekszárdra, a Béla téri általános iskolába helyezték át a fiatal tanítónőt, mert férjhez ment. Negyvenkilenc, negyedik osztályos fiúval nézett farkasszemet 1949. október 15-én, a katedráról.

— Ótós Miklós, Levente Péter, Szakáll Feri, meg az egyik Kappel gyerek járt abba az osztályba. Nagyon megszerettem őket.

— 1954-ig tiszta fiú osztályokat tanítottam, és mindig negyedikeseket. Amikor először kaptam az első, vegyes osztályt, hónapokig azt álmodtam, hogy nem tudom megtanítani őket olvasni.

Tizenegy évig tanított az 1. számú általános iskolában Kertai Józsefné, aztán huszonhárom éven át, 1960-tól 1983-ig az alig pár száz méterre lévő másikban, a Babitsban.

— Napköziztem, nem éreztem túl jól magam, egy „ánti-vi- lágból”, itt felejtett valakinek tartottak, nem sikerült semmi érdemet szereznem. Németet is, amit annyira szeretek, csak a nulladik órában taníthattam. Amikor elértem a nyugdíjkorhatárt, Faludi Bandi, a szekszárdi 4. számú iskola igazgatója megkeresett, indítanak egy németes első osztályt, számítanak rám. Eljöttem és a mai napig nem bánom, mert ezt, a nyugdíj után munkával töltött tizenkét évet tekintem a pályám csúcsának. A fiatal kolléganőmmel, Arival, Zsíros János- néval olyan csodálatosan kiegészítjük egymást, annyi szép dolgot tettünk, sikert értünk el a gyerekeinkkel, hogy azt elmondani is nehéz.

— Nem bántam meg, hogy nem gyógyszerész lettem. Miután saját gyerekem nincs, mindig a tanítványaimat tekintettem annak. Ahogy jönnek, rám néznek, és elmondják a maguk kis gondjait, az valami csodálatos. Ahogy érzik az őszinte szeretetet, megnyílnak és olyan dolgokat is elmondanak, amit tulajdonképpen otthon kellene, de vagy nem merik vagy a szüleik nem érnek rá. Nincs semmiféle nevelési ars poeticám, nekem is olyan csodálatos nevelőim voltak, akik egy életre szóló példát adtak.

— Engem soha nem fárasztottak a gyerekek, de itt az ideje, hogy pontot tegyek a pedagógusi pályafutásomra. Ka- kasdon él a kilencvenéves édesanyám, aki az én gondom. A gyerekek biztos hiányozni fognak, de majd adok német nyelvi órákat.

— Dolgozatot kell írni Aranka néniről, amit az utolsó tanítási napon, a búcsúztatóján adunk neki emlékbe - mondja a lányom a ceruzáját rágva. - Mondd, anya, szerinted nem lenne elég, ha annyit írnánk: „Szeretünk Aranka néni!”

F. Kováts Éva Fotó: Ritzel Zoltán

Hét évtized, egy házasságban

A családi fényképezéshez igazítják egymást. Ez most az ő ünnepük. Egyenesítenek derekukon, aztán várják, amíg elkattan a fényképezőgép. Különös ajándéknak tekintik sorsuk alakulását, hogy immár a 67. házassági évfordulót is megünnepelhették. Nem tudni pontosan, hogy ezt a köznyelv milyen jelzővel látta el. Ligeti János és felesége, Henevald Katalin amint visz- szapörgeti gyorsan a bronz, ezüst, arany, gyémánt, vas lakodalmak évszámait, fél évszázad történelme is felvonul.

Zombán élnek, itt születtek. Ligeti (Lieber) János 1907 márciusában. Katica néni 1910 áprilisában. Az ilyen ünnepek mindig az emlékezések helyei, alkalmai. Úgy alakult életük, hogy későn született gyermekük, Ferenc. Ő szekszárdi lakos.

Mi lehet a titka, hogy ma azt mondják magukról „békességben éltünk 67 éven keresztül”? Roppant egyszerűnek látszik. Mikor Katica néni megszólal, az asszonyi engedelmességről mond bölcsességet. Ezt önmagára nézve kötelezőnek tartotta és tartja a mai napig. Nem tud példát, hogy mikor szólt ellen a férjének. Volt ebben kölcsönösség is, természetesen, hiszen János bácsi is engedelmes társaként éli az életet. Az asz- szony munkatere a lakás és mint egykori iparos feleségnek ez adott akkor munkát. János bácsi az asztalos műhely mestere volt. Aligha kell őket bemutatni Zombán, ők is sorolnak minden lakost az idősebb generációból. Leginkább azok neve kél szárnyra elsőnek, akik már elköltöztek. Ilyenkor Katica néni apró keresztet rajzol maga előtt, békét kívánva poraikra. A halottakról külön fejezetben lehetne szólni. Annál is inkább indokolt lenne, ugyanis mint asztalosmester temetkezési lerakatot is üzemeltetett. A szomszédos községekből,

Kétyről, Felsőnánáról, Harcról, Szentgálról is megkeresték, ha valakinek az utolsó útját kellett elkészíteni.

Egy alkalommal, talán másfél évtizeddel ezelőtt, egy motorbaleset következtében megsérült János bácsi. Akkor a Temetkezési Vállalat ajándékaként kapott egy koporsót és minden hozzá szükséges felszerelést. Amit ezidáig nem kellett használnia. De manapság is meg kell becsülni, mert igen drága a temetkezés is ... A motorbalesethez tartozik, hogy még húsz éves sem volt, amikor az akkor divatos motorfajtát megvette. Kerékpárt is cserélt kukoricáért és hasonló üzleteket kötött a közlekedése meggyorsítása érdekében. Repülőre viszont sosem vágyott. Nem úgy Katica néni, aki átrepült a kanadai rokonokhoz. Erre az útra olyan elevenen emlékezik, mintha a múlt héten történt volna . . .

Mit ragadjanak ki elbeszélésül az életükről? Melyik mozzanatát annak a húsz esztendőnek, amikor annyira várták a gyereket? A békésen megúszott háborús éveket? A téeszesítést? Ez az ünnepi pillanat igazán ne legyen a panasz napja. Szépségből is kijutott! Igen, ilyenek voltak a fiatal évek, különösen amikor összeismerkedtek .. . Asztalos volt Katica néni édesapja is. Szinte kínálkozott az alkalom, az ifjú Lieber János átment egy gyaluért - a szőke, kék szemű Henevald Katalin akkor éppen 17 éves volt. Kérette magát még egy évig, hogy férjhez menjen a Lieber család Janijához. Akadt ugyan más kérője is, de ő már foglaltat jelzett. így történt 67 esztendővel ezelőtt.

Még legalább három évet szeretnének megélni, hogy a 70. évszámot is magukénak mondják. így legyen és hozzá erőt, egészséget, békességet a világnak is!

Decsi Kiss János

Istentiszteletek a konyhában

Pünkösdkor, a húsvét utáni ötvenedik napon ünnepük a keresztények, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra. Azt talán már kevesebben tudják, hogy az ünnep a zsidó vallásból ered, ahol a pészach utáni ötvenedik napon, a sabouthkor ünnepelték az első gyümölcsök megjelenését, majd később a Tízparancsolat adományozásának állítottak e napon emléket.

Holnapután lesz pünkösd hétfő. Mint arról lapunkban többször is beszámoltunk, a felújított bátaapáti evangélikus templomot szentelik újjá ezen a napon. A falu egykor szinte teljesen németlakta volt. Jelzi ezt az is, hogy hajdan a katolikusoknak szerény kápolnájuk, az evangélikusoknak templomuk épült, utóbbi magasba ívelő toronnyal. A kitelepítések nyomán a lakosság aránya éppen megfordult. Hogy élte meg a változásokat az a sváb asszony, akinek családját kitelepítették, s akinek konyhájában a legutóbbi években telente tartották az istentiszteleteket? Heberling Jakabnét, Éva nénit kérdeztük emlékeiről.

— A Pünkösd? - kérdez vissza — Az akkoriban nagy ünnep volt, amikor én fiatal voltam. Az ünnep előtt egy-két héttel volt a konfirmálás. (Most egyszerre tartják.) Aztán vasárnap mindenki ment a templomba, a fiatalok, a nőtlenek vettek úrvacsorát.

Hétfőn megint mise volt, délután pedig bál.

— Evekig használhatatlan volt ez a templom. Milyen volt, amikor Éva néni fiatal volt?

— Úgy emlékszem, első osztályba jártam, amikor felújították. Azóta nem nyúltak hozzá.

— A férje?

— Nyolc éve meghalt.

— Mikor házasodtak össze?

— 1945. május 12-én.

— A háború befejezése után. Épp ötven éve!

— Itt volt az esküvőnk, ebben a templomban. Nem volt nagy ünneplés, mert a férjem testvérei akkor még nem értek haza a frontról.

— Aztán a háború után minden megváltozott. . .

— Negyvenhatban volt a kitelepítés, majdnem az egész falut elvitték. Körülbelül húsz család maradt, most meg már alig vagyunk. Elvitték a szüléimét, a testvéreimet. Én is csak azért maradhattam, mert a férjem családja magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

— Meg az ünnep is egy napra fogyatkozott.

— Igen, a hétfő már nem volt szabad, kellett menni a téeszbe. Csak most állították vissza, hogy a hétfő is ünnep.

— Eljár-e a templomba?

— Hogyne! Néhány éve telente,

amikor hideg van, akkor itt nálam, ebben a konyhában van a mise, mert a templomban fáztak az emberek. Ez a néhány ember nem tudta volna bemelegíteni.

— Hány evangélikus él Bátaapáti- ban ?

— Körülbelül tízen járnak templomba, de azért ennél többen vagyunk.

— Mikor vannak a misék?

— Krähling Dániel esperes úr jár ki, kéthetente vasárnap délutánonként. Most úgy mondják, hogy havonta egyszer lesz.

— Hogy tetszik a felújított templom?

— Most nagyon szép. Szégyen volt, ahogy kinézett, restelltük megmutatni az idegeneknek. Ideje volt, hogy rendbe tették.

— Ha egy jó tündér teljesítené három kívánságát, mit kérne?

— Az egészség a legfontosabb. Meg persze, hogy legyen mit enni-inni .. .

Hangyái

Heberling Jakabné, Éva néni

FOTÓ: RITZEL