Tolnai Népújság, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-01 / 231. szám
Hét végi magazin Szombat, 1994. október 1. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9 A szóíogadó Paholik Lajos Férfiak az úton országban. De az az igazság, hogy két mankóval könnyebben mozgok. Egészséges vagyok, orvossságot nem szedek, magam tisztálkodom, ha mosdok, ki is mosom a ruhámat - mutat végig magán, s az igazgató kijelentésére, hogy nem kellene mosnia, hiszen azt elvégzik az idősek otthonában mások helyette, azt feleli, megszokta ő már, hogy így tesz. - Jó helyen vagyok itt nagyon - mosolyog őszintén -, jobb mint amikor Ér- ténybe kerültem. Ott eltartási szerződést kötöttek velem, aztán kipakoltak a házból. Most rendben van minden, az épület ki van adva, az unokám részesül belőle. Elvagyok. Kijövök, sétálgatok, leülök, aztán elgondolkodom. A korán meghalt hozzátartozóimra, a fiaimra - egyik huszonkilenc, a másik negyvenegy éves volt -, a feleségemre, az öregekre gondolok. A múltba nézek. Ha van zsír, megkenem a cipőmet, hogy ki ne törjön - pillant le a bal lábára, s aztán - bizonyára az időjárás miatt -, magyarázkodni kezd: - Adott a főnök pacskert is, azt szoktam felhúzni, amikor olyan idő van. Jó ez itt, máshová nem megyek el - szól békésen bólogatva, s aztán a lombjukat vesztő gesztenyék között ólálkodó őszt és a botozó otthonlakókat nézi... Ékes László Fotó: Gottvald Károly csei Breier József csendőrparancsnok felesége volt. — Deszkametszőtől Komlósig, vagy ha úgy jobban ismerik, Hékúttól az értényi határig terjedt ki az a terület, amit a Breier bérelt a veszprémi püspökségtől - magyarázza. - Volt tizennyolc lófogata, huszonnyolc pár ökre, még autója is, amit sárban úgy húzat- tak el Tengődig, ahol a garázs volt. Sok cseléd, béres, kocsis dolgozott itt, mellettük meg idejártak Bedegről, Értényből és Szántóról is napszámba. Nyolcvan kiló búzát vittem a bérletért minden évben Veszprémbe és csendőrök kísértek ilyenkor a vonaton - emlékezik. Elakad a mese egy pillanatra, a tekintet hol benünke- ket, hol a tájat pásztázza. Merengésünkből egy földre poty- tyanó gesztenye zaja riaszt fel. — A Jézus azért verte meg ezeket - tekint a lombjukat vesztő fákra -, mert amikor a kősziklában volt, ezt a szúrósat alárakták. Ezért hullik a levelük. Meglepődünk az érdekesfurcsa magyarázaton, ám sok időnk nem marad erre, hiszen új történet kezdődik. — Van lábam - tapogatja meg a nadrágszárba rejtett jobb oldali csonkot -, bőrből csinálták az angolok NémetŐsz botoz a lombjukat vesztő barnaháti gesztenyék között. A lecsupaszult ágak kerítésén át ömlik a meleg fény a padokon beszélgető, révedező emberekre. Itt kettő ül, amott három, arrébb egy. Egyik szótlan, másik beszédes. Egyik páros, másik magányos. Többségében idősek, betegek, egykedvűek, de van köztük fiatalabb, van vidám és morc is. Bizakodó? Isten tudja. Egy közös bennük: őszbe értek, s így inkább néznek hátra, mint előre. Természete ez az embernek. A betonjárda végénél lévő padot Paholik Lajos foglalja el. Nemcsak azért jó hely ez, mert bejárja, bearanyozza a szí- vet-lelket melengető napsugár, hanem azért is, mert innen jól lehet látni az otthonlakók mozgását. Fontos ez, hiszen a nyolcvanegyéves férfi önkéntes fogadalma, hogy a „kóborlókat" benntartja, az ajtók becsukásával megakadályozza elmenetelüket. Amikor Hollósi József igazgatóval mellé érünk, mesélni kezd. Azt mondja, hét esztendővel ezelőtt visszakerült ide, s jól ézi magát, szót fogad, vele nincs baj. A hely sem ismeretlen, hiszen fiatal korábban bedegkéri gyerekként sokat járt itt a nagynénjénél, aki a szigorú bérlő, az iregszemŐszi gesztenyék A dolog varázsa — Három gyerekünk van - újságolta két kedves, amúgy jóra- való, rég nem látott, egykori diáktársnőm, én meg nem győztem nekik gratulálni, hiszen - valljuk meg - három gyereket szülni (ráadásul fejenként) valóban szép dolog. Azután viszont tök komolyan azt kezdték fejtegetni, hogy emígyen most már önmaguk és hites uruk is reprodukálva vagyon, a harmadik gyerkőc tehát már pluszba' van, tiszta nyereség (netto gyarapodás!) ez az országra nézvést, rajtuk aztán már igazán nem múlik a magyarság számbéli pövekedése. jó, hogy azt nem mondták: megszaporodtuk, amit megkövetelt a haza. Namármost, a nemzethalál víziója által meggyötört idegrend- szerú apostolok jövendöléseiben, meg a KSH rideg adataiban kétségtelenül van valami döbbenetesen riasztó. Fogy a magyar, mert agyonkonyakozza, -szimfóniázza, -töltött káposztázza, -káeftézi magát, és korán hal. Másrészt meg nem születik elég nagy számban, és ennek oka - sokak szerint - az öntudatos családanyák szerény számban történő tenyészése a honban. Szerintem viszont a fene ott ette meg azt á családot, ahol az ifjú szülők hazafias szempontokból fognak a dinasztiaalapításhoz. Olyan ez, mint amikor az ember szerelmeskedés közben azon morfondíroz, vajon képes lesz-e a megfelelő létszámú spermium-gárdát hadrendbe állítani a pete-vár meghódítására, ha eljóa pillanat. (Es egyáltalán eljó-el?) Az efféle esetekben ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy pont a lényeg vész el: a dolog varázsa. Nem tudom, van-e ember, aki pontosan el tudná magyarázni, miért is szeretne gyereket (na persze, ha a hazafias szülőket nem számítjuk). Nekem például fogalmam sincs. Az viszont - többek között - egész jó dolog, amikor hazatérve a munkából, bizonyos kurta lábú teremtmények döcögve szaladnak az emberhez, üdvözlés gyanánt. Igaz, a jó kis vasárnap reggeli lustálkodásoknak (és a többinek is) befellegzik, ám ehelyett lehet hajnalban kockából várat építeni, madarakat bámulni az erkélyről, esetleg - külön kívánságra - fűnyírógépet, vagy törökbasa-nénit rajzolni. Érdekes elfoglaltság továbbá minden komolyságot összeszedve szigorúan megróni valakit, aki pont az efféle szidalmazások érdekében rosszalkodik vigyorogva. Nem mondom, nem valami nagy buli, hogy hosszú hónapokon keresztül két-háromszori zaklatásnak is ki van téve az ember éjszakánként, de az ráfér, hogy olykor elszégyellje magát, amiért emiatt komolyan megharagszik egy kisméretű, ártatlan emberkére. No meg kellemes dolog ebben a kudarcos világban biztos támasznak képzelnie magát az embernek, főleg, ha ezt egy védtelen, kiskorú egyén szugerálja beléje. És ki merné letagadni, hogy meglehetősen pozitív élmény az efféle kiskorúak szájából hallani a szót: Apuci (Anyuci). A második gyerek megszületése még talányosabb. A fentieken kívül esetleg még az lehet az indoka, hogy amikor majd felnő, féltékeny lehessen az ember a rengeteg udvarlójáraj(barátnójére). A harmadik kölök pedig nyilván azért születik meg, hogy legkisebb is legyen a családban, meg, mert szükség van egy kis mozgalmasságra az ember életében. Persze az ó léte már nemcsak szülei érzelmi-biológiai kapcsolatán múlik, hanem azon is, sikerül-e a mondjuk 52 négyzetmétert esetleg 67-re felcserélni, és, hogy a családi jövedelem feltornászható-e a létminimum közelébe. Embert nevelni (magyart is) emberi körülmények között illendő ugyanis. Mindezek figyelembevételével önmagukat „ember"-nek tituláló emberektől tán méltatlan dolog egyszeri, megismételhetetlen, csodálatos kis lényeket darabként feltüntetve belekeverni ebbe a létszá- mosdiba. Talán - a mezei zsurló vagy a papucsállatka reprodukciós teljesítményétől eltérően - „a fajfenntartás terméke" státusznál többet érdemel egy-egy emberi utód. Különben meg úgy vélem, hacsak nem valami önkéntes népi felajánlásoktól, esetleg kötelező szaporodási utasításoktól várjuk országunk számbeli gyarapodását, akkor minden bizonnyal megmaradunk. Nem vagyunk mi egy ostoba nemzet, remélhetőleg tehát a mi (magyar) gyerekeinknek is lesz majd annyi eszük, hogy nem mulasztják el kitapasztalni, milyen is (egy, két, három, vagy több gyerekes) szülőnek lenni (saját belátás szerint). Nem beszélve a potenciális nagyszülők egyetértési jogáról. sk Szegzárdi diploma, 1904. Valahai „világra-markoló" kezek mesterségéről A szóbanforgó szekszárdi diplomát kilencven esztendővel ezelőtt az a dombóvári Andrássy utcai illetőségű asz- szony szerezte, kapta, aki 1904-ben, 28 évesen már három fiúgyermek édesanyja volt. „Diplomája", oklevele az alábbiakat tanúsította: „Mi a szegzárdi magyar királyi Bábaképző-Intézetnek igazgató-tanára és a vallás- és közoktatásügyi magyar királyi minisztertől kiküldött vizsgálók jelen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akit illet, hogy tisztességes Schönfeld Józsefné született Há- gemán Terézia a szegzárdi magyar királyi Bábaképző-Inté- zetben az 1904. évi hat hónapos tanfolyamon át rendszeres elméleti és gyakorlati oktatásban részesült, előttünk folyó év és hó napjára nézve szigorú vizsgálatot állott, gyakorlati ügyességből is alapos próbát tett, s így a bábamesterség gyakorlására képesnek és alkalmasnak bizonyult. Azért is a fent nevezett tisztességes asszonyt tanult és dolgában jártas bábának elismerjük, s miután ennek alapján a törvényszabta esküt letette, mi a magyar királyi kormánytól reánk ruházott hatalomnál fogva az esküjében tett fogadalom hű megtartásának, valamint az illetékes utasítások és szabályrendeletek pontos követésének feltétele mellett a bábamesterség szabad gyakorlására ezennel feljogosítjuk. Ennek bizonyságául a szegzárdi magyar királyi Bábaképző-Inté- zet pecsétjével és saját aláírásunkkal megerősített jelen oklevelet kiadtuk, Szegszárdon 1904. július 1. napján. Szegzárdi bábaképző-Inté- zet Pecsétje". Szülővárosom tüke-öregjei- vel mindenféle régi dolgokról beszélgetvén meg ma is hal- lom-hallhatom: „bizony enge- met is Schönfeld-szüle, a Tén- sasszony, a Teréz néni keze markolt a világra". (Mellékesen jegyzem ide: mestersége gyakorlásának huszonharmadik évében engem is.) ő volt a község első bába-intézetben tanult és vizsgázott szülésznője, aki az 1902-től bevezetett hivatalos tankönyvből sajátította el a mesterség elméletét, gyakorlatát pedig a vármegyeszékhely kórházában végezte. Őelőtte csak cédu- lás-bába (a helybéli orvos pár hetes oktatásával), még korábban u.n. paraszt-bábák (évszázados tapasztalatok egymásra hagyományozásával) végezték a minden emberi élet (sokszor: halál) legelső pillanatához tapadó szülési tevékenységet. Dombóvár oklevelet szerzett első községi szülésznője negyven és fél éven át, oklevele keltétől 1906. július 1-ig dr. Kovács Dezső, 1906. július 1-től 1945. január elsejéig pedig dr. Riesz József községi orvos felügyeletével markolt föl s emelt a magasba több száz, több ezer itteni új életet. (1944 nyaráig nyomon követhető bába-könyve tanúsága szerint: háromezerhétszáz- nyolcvankettót). Rendületlenül járta hát a községet, szőlőhegyet és a pusztákat. Nem csak a kéz, a láb örökös igénybevétele is szükségeltetett az ő választott és lelkiismerettel végzett mesterségéhez. Ezért aztán évtizedek során keze mellett lába is csúful meggörbült, szinte az eltörésig. Az már a földöntúli kényelem luxusa volt, hogyha az éjféli felzörgetés után igás- kocsi bakjára, télen parasztszán szalmával bélelt pokrócára ültették. A harmincas évektől nehéz szüléshez sietvén aztán már Ridesz doktor úr Buick-kocsijában is „utazhatott". Munkájának, szolgálatának - hivatásának - kitüntetetten három gyakorlati területe volt: a szülést segíteni (ma úgy mondják: levezetni) az újszülöttet gondozni, ápolni s a gyermekágyas asszonyt fölépüléséig ellátni. Részleteiben sokféle munka volt mindez. Előkészítette a szülést azzal, hogy megvetette a leendő gyermekágyas asszony ágyát, a szülés helyét s az ahhoz szükséges eszközöket, tárgyakat biztosította. A szülés után megfürösztötte a kis újvendéget, lemosta a szülő anyát, majd kimosta-kivasalta a szüléshez használt ágyneműt, s egyéb ruhákat. Mosási munkáira az első világháború után már mosónőt, a hadiözvegy Torma Jánosnét fogadta föl. Legtöbbször még a keresztelővel is volt megbízatása: fölkérte a család által kiszemelt komát, keresztanyát tisztének vállalására. Ha a csecsemő súlyos betegségben látta meg a napvilágot, meg is keresztelte a kisbabát, nehogy az a keresztség szentsége nélkül haljon meg. Bábakereszt- ségre ilyenkor azért volt szükség, mert az egyház kereszte- letlen gyermeket nem temetett el. Első időben, úgy a tízes évekig még temetett is, ha esetleg halott gyermeket hozott két keze a világra. A keresztelőt követő ünnepi ebédre-va- csorára - a paszitára - mindig fontos meghívott volt. Sőt, bizonyos szertartásmesteri dolga is akadt ilyenkor. („Pogányt vittünk, keresztény hoztunk?" mondókájával ő invitálta a meghívottakat az ünnepi asztalhoz, előtte ő öltöztette föl az újszülöttet új, cifra pó- lyába-vánkosba, az étkezés közben sokszor tányérozott a kisgyermeknek, amit a család borravalóként, paszitafillérként aztán az ő fehér slingölt köténye zsebébe csúsztatott. Természetes, hogy az államot képviselő helyi hatóság (tisztiorvosi hivatal, községi orvos, elöljáróság) is nem kevés adminisztratív írásbeli munkát és utánjárást követelt tőle minden szülés alkalmával. Mindenekelőtt naprakészen s pontosan kellett vezetnie a bábakönyvet, minden szülésről egyhuszonnégy órán belül jelentést kellett tennie az elöljáróságnak, hogy a későbbi anyakönyvezés adatai ellenőrizhetők legyenek. Bábakönyvét hetenként be kellett mutatnia a községi orvosnak, vele beszélte iheg a szüléseket, elsősorban a komplikáltabbakat, s az ezekkel kapcsolatos további teendőket. A községi orvossal hetente láttamoztatott bábakönyvével a hónap végén pedig a főbírói hivatalban székelő tisztifőorvosnál is jelentkeznie kellett a szülések „végelszámolása" ügyében. Lakhelyét - rövid időre is - kizárólag az elöljáróság és a községi orvos engedélyével hagyhatta el. Szigorúan, többszörösen ellenőrzött s minden pillanatban számonkérhető élete volt az ő negyven és fél évnyi szülésznői tevékenysége. Mindig az 1904-ben szerzett oklevelében fogalma- zottak szerint élt és dolgozott: esküjében tett fogadalmát hűen megtartotta, az illetékes utasítások és szabályrendeletek pontos követésének feltételeit soha át nem hágta. Majd négyezer vi- lágra-markolt életért a községtől kapott filléres „kegydíját" hét évig „élvezte”. A szóbanforgó 1904-es szekszárdi „diploma", oklevél tulajdonosát, annak életét és valami nehéz, mindennapi mesterség-hivatását huszonhat éven át egy fedél alatti életközelből figyelhettem. Jól ismertem őt. Nagyanyám volt. Simon Károly
