Tolnai Népújság, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-25 / 48. szám
Megfáradt tenor a világ végén Vajda János negyvenhét éve él egy régi Perczel-kas- télyban Zsibrikpusztától néhány kilométerre, Ófalu határában, a Tolna-baranyai megyehatár közelében. Az épületen ma már csak a kopott zománctábla jelzi, hogy az jobb napokat is megélt: Aranyvölgy 5 ... A juhászok megnyugtatnak: menjünk csak, nincs a Lacival semmi baj, a kutyákkal is könnyen el lehet boldogulni. Ahogy a kaptatón közelítünk az egykori Perczel-kastélyhoz, élénk csaholással jön szembe velünk két fekete korcs, ám barátságos eb. A tulajdonos fia, Laci - olyan negyvenes idegbeteg férfi - hangos kiabálással adja apja tudtára, hogy idegenek ólálkodnak a ház körül. Vajda János kicsit bizalmatlanul fogad bennünket, de mert kísérőink, a bonyhádi rendőrkapitányság munkatársai emlékeztetik őket, hogy mi is volt, amikor betörtek hozzájuk, megenyhül a férfi. Beengedi a kisebb társaságot a kastélyba, amely az idegennek ha nem is elvarázsoltnak, de félelmetesnek tűnik. — Még az a jó, hogy lent laknak ezek a fiúk - mondja a házigazda a juhászokra gondolva, akik az egykori cselédházban élnek - mert mióta ideköltöztek, nem mernek idejönni az idegenek. Nagy levegőt veszünk és belépünk. Az első pillanatban látszik, hogy a kastélyban elkelne ez asszonykéz:— A feleségem nem bírta már itt és a lányommal több, mint húsz éve Pestre költözött - mondja a házigazda. — Korábban tudtam nekik csomagolni ezt azt, de ma. . . Ezer forintot kapok Laci után, a nyugdíjam meg hatezer. KoEzerszer megbántam, hogy idejöttem, de máshol nem élhetek fotó: ótós Réka Gazdátlan gazdasági épület, háttérben a kastély rábban gazdálkodtam, de hát már hetvenkilenc vagyok. Ma már csak néhány tyúkom van. Lassan kezd bele az élettörténetébe. Hangját olykor sírás fullasztja el, máskor örömkönnyek szöknek a szemébe — Kolozsváron születtem, majd amikor kiderült, hogy Erdélyt visszacsatolják Romániához, Debrecenbe költöztem. Nagy törés volt ez az életemben. Aztán Pestre kerültem, ott fejeztem be a konzervatóriumot. Öt évig énekeltem. Tenor voltam. Közben elvégezte a tanítóképzőt is, szerette a gyerekeket, de csak egy évig tanított Nagysebesen. Miközben mesél, csa- pong az évek s a helyszínek között. Fájdalommal emlékszik vissza, hogy osztályidegennek titulálták, és le kellett mondania az éneklésről. Végül kapott egy bőrgyári állást. Meglehetősen rossz állapotban volt, amikor összefutott későbbi nevelőapjával Budapesten. Ő „csalta le” 1948-ban ebbe a völgységi kastélyba, itt „hálózta be” az utolsó Perczel unoka: Kovács Gertrud, akinek az anyja Perczel Anna volt. János bácsi mostohaapja akkoriban földeket bérelt a Perczelektől, azon gazdálkodtak. A két család együtt élt a kastélyban. A falról Perczel Béla és felesége, Erzsébet asz- szony néz vissza ránk, no meg ott van a gazda fiatalkori portréja és a lánya arcképe. — Három diplomája van neki - mondja büszkén a képre bökve -van egy fia meg egy lánya. — A Laci? - kérdez vissza — Vittük orvoshoz, évekig próbálkoztunk vele, megállapították, hogy veleszületett idegbetegsége van. Volt intézetben is, de féltem hogy meghal ott, inkább hazahoztam. Laci békésen tűri a látogatók rohamát, kolléganőmet Évának szólítja, és tudja a magnóról, hogy „szól”. Igyekszünk nem felizgatni. Villany nincs. Valaha működött az aggregátor, de ma már petróleumlámpával világítanak. Pavarottit és Benj amino Giglit Vajda János most már csak öreg táskarádióján hallgatja. Az egykori szalonban még mindig ott a zongora, de János bácsi már vagy harminc éve nem játszott rajta. Mint mondja, ma már hihetetlen távolinak tűnik, amikor a színpadon Rigoletto-t énekelt: „La donna mobile .. A polcon könyvek: Munkácsy Mihály életregénye, operakönyvek, Vörösmarty-kötet, Zilahy Lajos írásai. A Kézfogót hatszor is elolvasta. Két szoba teljesen üres, János bácsi úgy emlékszik, valamikor a Rákosi korban vitték el onnan a bútort. A lépcsőfeljáróban a falon - először nem akarok a szememnek hinni - egy kitömött madár a csontvázmaradványai. Inkább visszafordulunk. — Igen - mondja inkább csak magának - el kellett volna mennem Olaszországba zenét tanulni. Ezerszer megbántam, hogy idejöttem, de máshol már nem élhetek. Mindezt már akkor mondja, amikor kikísér bennünket. Laci az emeleti ablakból integet, kiabál utánunk. Szinte megköny- nyebbülünk, amikor a ház kiesik a látókörünkből. A szívünk azonban nehéz marad. Vajda János negyvenhét éve él egy régi Perczel-kas- télyban Zsibrikpusztától néhány kilométerre, Ófalu határában, a Tolna-baranyai megyehatár közelében. Az épületen ma már csak a kopott zománctábla jelzi, hogy az jobb napokat is megélt: Aranyvölgy 5 ... Hangyái János Darvas Ferenc a hatodik iksz, és a hatodik könyv előtt Csokornyakkendős rímfaragók teremnek százszámra, de költővé csak nehéz sorsú ember válhat. Olyan, aki sárban járva dalol, szép szenvedésekről, és csalárd gyönyörökről. Darvas Ferenc is sok mindent megtapasztalt életének főbb állomásain: Nagykanizsán, Kaposváron és Szekszárdon. A nagy változatosság közepette egy dolog állandó maradt nála: a munkahely. 59 éves, és immár 41 esztendeje tevékenykedik a Matáv (a Posta) szolgálatában. Már kisdiákként is írt verset, prózát, aztán felnőve, 30 éven át szunnyadni hagyta tehetségét, s csak nagypapa korában ragadott ismét tollat. Elvesz- tek-e ezek az évtizedek? Szerinte nem, mert ő a távközlést is ugyanolyan alkotó emberi tevékenységnek véli, mint az irodalmat. Öt könyve jelent meg az utóbbi néhány évben, vegyes fogadtatásban részesültek, de annyi biztos, hogy szakmai, szerzői fejlődést tükröznek. (Régi ismeretségünk okán tegeződünk.) — Költőnek tartod-e magad? — Annak tartom magamat, aminek ti, mindennapi írásközeiben lévők tartotok. Földi értelemben számomra nem létezik Parnasszus, inkább lelki-szellemi síkon jelenik meg, és működteti belső világomat. A költő kifejezést a múlt évben készült kötetemben használom először magammal kapcsolatban, másoktól viszont már régebben megkaptam e titulust. Ezt a helyzetet komolyan kell vennem, ez kötelez engem. Olyannyira, hogy az elkötelezettségemet szinte küldetéstudatnak érzem. — Kaptál már elismeréseket? — A döntő változást 1987 hozta az életembe, amikor egy országos irodalmi pályázaton Berzsenyi-Helikon díjazott lettem. Jókai Annától vehettem át a díjat Keszthelyen, újságírók fogtak körül, nyilatkoztam, emlékkönyvekbe írtam, szóval nem mindennapi élmény volt. Ettől a pillanattól kezdve komolyan vettem az ilyen irányú tevékenységemet, és rákapcsoltam. És jöttek a gratulációk a társadalom minden rétegéből, az olvasótól, aki nem sznob, nem „műértő”, hanem ember. Egy takarítónő a hévízi postás üdülőben azt mondta a Korall színű ég alatt című kötetemről hogy „Végigsírtuk édesanyámmal, olyan szépek ezek a versek.”, Csányi Laci bácsi, az aranytollas újságíró pedig A lélek csendjét dicsérte így: „Feri, nagyon sok szép verssel ajándékoztál meg!”. Nekem mindez nagyon jól esett, és azt is az elismerés egy fajtájának vélem, ha keresztrejtvények feladványaként szerepel valamelyik művem néhány sora. Az is azt jelenti, hogy jegyeznek. — Itt állsz a hatodik iksz és a hatodik könyv előtt. Hogy érzed magad? — Dolgozom. Keményen végigcsináltam mindent. Többször forogtam élet-halál között. A háborús időkben például, 6-7 évesen éles fegyverekkel játszadoztam. Komoly betegségeken is átestem. Éltem olyan albérletben is, ahol a mozsdóvíz reggelre befagyott a vödörbe. Szóval sokat tapasztaltam. A magam vállalta nehézségek közül mindig kimásztam, mindig megteremtettem a saját szabadságomat. Van aki tönkre megy, van aki nemesedik a megpróbáltatások által. — Párkapcsolat? — Az sem volt egy szokványos „ügy” nálam. Mint katonaságból felmentett legényembert helyeztek ’58-ban Szek- szárdra, az akkori telefonközpontot rendbeszedni. S én, a független ember, elvettem egy kétgyerekes asszonyt. Később aztán ugyanez a független ember elvégezte - több iskola után - a marxista egyetemet is, mégpedig vörös diplomával, mégpedig úgy, hogy nem is volt, nem is lett párttag. Csak a filozófia miatt. — Közös gyermeketek is született? — Igen, már unokák is vannak. — Posta, Matáv. Nem tartod elveszetteknek ezeket az éveket? Hogy közben nem írtál, hogy már sokkalta „híresebb" lehetnél. . . — Közel 30 évig nem volt időm írni, mert folyamatosan tanultam a munka mellett. Képeztem magam, a rotary rendszertől a telexen és crossbaron át, a digitális technikáig mindenbe belekóstoltam. Újításokkal is próbálkoztam. (Már gyerekkoromban is ilyen hó- kuszpókuszoló voltam, színes folyadékokkal, füstökkel, tűzijátékokkal kísérleteztem, rádiót készítettem, na meg írtam, olvastam, szobrászkodtam, festettem, cigiztem, jógáztam, va- gánykodtam, órákra nem jártam, mégis jó tanuló voltam.) Engem mindig minden érdekelt. Nem kötöttek béklyók, se gondolatiak, se anyagiak. Sosem voltam gazdag, egy bérház 3. emeletén lakom, s van egy szőlőm, ami a kikapcsolódást jelenti. Túrom a földet, figyelem, hogy kel ki a mag, azt is élvezem, és az elektrotechnikai munkasikereket szintúgy. Mindezek alakítják a látásmódomat. Hírnév? Inkább úgy fogalmaznám, hogy az ismertség és elismertség okoz nekem örömet, és az, ha sikerül a gondolatokat - érzelmileg a lelkiség felé átalakítva - tolmácsolnom. — Elégedett ember vagy? — Szoktam elégedett lenni - például, mikor a Matávtól arany gyűrűt kaptam a 40 éves szolgálatért, vagy mikor megjelent egy könyvem -, de megelégedett legföljebb akkor leszek, ha matuzsálemi kort érek meg, és ki tudja mi mindent elvégezhetek addig. A hatodik kötetem, a Csillagtérítő, valószínűleg a költészet napjára kijön, s még négy másik készül- get. Amit vállaltam, egy misz- szió. Segítem az olvasót, hogy gondolatiságában hamarabb eljusson oda, ahová, ha akarja, ha nem, előbb-utóbb úgyis eljut. Wessely
