Tolnai Népújság, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-08 / 83. szám
A bukovinai székelyek ötven éve kerültek mostani lakhelyükre. Az évforduló kapcsán tegnap háromnapos találkozó kezdődött Bonyhádon. Bízva a népek, népcsoportok békés egymás mellett élésében ajánljuk olvasóink szíves figyelmébe ezt az újságoldalt. Hazatérők A székelyek 1764-től 1941-ig éltek a Kárpátokon kívül, idegen népek körében. Eggyé kovácsolta őket az a tudat, hogy egyedül vannak számkivetettségben, s talán majd egyszer visszatérhetnek az anyaország kebelébe. Ez adott nekik erőt, amely a második világháború elejéig megőrizte a XVI11. század végi állapotokat tükröző nyelvjárásukat, népi kultúrájukat, hű magyarságukat, lett légyen új hazájuk területe osztrák avagy román fennhatóság alatt. Történetük az erdélyi erőszakos határőrszervezéssel, az 1764-es véres madéfalvi eseménnyel kezdődik. Ekkor többezer ember menekül a Székelyföldről Moldvába, majd tíz év múlva megalapítja az öt bukovinai magyar falut. A túlnépesedés, a nyomasztó földhiány és szegénység, a királyi Románia nacionalizmusa miatt az 1930-as évekre lecsillapíthatatlanná válik a vágy a székelységben: hazatérni Magyarországra! 1941-ben Közép-Európa és Magyarország sorsa úgy alakult, hogy erre sor kerülhetett. A Bárdossy-kortnány a frissen visszatért Bácskába telepítette le e népcsoportot. A politika célja kettős volt e telepítéssel. Javítani a délvidéki lakosság - számunkra kedvezőtlen - nemzetiségi megoszlását, példát állítani a helyi egykéző magyaroknak a sokgyerekes bukovinai székely családokban. A román kiugrás után, a front közeledtével október elején felszólították a magyar hatóságok a polgári lakosságot, így a székelyeket is: azonnal hagyják el Bácskát, meneküljenek a szovjet hadsereg és a visszatérő szerbek bosszúja elől! A háború végének híre, 1945. tavasza Zalában, Veszprém és Komárom megyében érte a menekülőket. A mindent elveszített székelység április elején tudta meg, hogy Bodor György kormánybiztos vezetésévet Telepítésügyi Hivatal alakult Bonyhádon, melynek célja az ő végleges letelepítésük. 1945. június elejére mintegy 15 ezer bukovinait telepítettek 29 tolnai, és 6 baranyai faluba. Körülbelül 1800-an kerültek három Észak- bácskai településre. 1945 és 1947 között Déva környéki székelyekkel egészültek ki a már említett idetelepülök. Ahogy 1941-ben az űzött szerbek házaiba, 1945-ben a megbélyegzett németek helyére, mellé telepítették őket. Az őslakosok és az újonnan érkezettek között sokáig pattanásig feszült az ellentét, de a későbbi közös gondok ezt feledtették. Megtanulták tisztelni, s nem a származás szerint megítélni egymást az emberek. Potápi Árpád Egy, az odahagyott házak közül (1941-ben készült kép) Aki őrzi a hagyományokat A népművészet mestere címet az elmúlt évben nyerte el Fábián Mártonná, Balbina néni. Bonyhádi otthona kis túlzással múzeumnak nevezhető. A két hatalmas szövőszéket kikerülve jutottunk belső szobájába, aminek parkettáját Balbina néni szőttesei takarják. Az ágyon szebbnél szebb párnák, takarók. Egy szék támláján dúsan hímzett mellény. Fábián Mártonné kilenc éves korában került el szülőfalujából, Andrásfalváról. Mint mondja, már akkor is szőtt színest és vásznat is, s a faluban nem volt olyan ház, ahol ne lett volna szövőszék. A fonást is maguk végezték, s hogy csomó nélküli legyen, alaposan fésülték az alapanyagot. A fonalat zöldre, bordóra, kékre, sárgára, rózsaszínre festették. Érdekes, hogy ma alig lehet megfelelő Balbina néni otthonában FOTÓ: RITZEL fonalhoz jutni - mondja s a festést drágán, Németországban végeztetik, de még így sem az igazi... Persze nem csak a szövőszékekről kerültek le a szép vásznak, hanem a mesteremberek készítettek fonott kosarakat, szerszámokat, bútorokat is. Balbina néni elmondta, hogy a székely emberek soha sem nézték, hogy mennyi ideig tart valaminek az elkészítése, csak azt, hogy az tartós, jól használható legyen. A cifraságnak nem volt helye, a praktikum, az egyszerűség jellemezte a bukovinai székelység tárgyait. Padokon ültek, és a tulipános láda volt a szekrényük. Ez egy házból sem hiányzott. A különbséget az ottani és itteni tárgyi kultúra között talán a gereblye példája mutatja legjobban. Balbina néniék régen apró, sűrű fogazató gereblyét használtak aratás után, hogy egyetlen kalász se maradjon kint a kevéske földön. Itt széles, ritkább fogazatú gerelyével el-elmaradt néhány kalász, mint ahogy sokan a kultúrájukat, hagyományaikat is elhagyták az áttelepülés után ... ni Bűnösnek bélyegzett áldozatok A történelem szikár betűi mögött emberi sorsok, tragédiák, fájdalom- és örömkönnyek ezrei vannak. Hogy emlékszik visz- sza az ötven éve történtekre Höfler Lajosné, a bonyhádi Székely Kör vezetője, a találkozó főszervezője. — Fel tudja idézni azt napot, amikor menekültek? — Kilenc éves voltam akkor, emlékszem, hogy szüleimmel hárman mentünk szekérrel a szomszéd faluba, Tanisz- lóra. Az úton vágtatott szembe velünk egy szekér, a rajta ülők kiáltották hogy jönnek a csetni- kek. Megfordultunk, rohantunk haza. Apám először azt mondta, nem megyünk sehova: innen a németek, onnan az oroszok. Anyám éppen terhes volt az öcsémmel. Végül azért mégis összepakoltak. Egész éjjel dolgoztak: anyám kenyeret sütött, apám levágott egy disznót és becsomagolták a legszükségesebb holmikat. Borzalmas körülmények között, szekérrel mentünk a földeken át, mire elértük a topolyai utat, és elindultunk, ahogy Tamás Menyhért írta: „sehonnan valahova”. Előbb Jánoshalmán majd Bácsalmáson álltunk meg. — Innen nem rögtön Tolna megyébe kerültek. — Nem. A Rádió mindig bemondta, hogy merre menjünk. Előbb azt akarták hogy települjünk Nyugat-Európába. Zaláig el is jutottunk, de ott a székelyek azt mondták, hogy voltunk külföldön eleget, és itt maradunk a hazában. Ha meg kell halni, itt halunk meg. Addig is, amíg eldőlt maradhatunk-e, Pacsa közelében Zala- gircén kaptunk egy uraságnál helyet. Azt talán már mondanom sem kell, hogy ismét csak egy kitelepített - ezúttal egy zsidó - család házában. Később bemondta a Rádió, hogy kerekedjünk fel, és induljunk Tolna megyébe, Bonyhádra. Itt is ugyanazt éltük át, mint Bácskában vagy Zalában, csak itt a németség volt a bűnösnek kikiáltott és kitelepített nép. Belacra, - ma Kakasdhoz tartozik - mentünk, apám itt sem engedte, hogy beköltözzünk egy olyan házba, amelynek gazdája volt. A keresztanyámék csűijé- ben húztuk meg magukat egy darabig. Akkor tudtuk meg, hogy Garán van üres lakás. Odamentünk, aztán novemberben jöttek értünk, azzal hogy megalakították a szövetkezetét és szükségük lenne egy boltosra Kakasdon. — Mennyire érződik a székelység lelkületén ez az a hányatott sors? — Nagyon sokáig Kakasdon is indulásra kész állapotban voltunk. Az emberek egyik napról a másikra éltek és várták a változásokat. Bennük élt az emlék ahogy Bácskában visszajöttek az eredeti gazdák. A mai napig megvannak például azok a képek, amelyeket abban a ka- kasdi házban találtunk, ahova beköltöztettek bennünket. — Akik csak az Ön férjes nevét ismerik, furcsának tarthatják, hogy a Székely Kör vezetőjét Höflemének hívják. — Kelemen Emma a lánykori nevem. Akkoriban nagy vihart kavart, hogy mi a későbbi férjemmel szemet vetettünk egymásra. Miénk volt az első vegyes házasság 1959-ben. Később aztán mások is követték a példánkat, de sok időnek el kellett telnie, mire elfogadták az emberek, hozzáteszem: mindkét oldalon ezeket a vegyes házasságokat. — Milyennek látja ma a két nép viszonyát? — A németség, ha meg is bocsátotta ami vele történt, el nem felejtette. Sokan még most is úgy gondolják, hogy a székelyek miatt telepítették ki őket. Aki a történelmet tanulmányozza az tudhatja, hogy mindkét nép - a kitelepített németek és az idehozott székelyek - áldozatok. A vegyes házasságok folytán lassan már alig lehet szétválogatni, hogy ki kicsoda. Ma már mindkét fél részéről megvan a készség a békés egymás mellett élésre. Remélem, ez a találkozó is hozzájárul ehhez. Hangyái János „Gyergyóremetei Balás Gábor legyen mindig jámbor!” Az el nem küldött levelek helyett A találkozón Szőts Zoltán, a Völgységi Múzeum igazgatója előadást tart a székelység nagy alakjáról, Balás Gáborról. Ez alkalomból közöljük a szerző írását. Kedves Gábor Bácsi! Tudtam, hogy állapotod erősen romlott az utóbbi esztendőben, mégis váratlanul ért a lesújtó hír. "Latiátuc feleym zumtuchel mic vogmus. Ysa pur es chomuv vogmuc. ” A fekete betűk hideg-rideg valósága az emberi múlandóságra figyelmeztet. „Fájdalommal értesítjük, hogy dr. Remetei Balás Gábor ügyvéd, c. egyetemi docens a Székely kör örökös tiszteletbeli elnöke 1995. január 6-án életének 86. évében elhunyt. ” 1985. decemberében olvashattam az első nekem küldött szálkás betűkkel telerótt kétoldalas leveledet. Négyszáz erdélyi vonatkozású kötetnek kerestél gazdát Bonyhádon. Immár másodszor bábáskodtál a születő Bonyhád múzeum mellett, Napkeleti Könyvtárnak nevezted, s nemes adományoddal megvetetted a szakkönyvtár alapjait. Annak idején az 1947-1950 között működő Bonyhádi Székely Múzeum könyvtárában is elhelyezted értékes kézirataidat. Székely honismereti baráti kör létrehozásán fáradoztál, megérezted, hogy több évtized után újra van helye Magyarországon a székely szerveződésnek. Nemeskürty István a Magyar Művelődés Évszázadai rádiósorozata nyomán a magyarság egynyolcadát kitevő székelység művelődés- történetének a Székely Művelődés Évszázadainak a megjelentetését szorgalmaztad. Akkor már megjelent a csaknem négyszáz oldalas munkád „a Székelyek nyomában”, melyet a „ lehetetlent is megkísérlő Körösi Csorna Sándor" emlékére ajánlottál, „hogy a lehetséges felé törekvésre ösztönözzön.” Ebben fogalmaztad meg felfogásodat, mely szerint „a székelyek a magyarság egyik, magyarságát megtagadni nem akaró népcsoportja, amely amióta tudunk róla, mindig magyarul beszélt. ” Nyomon követhetjük a székelyek útját a Fekete tengertől az avar birodalomig, Magyar- és Erdélyországban. A szórványok sorsát a Szenttől az Újvilágig. „Ne felejtsük: Hogyha 1300 év megpróbáltatásai után megmaradt még a székelység, legalább további 1300 évig is meg kell maradnia. Más választásunk nincs” A „Székely életek” leltár a székelység nagyjairól, milyen nagyszerű gondolkodó főket adtak a hazának. Postai levelezőlapra, vékony hártyás papírra írt soraid rendszeresen érkeztek. Egy tizennyolc szerzős kötet szerkesztésének előkészületeit követhettem a nyomdakész kéziratig, majd a megjelenésig levelezésünkből. Eközben a „Magyarrá lett keleti népek” szerkesztőinek, László Gyulának és Szombathy Gyulának adtál le ötven oldalt „Székelyek" címmel. A napokban megjelent Budapest Lexikon kiegészítésében működtél közre, nem csoda, hiszen már 1947-ben munkatársaiddal hatkötetes tanulmányban összegeztétek a főváros, Budapest igazgatási rendszerének működését. Kilenc nyelven tudtál és száz nyelv irodalmából jelentek meg műfordításaid. Nem véletlen, hogy az Erdélyi Szövetség külügyi bizottságában dolgoztál. A Panoráma „Románia" nagyúti- könyvének az „Utazások Erdélyben ” kisútikönyvek lektora és társszerzője voltál. Három évtizedes munka érett be az „Erdély jókora jogtörténete” adat-összeállításod köteteinek megjelenésével, amelyekből 1988-ban egyetemi jegyzetet is írtál. Éz az esztendő különösen emlékezetes, hiszen januárra esett a Völgységi Múzeum első időszaki tárlata a székely rovásírás kiállítás. Kit kérhettem volna fel a nyitóra, mint a rovásírás megújítóját. A Völgységet és Buda környékét járta a tárlat, sőt Izményben vetélkedőt is rendeztek. Megjelent „A székely művelődés évszázadai”, s ősszel megalakult a Székely Kör Budapesten. Terveid megvalósulását látva 80 esztendőd dacára új és új lendülettel munkálkodtál. Önálló székely életrajzi kötet kiadására gyűjtötted össze az anyagot. Egy hetet töltöttél Felsőőrön, ahol a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület dísztagjává választott. „A középkori székely települések” előadásodban hangsúlyoztad, nemcsak Magyarország legtöbb megyéjében, Árva, Liptó, Ung kivételével, hanem a mai Alsó-Ausztriában is lehet székely településnyomokat találni. Ä test egyre kevésbé bírta a szellem szárnyalását, s már nem vállalhattad a Budapesti Székely Kör elnökségének sok teherrel járó feladatait, 1990. márciusától tiszteletbeli örökös elnökké, ahogyan Magad adtad a címet „székely kend”-dé választottak. Egy székely naptár kiadását vetetted fel és alapoztad meg 2000 tételes névgyűjteményeddel. A zürichiek nyomtatták ki a nyelvünk elidegenedését kárhoztató „A magyar nyelv sorsa” röpirato- dat. Egy évre rá 1994-ben ők adták ki 73 kéziratoldalas „Székelyek alakultak s alkottak” adatösszeállításod történelmi és néprajzi részét. Az életrajzi fejezettel együtt sok- szorosíttattad és elküldted a székelylakta településekre. 1994. tavaszán még oktattad 85 évesen lakásodon diákjaidat, de örvendtél, amikor 10 év után átvette egy megfelelő utód a feladatot. Felmérted egészséged gyengülését, az írás is nehezedre esett. Kötetnyi Gyer- gyai ihlette székely nyelvjárásban megírt mesét hagytál hátra, s a székely tájnyelv megbecsülését egy jó példával húztad alá. „Mivel a mostani beszéd és írás Magyarországon hanyatlik, viszont a flamandok minden tájszólással tudnak irodalmot művelni, mi se legyünk tohonyák” Kedves Gábor bácsi! Kitörölhetetlen nyomot hagytál Magad után, helyed lesz a „Székely életek” kötetben, míg székely él a Kárpátok koszo- rúzta medencében, néped nem felejt el, s ez lesz reményeink szerint vagy ezerháromszáz évig. Hitvallásod tovább él. /Is/Ten legyen Veled: Szőts Zoltán
