Tolnai Népújság, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-11 / 36. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1995. február 11., szombat Nem nézte végig a direktóriumi tagok kivégzését Wéber János, a 94 éves garaysta Egy év híján egyidős a századdal. Hangzatosán fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy vállait 94 esztendő terhe nyomja, ám ha valaki már találkozott a Villányban élő Wéber Jánossal, az tudja: az idős, szikár ember egyenes tartását még nem kezdte ki kora, szellemi frissességét pedig a fiatalok is megirigyelhetnék. Sőt, egyenesen ámulatba ejtő az a memória, melynek segítségével János bácsi felidézi saját ifjúságának eseményeit, s kapásból sorolja egykori - már rég eltávozott - gimnáziumi tanárainak nevét. Ez már csak azért is érdekes, mert Wéber János majd nyolc évtizeddel ezelőtt nem is akárhova, hanem a szekszárdi Garay János Gimnáziumba iratkozott be. — Középiskolai tanulmányaimat még Szegeden kezdtem el 1913-ban, de az első világháború kitörése, illetve a nagyvárosban fellépő élelemhiány miatt édesanyám 1917-ben Szekszárdra, az itteni gimnáziumba hozatott. Az iskola igazgatója ekkor Wigand János volt. Nagyon kedves embernek ismertem meg: mindig kérdezgette tőlem, hogy tudok-e már németül? Ery Emil történelem- tanár pedig már akkor tanította nekünk a több hullámban lezajlott honfoglalást, amit László Gyula professzor ma kettős honfoglalásnak nevez. A diákélet persze akkoriban sem csak tanulásból állt. Wéber János a cserkészetre is jóleső érzésekkel emlékezik, annál is inkább, mert kezdeményezője volt a szekszárdi lovascser- kész-csapat megalakításának. — Meg is van a fénykép, amint ülünk a lovakon! Ilyen addig még nem volt Szekszárdon. Mentünk Bonyhádra, Tengelicre... Wéber János egy atyai jóbarátnál, Ery Mártonnál és családjánál kapott „kosztot és kvártélyt.” A szállásadó neve ismerősen csengett nemcsak Szekszárdon, hanem Tolna megyében is: Ery Márton ekkor megyei főjegyzőként tevékenykedett, majd nemsokára alispán, illetve országgyűlési képviselő lett. A politizálástól Wéber János édesapja sem idegenkedett: 1919-ben komoly szerepet kapott a Szegeden gyülekező nemzetiek táborában. — A Tanácsköztársaság idején a proletárdiktatúrától idegenkedő édesapámnak persze nemigen volt szava. Amikor 1919 június 24-én kitört a Duna-melléki ellenforradalom, egy-egy puskával s fejenként talán tíz tölténnyel elmentünk Tolnára. Ott közben már minden eldőlt, így harc nélkül továbbindultunk Bogyiszlóra, de a felkelést a vöröskatonák már ott is leverték. Végül is eljutottunk Ersekcsanádra, s meghúztuk magunkat a szivattyútelepen. A kommunizmus bukása után egy héttel jöttem vissza Szekszárdra, s akkor ért az a megdöbbentő élmény, amire most sem szívesen emlékszem vissza. Éjjel gyalogoltam haza Bátaszékről, új cipőm volt, fel is törte a lábam . . . Reggel elmentünk a misére, s mikor kijöttünk a templomból, már rengeteg ember állt a városháza előtt. Az erkélyen valaki, egy civilruhás személy beszélt a néphez, azt kérdezve, hogy mi legyen a börtönbe zárt direktóriumi tagokkal. Ekkor sokan elkezdtek kiabálni, hogy kötelet nekik. Én nem szóltam semmit, majdnem összeestem. Egy katonabanda rázendített a Rákóczi indulóra, s erre a zenére vitték ki a szerencsétleneket, köztük az általam ismert Bondynét (Berták Róbertnét - a szerk.) is a régi vásártérre, ahol agyonlőtték őket. Ezt már nem néztem meg. . . Édesapám - aki ekkor Tolna megye kormánybiztos-főispánja volt - egy hét múlva került haza Szegedről, s miután megtudta, hogy mi történt, azt mondta: ha ő itt van, akkor nincs kivégzés, ítélkezett volna a bíróság . . . Wéber János 1921-ben érettségizett. Magyar- ország ekkor már túl volt a vesztes világháborún, az őszirózsás forradalmon, a tanácsköztársaságon, az ellenforradalmon és a trianoni szerződésen is. Az ország megcsonkítását mindenki óriási elkeseredéssel vette tudomásul, természetesen a diákság is: nem is lehetett másként ez egy olyan intézményben, ahol a szellemi és testi fejlesztés mellett nagy hangsúlyt fektettek a hazafias nevelésre. — Ballagáskor végigjártuk a tantermeket, kimentünk az udvarra, s közben énekeltük a Gaudeamus igiturt, meg a Ballag már a vén diákot. S valamennyi végzős kapott egy sétapálcát: így búcsúztunk az alma mátertől. Ami ezután következett, annak vázlatos közreadása nem egy, hanem legalább még négy-öt ugyanilyen terjedelmű írást igényelne. Miként lett Wéber János egyetemi hallgató, majd gazdálkodó, később, már 1941-ben bírósági végrehajtó. Miként sikerült túlélnie a II. világháborút úgy, hogy Ausztriában került hadifogságba. Miként vészelte át az ötvenes éveket, az állandó zaklatások időszakát, s miként is került annyi kitérő után a Baranya megyei Villányba. — A Garay János Gimnáziumban legutóbb tavaly jártam, amikor a fiamhoz utaztam Szekszárdra. Az iskola ugyanúgy néz ki, mint egykor. Csak a város ... az változott meg nagyon. Szeri Árpád Fotó: Degré Gábor Őszintén a szerelemről Valentin napi vallomás Visszavonhatatlanul ünnepeink közé lopódzott az utóbbi években február 14-én Valentin, a szerelmesek napja. Történetéről, elterjedéséről, megnyilvánulásairól már szinte minden megjelent, ezért arról az érzésről, amit ezen a napon ünnepelünk: a szerelemről beszélgettünk Decsi Kiss János újságíróval, akinek írásaiban, verses önálló estjeiben, s minden hétköznapi megnyilvánulásában nagy szerepe van a szeretetnek, a szerelemnek. — Több évtizedes barátság után már nagyon sok mindent tudok rólad. Többek között azt is, hogy nem szereted a naptárakban piros betűvel megjelölt ünnepeket, a névnapokat, a születésnapokat. Ezzel szemben tudom rólad, hogy szereted az embereket, s szeretsz nekik örömet szerezni. — Valóban nagyon szeretem az embereket, s nagyon szeretem a szépséget. S miután a emberi nem szebbik felét a nők adják, nyilván őket szeretem jobban. Az ajándékozással úgy vagyok, hogy számomra az az ajándék, ha valakinek gondolatot adhatok. Ezt kevésbé érzem hervadónak, s maradandóbb a tárgyaknál is. — A Valentin nap a szerelem és a szeretet ünnepe. Szerinted hogyan lehet ezt a két érzést külön választani? Jómagam úgy gondolom, hogy szeretettel sok embert lehet szeretni, szerelemmel csak egyet. Az az egy viszont „kiváltságos” az életünkben, akit szeretettel és szerelemmel is szeretünk. A szerelem a változás az életünkben a szeretet az állandóság. Te hogy érzed ezt? — Örök igazság, hogy a szeretet soha nem fogy el. De azt hiszem, a munkán kívül a szerelem különböztet meg bennünket az állatoktól. Mert az állatok is szeretnek, de az ember szavakkal is ki tudja fejezni ezt az érzést, s így ez magasabb szintű megnyilvánulás. Éppen ezért hitem szerint a szerelem meghatározója az emberi életnek és minden életkorban alakul és formálódik. A szerelem már kicsi korunktól minden megmozdulásunkban motiváló tényező. Hiszem, hogy csak a szerelemmel végzett munka az, ami szenvedéllyé válva nem jelent fáradtságot. Ez az, ami az emberi képzelőerőt továbbfejleszti. A szerelem csak akkor teljes, ha természetes az ereje, vagyis az ösztönök uralkodnak, ami annyit jelent, hogy megszűnnek a gátlások, s ezáltal minden természetessé válik. Az már más kérdés, hogy ilyen természetességgel hányszor élheti meg az ember a szerelem érzését. Mert a szerelem és az erkölcs nem mindig jár azonos úton. — S legtöbbször a sors rendezi így. Nagyon tetszik, s azonosulok Fontane gondolataival, amikor így fogalmaz a szerelemről: „Az érzéseimnek nem parancsolhatok, és maga az a tény, hogy az ember szeret, egyszersmind jogot is ad rá, hogy szeressen, bárhogy csóválja a fejét a világ, és bármily rejtélyt emlegessen is. ” — Erre gondoltam, amikor azt mondtam, a szerelem és az erkölcs nem mindig jár azonos úton. A szerelem lesben áll. Vannak, akik ezt a „lesállást” észre veszik és odafigyelnek, hagyják, hogy az a bizonyos nyíl megérintse őket. S ettől a perctől szinte ez a kis nyilat kilövő angyal határozza meg minden lépését két embernek. Az igazi szerelem ellen nem lehet védekezni. Lehet bezárkózni, befelé fordulni, parancsokkal, erkölcsi normákkal meghátrálni. Mindez befagyasztja, megkeményíti, akár beteggé is teheti az embert, mert természetellenes. — A világirodalomban megannyi tragikus sorsú szerelemről olvashatunk, akiknek életét követelte a beteljesületlen szerelem. — Éppen ezért, amikor valaki észre veszi, hogy utolérte ez a csodálatos érzés, akkor csak arra ügyeljen, hogy az egész lényét járja át a szerelem, ne csak az eszét, ne csak a szívét, hanem minden porci- káját, legyen benne a zsigereiben, az izmaiban. Fontos, hogy észre vegye: a szerelemmel végzett munkával megvalósíthatatlannak látszó álmok is megvalósulhatnak. — Mi arról a véleményed, hogy a szerelem jobbá tesz? Aki szerelmes, az türelmesebb, megértőbb másokkal szemben? Hogy a szerelmes ember egy más világban él, ahol hiányzik az irigység, a rosszindulat, a gőg, a becsvágy? Ha ez így lenne, akkor azt kellene kívánnunk, hogy minden ember állandóan szerelmes legyen, s akkor kis túlzással megvalósulhatna az igazi békesség az emberek között. — Igen! Kérdés, hogy hányszor lehet szerelmes egy ember, hogy a szerelem lehet-e örök. Azt gondolom, hogy vannak emberek, akik sokszor átélhetik a szerelem érzését, mert nekik életelemük a szerelem adta megújulás. Ők azok, akik a művészet valamely ágához tartoznak. Természetesen nem az ő kiváltságuk, ez minden embernek joga, szerencséje, csak az előbbiek érzékenyebbek, s mindezt látványosabban élik meg. Ők nem tudják titokban tartani, mert megírják, megfestik, megmintázzák, megzenésítik. A meg-megújulás a közfelfogás szerint „bűnnek” minősülhet, ami azzal is jár, hogy valahol valakinek fájdalmat okozhat, merthogy bűnt követ el a nem törvényben fogant szerelemmel. — Itt szeretnélek egy pillanatra megállítani. Édesapám mindig arra tanított, hogy amit még nem éltél át, afelett ne ítélkezz, mert nem tudhatod, hogy veled mikor történik meg. — Nagy igazság. Elépzel- hető, hogy akinek ma fáj és bűnnek érzi, holnap épp ugyanaz az érzés szabadítja fel a fájdalomtól, s válik ugyanolyan „bűnözővé”. Egyszer mindenkinek át kell élnie a nagy szerelmet, akár törvényes, vagy törvényen kívüli helyzetben. , — Ezért van az, hogy a szerelmet isten áldásának és átkának is szoktuk nevezni. Ettől az áldástól lesznek szebbek a hajnalok, ekkor üzennek a harangok, ettől lesz más a világ. Sas Erzsébet Husek Rezső zongoraestje a Művészetek Házában (Vita önmagommal a muzsikáról.) Amikor elolvastam a műsort, megdöbbentem. Komolyan gondolta Husek Rezső, hogy ezt a fantasztikus fizikai erőt igénylő anyagot egyetlen estén eljátssza közönség előtt? Komolyan gondolta, hogy a nagyon is ismert darabok - sokszor virtuozitást megkövetelő sorozata - nem haladja meg erejét? Komolyan gondolta, hogy e szinte „lélegzetet venni” sem engedő feszültség nem robban úgy a muzsika közben, hogy korrigálni már lehetetlen? Ez a „merítkezés” bizony merészség! Ám e gondolatok ker- getődzése közben elém tolulnak a képek? Husek Rezső, a csendes léptű muzsikus, szinte észrevehetetlen „surranással” minden este „beoson” a zeneiskolába, s késő éjszakáig nem hal el az „öngyötrő és mégis örömet adó” muzsika-elemekből felépített akkordpaloták elsuhanó, eltűnő látomásainak sora. Lehet, hogy e merészség valójában számvetés Husek Rezső módján? Lehet! Beethoven: cisz-moll (Holdfény) szonátájának lágyan áradó akkordfelbontásai oly méltósággal szólaltak meg, hogy a nagyon is jól ismert dallam szinte „parancsolóan húzott” maga után valahova fel, el a földtől világba. A lágyan vil- lódzó zene egyre erőteljesebb vonalvezetése, a viharos fordulatok néhol vibráló futamainak zengése valósággal vasmarokkal ragadott magával, nem engedett „tunyulást”, figyelem lanyhulást, mert ez a muzsika igazán a beethoveni „csoda-világban” sejlik fel. Erre csodálkoztunk rá talán mindannyian. E fergeteges szonáta után a „könnyed”, ám pont ezért rettentően nehéz Schubert: Esz-dúr zongoradarabját szólaltatta meg a mester. Itt ugyan voltak olyan megfogalmazások- a dübörgő basszusok mindent elárasztó zuhatagaira gondolok- melyek nekem erős interpretációnak hatottak, de a schu- berti „három a kislány” éppen csak felsejlő harmóniáinak játszi gyöngédsége azonnal „kisimította” az alig egy perce még összeráncolt szemöldököm. Husek Rezső itt képes volt rámkényszeríteni akaratát: a játékosan súlyos muzsika lehet tragikusan komor, ám mégis mosolygósán bölcs. Nos, itt véget is ért vitázhatnékom! Morfondírozásra nem maradt időm, mert két Chopin darab következett. Az 1834-ben megírt Fisz-dúr noktürn és a b-moll scherzo. A filozofikusan felfogott noktürn súlyos indítása egyetlen pillanatra sem engedett ezután „öleléséből”, s nyilván ez volt az előadói akarat. Ha lehet, a scherzonál talán még élesebb volt az a nem szokványos „művészi hitvallás”: nem biztos, hogy mindig „ki kell várni” az újraszáguldás zenei „engedélyét”. Ha a művész „türelmetlen”, akkor lehet igazságos igaza. Úgy tűnik: ezt igazolta is a „szándékos besűrítések elhalásaival”, melyek szinte döbbenetét keltő, futamokra futamokkal felelgető, „ördögi” robbanásokban „nyugodtak meg” e kényszerítő zenei megfogalmazásban. A szünetre emígyen adott „feladatot” a művész - elmélkedjen a hallgató: A megszokott interpretálás, vagy a most felkínált muzsika a valósabb, a kedvesebb? A rövid idő alatt alig tudtam dönteni, de éreztem: itt valami új született, s ki látott már „nem szép” újszülöttet, hisz a hallgatóknak bemutatott „csecsemő” ennek az előadásnak édes gyermeke. Nos, talán ezért - nem tudom - de szép volt a két Schopin mű megszólaltatása. A szünet után a láthatóan friss és energikus Husek Rezső lépett a pódiumra. Bartók: Három Csík megyei népdalával folytatta a művész, sajátosan megszerkesztett műsorát. A XX. sz. első felében meg-meg- villanó atonalitásnak tűnő, merőben új harmóniák berobbaná- sai az áradó „zenei csendbe” oly félelmetes erőről árulkodtak, hogy csakis egyetlen választ találhattunk ebben az interpretációban: Husek Rezső zenei anyanyelve ez a muzsika. S ha „beszélni nehéz” is ezt a gyönyörű magyar nyelvet, megéri nagyon a lélekből fakadó „zenei mondatok” lassan őrlő morzsolása. S ha ezt mondhattam e népdalok megszólaltatásáról, akkor Kodály: Székely keserveséről mit dadoghatok? A gyergyó- szentmiklósi „Sirass Édesanyám” zokogása, a keservesen csengő „búcsúzás” oly elementáris erővel és súllyal tapasztott a székhez, hogy szinte fájt. Hogyan érhette el e hatást? Igen! Ráéreztetett a bölcsesség és tartás egységére, a méltósággal viselt fájdalomban való örök igazságra. Lehet, hogy Husek Rezső megélt évtizedeinek súlyából merítkezett, ám e merítkezés az élet muzsikája volt, s pont ezért volt gyötrelmesen igaz és gyönyörű. E lenyűgöző sorozat „levezetéseként” két Liszt művel ajándékozta meg még a művész közönségét. A Desz-dúr consola- tio sajátos futam-töredékek egymást hajszoló világából ki-kikandikáló akkord-menetek dübörgései egy „magányosságba menekülő világba” csalogatott. Nos, e világba kissé félve követtük az előadót, hiszen egy „nagyon ismert”, ám mégis idegennek tűnő „min- denség-ködben” nehezen láttuk a valós zene-csodát, de éreztük a „megtapintható” létét. Végül is nem tudom: ki is fáradt el e gyönyörűen hajszolt estén? Husek Rezső, az előadó, aki Liszt muzsikáját szintén anyanyelvi szinten, természetes és „akcentus” mentes szavakkal képes „zenei beszéddé formálni”? Vagy én, a hallgató? Erre a kérdésre azonnal válaszolt a művész két Beethoven darab ráadásként való megszólaltatásával. Husek Rezső végül is ezen az estén a következőket mondta el nekünk szavak nélkül: a zenében megérezni a muzsikát nagyszerű érzés. Ezt a rácso- dálkozást átadni a hallgatónak úgy, hogy ne vegye észre, mikor szakadt el a „rögtől”, hogy egy éteri világba emelkedjék, még nagyobb’ gyönyörűség. Nos, e koncerten talán maradéktalanul megkaptuk mindazt, amit egy művész adhat hallgatóinak. Rosner Gyula