Tolnai Népújság, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

engedték el H. Annát búcsúszó nélkül temették el. Csupán a koporsóvivők hajtottak fejet, mielőtt betemették volna a sírt a bonyhádi köz­temetőben. H. Annát közpénzen temették el, mert nem volt sen­kije, aki áldozott volna rá annyit, hogy a végtisztességet megad­ják neki. Telefonhívás: a vonal túlsó vé­gén felháborodott hangú nő mondja: — Úgy temették el, mint egy kutyái! Felháborító. Ma ezt meg lehet tenni Magyarorszá­gon? Férjével együtt fogad a laká­sán az 50-60 körüli hölgy. A temetés napjának délelőttjén tudták meg, hogy déli egykor lesz - ahogy ők mondják - An- cika búcsúztatása. A 39 éves korában elhunyt nő nevelőany­jának a férje szólt nekik. A temetésen derült ki, hogy pap nem jön. Elszaladtak a te­metkezési vállalkozóhoz, ahol az alkalmazott megerősítette: nem jön pap, sem a hivataltól valaki, aki elbúcsúztatná a ha­lottat. Végül a sírásók munkához láttak. Eltemették H. Annát. Ők meghajoltak. — Tudja, olyan szerencsét­len ennek az Annának az élet­társa. Nem tud az semmit elin­tézni. Hát, nem látták ezt a hi­vatalban ? Pukli Jánosné, a bonyhádi pol­gármesteri hivatal szociálpoli­tikai csoportjának vezetője: — Komjáti Mihály jelentette be nálunk, hogy élettársa, H. Anna meghalt, és kérte, hogy a hivatal temettesse el. Miután megkérdeztük, hogy van-e tar­tásra kötelezett hozzátartozója, illetve vagyona, úgy döntöt­tünk, hogy - a szociális törvény és az ide vonatkozó helyi rende­let értelmében - a hivatal fizeti a temetést. Megjegyzem, Kom­játi úrnak mindegy volt, hogy hol temetjük el az elhunytat. Hiszen H. Anna Szekszárdon halt meg. Tehát nekünk kellett eldöntenünk, hogy itt legyen el­temetve, hiszen - gondoltuk - itt vannak a hozzátartozói, is­merősei. Ezután felkértük a Klem Fivérek Kft-t, hogy bo­nyolítsa le a temetést. — Akik ott voltak a temeté­sen, azt mondták, Komjáti úr azt hangoztatta, hogy a hivatal mindent elintéz. — Igen, ami az anyagiakat illeti. Tizenötezer forintot fizet­tünk a temetkezési vállalkozó­nak, ingyen adtuk a ravatalozót és a sírhelyet. A búcsúztatást minden esetben a hozzátarto­zókra bízzuk, hiszen nem dönt­hetjük el helyettük, hogy milyen papot hívjunk, illetve, hogy tár­sadalmi temetést rendezzünk-e. — Kérdezett erről valamit Komjáti úr? — Erről nem beszéltünk, de minden ilyet a vállalkozóval szoktak intézni. A Klem Fivérek Kft. min­dent megtett, hogy emberhez méltón temessék el a halottat. Nem rajta múlt, hogy senki egy búcsúszót nem mondott. A cég alkalmazottja, Miklós Istvánná felhívta Komjáti úr figyelmét, hogy szóljon papnak, vagy másnak, aki elbúcsúztatja az elhunytat. Sőt, amikor kiderült, hogy Komjáti Mihály még egy szál virágot sem vitt a H. Anna sírjára, akkor Miklós Istvánná gyorsan rendelt a közeli virág­üzletben egy koszorút. . . En­nek árát nem csatolták a szám­lához. * H. Anna munkatársai, a hi­dasi téglagyár dolgozói közül néhányan vállalták, hogy vála­szolnak a kérdéseimre, feltéve, ha nevüket nem írom le, de mi­kor belekezdtek, rögtön a szá­jukra is csaptak: halottról jót, vagy semmit. így most itt sem taglalom, mi mindent mondtak még város­szerte a szerencsétlen asszony­ról. Tény, hogy néhány éve ő szintén közpénzen temettette el korábbi élettársát. Akkor azon­ban volt, aki mondott néhány búcsúszót. — Elmentünk, nehogy senki ne legyen szegény Anna temeté­sén - mondta az egyik kollé­ganő. Nagyon megdöbbentünk, hogy senki egy szót sem szólt. Kérdeztük Komjáti Mihálytól, hogy adjunk-e pénzt össze ko­szorúra, azt mondta, nem kell. * H. Anna élettársát, Komjáti Mihályt a temetés másnapján a hidasi téglagyárban lévő szol­gálati lakásban találtam meg. Ott éltek együtt H. Annával. Meglehetős zsúfoltság, hogy egyebet ne említsek. Komjáti a tévét nézte, ami­kor bekopogtam. Elmondta, hogy élettársa november 22-én halt meg. Nem tudta pontosan megmondani, hogy milyen be­tegségben. Arra emlékezett, hogy az asszonynak nem volt étvágya, kórházba került és ott lebénult, majd meghalt. — Önnek tudnia kellett, hogy pap nem jön, a temetésen mégis azt mondta az egybe­gyűlteknek, hogy a hivatal mindent elintézett. — Nem tudtam. — Önnek megmondta a te­metkezési vállalkozó alkalma­zottja ... — Nem érzi hibásnak ma­gát? — Nem. — Akkor ki a hibás? — Nem hibáztatok senkit sem. Nem volt pénzem - mondta és zokokásban tört ki. — Mit gondol most? — Semmit, el van temetve és kész... * Ennyi a történet. El van te­metve és kész. Elvégre embe­rek vagyunk... Hangyái János Fotó: Degré Gábor Ki oltsa a tüzet a falvakban? Emlékplakett Bányai Gergelynek Szomorú aktussal kezdte ülését a Magyar Tűzoltószövetség vá­lasztmánya. A mintegy száz fő - küldöttek és vendégek - egy­perces néma felállással búcsúztak két fiatal tűzoltótól, akik a budapesti Baross utcai iskola tetejéről zuhantak le, miközben a lógó, életveszélyes lemezeket helyezték biztonságba. Benkő Tibor és Csányi István részére posztumusz gróf Széchényi Ödön emlékplakettet adományoztak, a családjuk részére pedig segélyt szavaztak meg. Az átadásával dr. Jókai Oszkár elnököt bízták meg. Az elnökség értékelte az egész évben végzett tevékenységet. Eszerint a szövetség tovább erősödött. Kapcsolatai mind bel­földön, mind külföldön bővültek. Az ország tűzvédelméről saj­nos nem túl rózsás képet alkottak. Szembetűnő, hogy vidéken növekszik a tűzveszély. Az 1960-as években kiürített magánis­tállókban újra telepítik az állatokat. Ezzel együttjár a takar­mány- és szalmatárolás, ami közismerten tűzveszélyes. Tehát ismét megtelnek a porták éghető anyaggal, így egy kitörő tűz esetén a kialakult tűzhidak vihetik tovább a tüzet. A szakembe­rek nem azon problémáztak, hogy megnövekedett az állattartási kedv és hogy ismét magánosok termelik a gabonát, meg hogy ezzel a lakott területen belül növekszik a veszély. A gond ott je­lentkezik, hogy helyben nem létezik védelem. Az önkéntes tűz­oltóságokat tönkretették. A hivatásos szervezet pedig sokszor 40-50 kilométerre található. Az 1991-ben megjelent törvény a tűz elleni védekezést az önkormányzatok feladatává tette. Sokhelyütt azonban még csak meg sem tárgyalták ezt a kérdést. Szükségesnek látszik, hogy az újjáválasztott önkormányzatokat megkeressék ez ügyben. Foglalkozott az ülés a hivatásos tűzoltók helyzetével is. Itt gondként jelentkezik az alacsony fizetés és az egyre csökkenő működési költség. Amennyiben nem lesz változás, az ország vezetőinek és a lakosságnak is fel kell készülni arra, hogy nem lesz, aki a tüzet eloltsa. Főleg vidéken a lakosságnak önvéde­lemre kell berendezkednie. Ugyanis az önkéntes tűzoltóság még a bizonyos fejlődés ellenére sincs olyan kondícióban, hogy a védelmet megnyugtatóan átvegye. A vállalatoknál a tűzoltó­ságok megszűntek, ha még a hivatásos szervezetet is tönkrete­szik, akkor tényleg leég a ház. El kell ezen gondolkodniuk az ország vezetőinek és a helyi önkormányzatnak egyaránt. Befejező aktusként átadták a magyar tűzoltóság megalakító­járói, gróf Széchényi Ödönről elnevezett emlékplaketteket. Évente 10 olyan személy kaphatja meg, aki a tűzvédelem és a tűzoltóság érdekében több évtizeden át kiemelkedő tevékeny­séget fejtett ki. Megyénkből Bányai Gergely, a Bonyhádi Ön­kéntes Tűzoltóegyesület volt parancsnoka - aki még ma is az if­júságot készíti fel az oltási feladatokra - kapta meg ezt az elis­merést. Csőglei István a Tolna Megyei Tűzoltószövetség elnöke Haladjunk a kórral K ettőszázhetven forintért mérték üvegjét a drágának. Nem volt éppen egy életmentő csodaszer, sőt, az orvosságok társadalmában in­kább a marginális területekre szorulva tengődhet, amint azt funkciója is jelzi: általában köptetőként tartják számon a népek. Ha a gyerekem makacsul köhécsel már hetek óta, és a „filléres” Fagifor nem használ, akkor persze, hogy „ide nekem a drága köptetőt is”. Még ha tisztában vagyok is vele, hogy az ármeg- állapítók nincsenek tekintettel a gyógyszerfo­gyasztók szociális helyzetére, vagy egyszerűen csak véletlenül meglökték a könyöküket, miköz­ben kitalálták, vajon mennyi is legyen az orvos­ság ellenértéke. Ám nem kívánom gyarapítani a jajveszékelők táborát, tekintve, hogy az utóbbi időben rendkí­vüli módon megszaporodott kétségbeesett se­gélykiáltások vad folyama következtében felduz­zadt könnyóceánból származó muszáj-kortyok előbb-utóbb a köptetővei hajszálra azonos hatást váltanak ki az olvasókból. Célszerűbbnek látszik tehát végre rátérni arra, ami mondanivalóm igazi magva. Szóval a gyógyszerekről eszembe jutott orvos barátom, aki elmesélte, hogy megkörnyékezte egy neves gyógyszerforgalmazó cég: ugyan, állna már be orvoslátogatónak (a köznyelv ezt a foglalkozást nemes egyszerűséggel csak a gyógyszerügynök elnevezéssel illeti.) A munka nyakkendőben végezhető, elegáns, kényelmes, gépkocsihasználatos és főleg jövedelmező: me­sés kezdőfizetésért az alkalmazó cég gyógysze­reit kell bemutatni az orvoskollégáknak, és elma­gyarázni nekik, milyen nagyszerűek ezek a ké­szítmények. Barátom megingott. Igaz, hogy gyerekkorától kezdve orvosnak készült, de hát van olyan hónap, amikor 14-szer ügyel, szabad idejében is állandó kapcsolatban kell lennie a kórházzal, mivel nő­gyógyász, és a születendő srácok nincsenek te­kintettel az orvos magánéletére. (Van ennek per­sze előnye is, mert fiatal házasként esélye nincs arra, hogy megunja a feleségét.) A fizetéséről ta­lán jobb nem is beszélni, hiszen annyira nevetsé­gesek a kórházi orvosi bérek, hogy azt a kívülál­lók úgyse hiszik el. És akkor jönnek egy ilyen ajánlattal neki. Namármost semmi bajom az orvoslátogatók­kal, több kedves ismerőssel rendelkezem köreik­ből, akik becsületesen megdolgoznak a fizetésü­kért, jóllehet nem állom meg, hogy egy demagóg félmondattal meg ne emlékezzem arról, hogy a magas gyógyszerárakban, gondolom, benne fog­laltatik az orvoslátogatók átlagon felüli javadal­mazása is. (Ezt persze nevetséges lenne rajtuk számon kérni.) Ä gyógyszergyáraknak szüksé­gük van rájuk, a tarifát pedig nyilvánvalóan a piac alakította így. Újra leszögezném, hogy semmi bajom a gyógyszerügynökökkel, engem csak ez a piaci mindenhatóság zavar. Igaz, hogy mi, (A NÉP) akartuk úgy, hogy ezentúl ez a varázslatos, szent dolog rendelkezzen életünkkel, és hű szívünkkel. De ha már ekkora bizalmat szavaztunk neki, le­hetne egy kicsit körültekintőbb, naiv kifejezéssel élve igazságosabb is. Pláne, hogy annak idején azzal az ígérettel vett le a lábunkról bennünket, hogy szigorú, de igazságos bíróként kizárólag a teljesítményt díjazza majd. így, pár év elteltével viszont megfordult az eredeti képlet: azt kellene elhinnünk neki, hogy kizárólag az az értékes, ami jó sok pénzt hoz a konyhára. (Bármennyire is ha­dakozik ez ellen néhány álmodozó szegényem­ber.) Pénz beszél, a karaván meg halad, vagy hogy is kell mondani. A siker a pénz, a sikeres vállal­kozás a paradicsom, a sikeres vállalkozó meg az Isten. Ha meg még adózik is, akkor már a min­denkori pénzügyminiszter is megsimogatja buksi fejét. Piacos alapállásból szemlélve tehát, az ember munkájának minőségét (ezáltal az ember minő­ségét is) az határozza meg, (vagy legalábbis dön­tően befolyásolja), hogy tevékenységének követ­keztében dől-e a lóvé, vagy sem. A kérdés ebben az esetben az, hogy ha az or­vos mondjuk harmadannyit keres, mint a látoga­tója (aki szintén orvos, vagy gyógyszerész vég­zettségű), vajon elhihető-e, hogy harmadannyit ér a munkája is? (Még mielőtt valaki összevonná a szemöldökét, hogy mit piszkálom szegény gyógyszerügynököket, gyorsan leszögezem - ha valaki még nem vette volna észre - ebben az írásban mintegy szimbólumokként vannak meg­jelenítve ők is, meg az orvosok is.) Az előbbi kérdésre szubjektív választ adva azt kell mondanom, hogy jómagam tök jól ellennék orvoslátogatók nélkül. (Ez csak a szakmájukra vonatkozik.) Megkockáztatom, fel se tűnne a hi­ányuk. Különösen, ha figyelembe veszem a csa­ládhoz tartozó belgyógyász véleményét, aki be­vallja, hogy gyermeki örömmel várja a gyógy­szerügynököket, mert mindig hoznak neki rek- lámtollat, meg kulcstartót. Az új gyógyszerek felől viszont a szakkiadványokból tájékozódik, és különben is azt mondja, úgyis csak olyan gyógyszert írhat elő, amelynek ára a kórház, il­letve az onnan kikerülő beteg pénztárcájának vas­tagságával harmonizál. Ezzel szemben orvos hiányában engem lehet, hogy kitörne a frász, ha a feleségem azzal a kí­vánsággal rázna fel álmomból egy lidérces éjsza­kán, hogy eljött az idő, szülni kéne már. Ha magunkévá tesszük ezt az álláspontot, te­hát, hogy az orvos munkája is (közel) annyit ér, mint az orvoslátogatóé, nyilvánvalóvá válik, hogy a palacsintába valami abszolút nem bele való anyag került, kicsit fennköltebben fogal­mazva: mélységes szakadék tátong ott, ahol az igazság örökké fénylő hegycsúcsának kellene magasodnia. Mert anyagi megbecsülés hiányá­ban, vajon kielégítő lehet-e pusztán a - szebb másvilágra vonatkozó - krisztusi ígéret, mondjuk egy tehetséges, becsületes, remekül dolgozó, ám fizetéséből közép-európai emberhez méltó élet- körülményeket kialakítani képtelen (ateista) ma­tektanár számára? (Pláne egy olyan korban, ami­kor a pedagógusok anyagi megbecsülés helyett nemhogy társadalmi elismerésben nem részesül­nek, de hovatovább közellenségeivé válnak kies hazánknak.) Fenti kérdésre a válasz valószínűleg nemleges, sőt szerintem az is elképzelhető, hogy még a hívő értelmiségi sem perdül táncra a tudat­tól, hogy majd csak a mennyek országában lesz lehetősége könyvvásárlásra vagy színházlátoga­tásra, igaz, ott aztán rogyásig. Ha viszont ez így van, azaz, ha az anyagiak igenis számítanak, akkor még a barátomnak se róhatom fel, (hát még másnak), ha engedve a csábításnak, feladja a hivatását, és ha megteheti, könnyebb, kevesebb munkával, lényegesen ma­gasabb színvonalú életet biztosít a családjának. Különösen veszélyes lenne ezt kifogásolni egy olyan társadalomban, ahol a szemébe röhögnek a hivatástudatra hivatkozónak. Mert a dolog szem­lélhető az ellenkező oldaláról is: ugyan, mit gon­doljunk arról a családfenntartóról, aki felelőtle­nül inkább a jövedelmezőtlen hivatását választja, ezzel megfosztva szeretteit is a normális emberi élet lehetőségétől, a gyerekét például attól, hogy a lehető legjobb helyzetből startoljon. Nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e ebben a kérdésben moralizálni, erkölcsi ítéletet mondani. Én mindenesetre jóleső lúdbőrzések közepette vettem tudomásul barátom döntését: továbbra is orvos marad. Bár indoklásában szerepelt, hogy „undorító pofája volt” a cég nagyfőnökének, azt mind a ketten tudjuk, hogy a jól végzett, hasznos, értelmes munka miatti fáradtságérzet roppantul kellemes tud lenni. Még ha tisztában vagyunk is vele, hogy a piac ostobán vak hívei nem is isme­rik, az okos csatlósok meg cinikusan kihasznál­ják az ilyesféle emberi kategóriákat. J ómagam nem bánkódom azon sem, hogy van még pár ilyen, a korral haladni nem akaró lény közöttünk. A fene se tudja ugyanis, hogy mire mennénk nélkülük. sk

Next

/
Oldalképek
Tartalom