Tolnai Népújság, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-05 / 261. szám

Szombat, 1994. november 5. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9

az alkotás oroméról

Amit a Kaposfüreden élő és alkotó Kiing József szobrászművészről illik tudni: Dúzson született, járt általános iskolába. A 47 éves szobrász tagja a Németországi Képzőművészek Szövetségének, az osztrák Collegium Hungaricum- nak, a VUdAC-nak, azaz a Magyarországon élő Német Művészek Szövetségének és a Dialóg Képzőművészeti Egyesületnek. 1972. óta rendszeresen kiállítja műveit. Alkotásait bemutatták Kaposváron, Budapesten, Siófokon, Szekszár- don, Pécsett, Kiskunhalason éppúgy, mint a svájci Bázelban, Aarlanban, Glattburg- ban, Bécsben, a sziciliai Enná- ban és Párizsban, sőt a világ túlsó felén, a brazíliai Sao Pao- lóban is. Köztéri szobrai sokfelé láthatók az országban. Tolna megyében a Felsőnyéken és Magyarkesziben található második világháborús emlékműveket ő készítette. A felsőnyéki 3 méter magas, car- rarai márványból faragott szobor Halottak Napján, gyertyákkal megvilágítva felejthetetlen látvány nyújt.

Kiing József Dúzson, a dimbes-dombos kis Kapos menti faluban csodálkozott rá először a környező világ formagazdagságára.

— Gyerekkoromban tele volt a zsebem kövekkel. Mániákusan gyűjtöttem mindenféle kavicsot, megigézett a kövek színe, alakja, tapintása - vall a formák iránti korai vonzódásáról az aszkéta külsejű, magas, szikár, szakállas férfi.

Ennek ellenére a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium elvégzése után előbb mégis a színészettel próbálkozott.

— Két évig voltam Kaposváron segédszínész, de Major Tamás eltanácsolt a színi pályáról, a felvételin kiestem - mondja. - Az önkifejezés igénye bennem volt, festeni kezdtem. Az ecsetet egy év múlva a feleségem vette ki a kezemből. Most én vagyok a Major Tamás, nem vagy festőnek való, jelentette ki Márti.

Van aki ilyenkor elkeseredik, más megsértődik. Nem így Kiing József.

— Szenzációs érzéke van a feleségemnek ezekhez a dolgokhoz, képzett műkritikus. Elfogadtam az értékítéletét. Csak azt nem tudtam, mihez is kezdjek ezek után? Aztán egyszerre csak eszembe jutottak azok a gyerekkori csodálatos kövek. Felültünk a vonatra, elmentünk Dúzsra. Kisétáltunk a Hőgyészre vezető horhóhoz és teleszedtünk egy vékát kövekkel. Hazahoztuk Kaposvárra, kiraktam és nézegettem őket. Ez a formavilág maga a csoda, gondoltam. Aztán egy napon fogtam egy darab fát és elkezdtem faragni. Bátortalanul, de nagy csodálattal és gyönyörűséggel nyúltam az anyaghoz, magamtól tanultam meg, hogyan kell fogni a vésőt. Amikor először sikerült vöröshomokkőből kibontanom egy alakot, csak néztem. Eleinte féltem. A színészettel felsültem, a festészettel is. Hogy én valaha szobrász legyek, az csak álom volt számomra.

— Érdemes-e tovább folytatnom a faragást, csak ezen gondolkodtam. Egy szép napon aztán fogtam a munkáimat és tanácsért bekopogtattam Bors István Munkácsy díjas kaposvári szobrászhoz, venne fel a szakkörébe.

— Szakkörbe? Nem fiam, te őstehetség vagy, neked a magad útját kell járnod - ezt mondta, alig hittem a fülemnek. Három évre rá, 1972-ben volt az első kiállításom Kaposvárott. Huszonöt munkámból a lektorátusi zsűri huszonnégyet elfogadott. Any- nyira boldog ember voltam abban a pillanatban, mint senki más, de tudtam, hogy ez csak a kezdet.

— A kiállítás olyan lökést adott, hogy teljesen belevetettem magam a munkába, agyagot gyúrtam, gipszet mintáztam, bronzöntést próbáltam. Komoly, nagy kövekhez kezdtem hozzányúlni. Nem végeztem képzőművészeti főiskolát, de az igény, hogy tanuljak, bennem volt. Jártam a művésztelepeket, Villányban követ faragtam, Nagyatádon fát. Akkor még figurális dolgokat készítettem, meg kellett tanulnom a mesterség ABC-jét. Közben persze dolgoztam, voltam műszaki rajzoló, régész asszisztens.

— Akkor mertem csak arra gondolni, hogy mégiscsak szobrász lesz belőlem, amikor Kiss Sándor szobrászművész Budapesten a munkáimat látva megkérdezte, öregem, hol végezted a főiskolát? Mondtam, hogy sehol, nem is kell, mondta, kész, érett szobrász vagy.

— Önállósítani magam, hivatásszerűen a szobrászattal foglalkozni csak 1974-ben mertem, amikor második díjat nyertem az Emst Múzeumban megrendezett nemzetközi kiállításon. Szép elképzelés volt, hogy ezután szobrászként fogok megélni, csakhogy nem kaptam megrendelést, nem ismertek. Otthon voltam, faragtam magamnak. A Márti tartott el a három gyerekkel együtt 4-5 évig.

— Az első komoly megrendelésem 1978-ban, egy templomi munka volt. Ezt követte a többi. A II. Vatikáni Zsinat után az új liturgia más belső teret igényelt a templomokban. A Dunántúlon 80 templomban dolgoztam. A templombelsők kialakításán túl stáció-, oltárképeket, illusztrációs sorozatokat faragtam tölgyből. Csodálatos anyag a fa, a templom belsejét még meghittebbé teszi. Restaurálással is foglalkozom ha kérik, 200-300 éves szobrokat újítok fel.

Igazán komoly kihívást az újonnan épített templomok jelentettek Nagykanizsán, Zala- szentjakabon, Marcaliban, Iharosberényben. Ezeknél a teljes belső teret, a padokat, a szenteltvíztartót, mindent én terveztem. Marcaliban hat méteres oltárképet faragtam, Boldog Gizellát ábrázolja. Iharosberényben kubai márványból készítettem az oltárt.

Mutatja a munkáiról készült fényképeket. A zalaszentja- kabi oltáron álló korpusz hihetetlenül törékeny, esendő, szinte nőies Krisztust ábrázol.

— A világi szobrászi tevékenységem az egészen más valami - magyarázza. - Úgy érzem, végérvényesen megtaláltam a stílusomat, installációkat készítek, azaz térben helyezem el az alkotásaimat. De nemcsak olyan odavetetteket, hanem amit megértenek az emberek, amivel tudok valamit közölni, hiszen a képző- művészetnek a tanítás is feladata. Ilyen kiállítást megcsinálni a legnehezebb feladatok közé tartozik, mert abba bele kell vinni a művész gondolatait közérthető formába rendezve. Egy installációs kiállítás megrendezését a színházi produkcióhoz tudom hasonlítani. És így nézve a dolgokat, talán nem volt hiábavaló, hogy színész is voltam.

F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka

Hétköznapi

történetek

Tolna megyében közel 15 ezer embernek van „papírja" arról, hogy munkanélküli. Ők legalább a megfelelő járadékot megkapják. Valószínűleg ugyanennyien vannak azok, akik már kikerültek a nyilvántartásból. Hétről hétre, olyan embereket kívánunk bemutatni, akik már végigjárták ezt a gyötrelmes kálváriát, átélték a fölöslegesség kegyetlenségét, míg végül megtalálták a kapaszkodót. Az emberi helyzetek megismertetésével az a nem titkolt szándékunk, hogy erőt adjunk azoknak, akik még a „gödörben" vannak.

István 39 éves múlt, élete delére ért. Diplomás szülők, diplomás testvérek, „csak én lettem üyen elfuserált". Azért neki sem kell szégyenkeznie, hiszen érettségizett és szakmát is szerzett, földmérő.

— A bajok akkor kezdődtek, amikor egy kosaras meccs után, egy rossz lépés miatt a térdemet műteni kellett. Szinte folyamatosan táppénzre kényszerültem. A negyedik műtétem után a munkahelyemen közölték, hogy keressek magamnak más elfoglaltságot. így idén januártól munkanélküli lettem. A baj nem jár egyedül, közben a házasságom is felbomlott. Az elmúlt tizennégy év alatt sikerült egy lakást, egy kocsit és egy 300 négyszögöles szőlőt, valamint két aranyos kislányt „összehozni". Hogy mi maradt? A lakás nem, a kocsi sem, a lányaimat csak néha-néha, hétvégén láthatom, a szőlő viszont nem kellett a feleségemnek.

— A szüleim lakásában

élek, csak a rezsibe kell besegítenem. Az elmúlt tíz hónapban csak tengődtem. Végre a térdem is helyrejött, most meg nincs munkám. Nem kellettem senkinek és nem hiányoztam sehol. És akkor a munkaügyi központban hallottam, hogy esetleg jelentkezhetnék valamilyen átképző tanfolyamra. A szakácsképzőre iratkoztam be, mert szeretek főzni. A csoportban 36-an vagyunk, jó a hangulat, jó, hogy emberek között vagyok, jó, hogy van rendszeres elfoglaltságom és újból lehetnek vágyaim. Talán lesz munkám. Ha úgy alakul, akár külföldön is kaphatok állást. Vannak elképzeléseim és van önbizalmam. Mauthner

Egy, a szoborinstallációk közül Kiing József

Beszélgetés egy jövendő múzeumról

Mint arról már korábban hírt adtunk, a létesítendő paksi városi múzeum igazgatói tisztére pályázata alapján dr. Rosner Gyulát nevezte ki Paks város önkormányzata, az idén tavasszal. Az új igazgató irányításával felgyorsult a múzeum épületének (volt polgári védelmi parancsnokság) felújítása, s a helytörténeti gyűjtemény rendszerezése, kiegészítése. A múzeum már meg is nyitotta kapuit a látogatók előtt, két szekszárdi művész kiállítását láthatják az érdeklődők, s a tervek szerint november végén, december elején nyit a kőtár, ami már a múzeum állandó kiállítása.

— Hol tartanak most u munkálatok?

— Az épület felújítása és kis részében átalakítása már a végéhez közeledik. Nagyon szép lesz ez az épület, s mint kutató, nem állhattam meg, hogy jobban utána ne nézzek a múltjának. Nos, kiderült, hogy az eddigi ismeretekkel ellentétben nem az 1830-as években épült az a szárnya, amit eddig toldaléknak hittünk, hanem az 1690-es évekDr. Rosner Gyula

ben, a török idők után. Tehát némi humorral azt mondhatjuk, hogy annak idején Imsós- nál a Dunán átúszta tó Vak Bottyán már láthatta. Találtunk olyan téglákat, melyekbe az 1731-es évszám van beleégetve. Ekkor kerülhetett sor az alapépület első átépítésére.

— Milyen részekből áll majd össze a helytörténeti anyag?

— Az annak idején a pályázatomban lefektetett koncepciót a helyi viszonyokhoz

alakítjuk, s rendezzük, katalogizáljuk a rendelkezésünkre álló anyagot. Igen nagyra becsülöm a paksi amatőr hely- történészek gyűjtőmunkáját, s azt, hogy gyűjteményüket a rendelkezésünkre bocsátják, s segítenek az egyes darabok eredetének felkutatásában. Nagyon szép ez az anyag, fejet hajtok a gyűtjők és adományozók előtt. Megemlíteném közülük Takács Miklós és Bencze Barna tanárokat, akik az általuk gyűjtött tárgyak eredetét is ismerik. Eddig több, mint 6 ezer fotót azonosítottunk, s még koránt sincs vége ennek a munkának.

— A tervek szerint hogyan működik majd a múzeum?

— A mostani kiállítással a múzeumot gyakorlatilag megnyitjuk a város lakosai előtt, bár még nincs teljesen kész. De aljas ember lennék, ha nem adnék lehetőséget a paksi polgároknak, hogy felkeressék, megismerjék ezt a szép épületet, a jövendő múzeumot. Ilyen időszaki kiállításokat két-háromhavonként tervezünk, nemcsak képző- művészeti anyaggal, hanem

történeti, néprajzi, vagy más témában. Például az ország más tájegységeinek múzeumaitól kapott csereanyaggal.

Körülbelül egy hónap múlva nyílik a lapidárum, másnéven kőtár. Nem minden város dicsekedhet ilyen emlékekkel, melyek a római korig nyúlnak vissza. Hiszen itt volt Lussonium, egy római katonai és polgári központ, ami még nincs teljesen feltárva. Az itt talált kövek eddig a megyei

múzeumban voltak, most visszatérnek származási helyükre.

Középkori kőleletek is vannak, nagy valószínűséggel kalocsai mesterek itt készült munkái. S megmentettük a múzeumnak a régi Szentháromság szobrot is, melynek darabjai restauráción átesve, eredeti állapotukban kerülnek elhelyezésre.

Szándékaink szerint jövő májusban nyílik meg teljes egészében a múzeum az állandó kiállítással. Öt teremben elevenedik meg Paks története. Az anyag nem teljes, de

ahhoz elegendő, hogy „képben legyünk".

— Milyen egyéb tervei vannak még?

— Felvesszük a kapcsolatot a Paks várost szerető, érte gondolkodni akaró polgárokkal, s létrehozzuk a múzeum baráti körét, majd az ifjú múzeumbarátok körét. Két munkatársam - több mint 10 éves gyakorlattal, s ezen a területen sem kezdőként - ebben nagy segítségemre lesz.

— Mint magánembernek, mit jelent önnek ez a munka?

— Több mint 35 éve vagyok a pályán, ezt a mostani munkámat, egy múzeum megteremtését nagyon élvezem, boldog vagyok. A munkámhoz az önkormányzattól minden segítséget megkaptam, az épület felújításán dolgozó szakemberek is tudásuk legjavát nyújtják. Sokat segítettek a kollégák is. Az anyagiak terén sem lehet panaszunk, egy múzeum beindulásához elegendő pénz áll rendelkezésünkre. Jelen pillanatban úgy látszik, semmi akadálya nem lesz annak, hogy itt jövő májusban múzeumot avassunk.

Venter Marianna Fotó: Degré Gábor

Finisében az épület felújítása