Tolnai Népújság, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-01 / 231. szám

1994. októberi., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Arany és homok Beszélgetés Soproni András műfordítóval Két kiállítás együtt, a Művészetek Házában A múlt héten a tamási városi könyvtár meghívásának eleget téve látogatott Tamásiba Soproni András műfordító, akivel ez alka­lomból találkozhattak régi isme­rősei, kollégái és tanítványai, lé­vén Soproni András 1968 és 1971 között a tamási gimnázium orosz tanára. Nevéhez fűződik több, jelentősnek mondott szov­jet-orosz, illetve orosz irodalmi mű tolmácsolása - az ő fordításá­ban olvashatunk Solohov-, Szi- monov-, Bikov-prózát, és ó (is) átültette Szolzsenyicin visszaem­lékezését, a Gulág-szigetvilágot.- Milyen érzéseket kelt önben, hogy az ön által tolmácsolt iroda­lom ázsiója az utóbbi időben lé­nyegesen csökkent?- Nyilvánvaló, hogy egy irodalomban minden arany­szemcsére több mázsa homok jut. A kérdés az, hogy volt-e a szovjet irodalomban arany­szemcse. Én úgy gondolom, igen. Hogy mikor fog újra fel­csillanni, hogy mikor lesz újra érdeklődés iránta, erről nem tudok jóslásba bocsátkozni. A Szovjet irodalom című folyói­rattal kapcsolatban: az, hogy sokat fordítottunk, különösen a hetvenes évektől csak az igényesebb műveket, végül is kultúraközvetítés volt.- Solohovot, Szimonovot, Bi- kovot szívesen fordította?- Bikovot például szívesen fordítottam - néhányat, nem mindet, és ott sem az egész művet. Van egy elbeszélése, amely, úgy gondolom, többet ér, mint sok kötete. Egy pin­cébe összezár egy szovjet ka­tonát egy német katonával, ez az egy éjszakára összesűrített dráma, azt hiszem, hogy jó mű. Aztán volt sok locsogás is, hát istenem ...- Mennyi volt a fordító sza­badsága a művek kiválasztásá­ban?- Egy az egyben megrende­lésre fordítottam, talán egész pályám során háromszor vagy négyszer előfordult, hogy azt mondtam: ezt pedig én nem fordítom le, és ugyanennyi­szer fordult elő, hogy én aján­lottam valamit a kiadónak.- A Gulág-szigetvilág lefordí­tására, azt mondta, nehezen állt rá. Miért?- Nem titkolom, én az előző rendszernek őszinte és azt hiszem, hogy tisztességes híve voltam, olyan világban nevelkedtem, olyan gondolat­körben éltem. A Szovjetunió­nak is elkötelezett híve vol­tam, lehet, hogy ebben na­gyon sok volt az öncsalás és a vakság, de mondjuk voltunk néhány millióan itt Magyaror­szágon hasonló helyzetben.- Van olyan mű, amit régóta tervez lefordítani?- Nincs. Mint minden igaz fordító, én is vágyom arra, hogy olyan művet fordítsak, amire még tíz, vagy ötven év múlva is azt mondja az ember, hogy ezt kézbe lehet venni. Hál' istennek, vagy sajnos az orosz irodalmat lefordították. Nem sok esélyem van.- És a kortárs irodalom?- Most Oroszországban nincs irodalom. Félévente egyszer beülök a volt Gorkij Könyvtárba tallózni, ahol most a legesleghátsó rész le­geldugottabb sarkában van­nak az orosz nyelvű folyóira­tok. Siralmas, leírhatatlan. A magyar irodalom ahhoz ké­pest világcsúcs.- A kommunikációs kapcsola­tok a két kultúra között alaposan leszűkültek.- Ami most folyik ezen a téren, agyrém.- Ön szerint elkövetkezik az az időszak, amikor a szovjet iro­dalomnak reneszánsza lesz itt Magyarországon ?- Nem tartom valószínű­nek, hogy a szovjet irodalom, - még az a része sem, amit én valamire becsülök - komolyan az érdeklődés középpontjába kerüljön, legfeljebb kurió­zum-szinten. tf Nagyon nehéz feladatra vállalkozik a szerző, amikor e két kiállításról akar írni úgy, hogy az a valóságot tükrözze, s elfogultság nélkül mondjon véleményt a látvány nyújtotta döbbenetről. Az első gondot az okozza, hogy egy kortárs képzőművé­szeti anyagba hogyan illeszt­hető bele egy történeti nép­rajzi „tanulmány" fejezeteinek sora? Itt adott volt egy nagy­szerű gondolatból fogant pá­lyázat hallatlanul gazdag képzőművészeti megfogal­mazásokból álló hatalmas kol­lekciója (125 művész megkö­zelítően 150 alkotása), mely a Holocaust rettenetének 50 éves évfordulójára emlékezik. S ehhez az anyaghoz rendel­ték mellé a rendezők (talán pszichés kényszer-helyzet­ben) a „Fejezetek a magyaror­szági zsidók életéből" című, paravánokra felszerelt „ván­dorkiállítást". Nem akarok szőrszál-haso­gatóként megnyilatkozni, ám már a címmel is bajban va­gyok. A zsidóság megjelenése - a kiállítás szerint is - a Kár­pát-medencében már a római uralom időszakában bekövet­kezett. Ez bizony jó 800 évvel korábban volt, mint a magya­rok honfoglalása, s majd 900 esztendővel megelőzte a ma­gyar államalapítást. Imigyen már bajos lenne vitatni ennek a kiállításnak ilyetén címmel való szerepeltetését. A további gondom sajnos nem a történeti anyaggal van, hiszen annak minden sora, minden dokumentuma igaz tényekre támaszkodik, s ren­geteg információt közöl a lá­togatóval. Ám mert „vándor- kiállítás", nyilván a leggondo­sabb szállítás mellett is bizony sérül, s az csak természetes, hogy minden bemutatás előtt „restaurálásra" szorul. Sajnos itt ennek nyomait sem láttam. Egy erősen kopott, némely tabló lehangolóan elnyűtt ál­lapotban került a nézőközön­ség elé. Mint múzeumban dolgozó szakember (37 év tapasztala­tával a hátam mögött) megen­gedhetem magamnak kimon­dani: Ejnye - így nem szabad soha látogatók elé állni és in­formációkat közölni. Ezt to­vább súlyosbítja az a tény is, hogy a képzőművészeti kiállí­tást zavarja. Zavarja a törté­neti kiállítás „kivitelezése", de zavarja (néhol teljesen elta­karja) a nagyszerűen megrendezett és igazán egy­ségében is fantasztikusan jó anyagot felvonultató képző- művészeti kiállítás egy-egy felületét. Magyarul e két, me­rőben más-más jellegű kiállí­tást együtt, egy helyen bemutatni nem lett volna szabad. Ezek után azt javaslom - kí­séreljük meg - függetlenítsük magunkat az eddig felvázolt, számomra nem megérthető kettősségtől és csakis a kép­zőművészeti kiállításra kon­centráljunk. Megéri. A már említett, szinte meg­számlálhatatlan művészt al­kotásaikban egyetlen gondo­lat fűzte össze: a Holocaust döbbeneté. Döbbenet még 50 esztendő távlatában is, hiszen a megnyitót sajátosan megfogalmazott gondolatai­val erősen befolyásoló dr. Eőrsi Mátyás szinte akaratla­nul is a mába rendelő életigen­lése a soha nem feledehető, ám bocsánatot kikényszerítő valóságába emelte az ember által valójában megérthetet- lent. Miután megmerítkeztünk az alkotások nyújtotta látomá­sok „valóságában", el kellene kezdeni a művek elemzésének sorával. De mit tehet a szerző a hatalmas anyag láttán. Kiket kellene megemlíteni? Kiknek az alkotásait kellene egy kicsit közelebbről megtapasztaltatni az olvasóval? Rá kellett döb­bennem, ez teljességgel lehe­tetlen, hiszen a több tucat „leg­jobbat" újabb több tucat „leg­jobb" követi és alig akad olyan alkotás, amelynek megfogal­mazásával ne tudnék azono­sulni. Ám ha mégis néhány mű szubjektív elemzésére ra­gadtatnám magam, akkor va­lójában csak tallózás lenne, s nem tudnám semmivel sem megindokolni miért pont ezek a művek kerültek most látó­szögem sugarába. Három művész azonos „dí­jazása" azért nyilván indokot szolgáltatna, de még köztük sem volt képes rangsort meg­határozni a tényleg felkészült zsűri. így nekem sem lehet más sorrendem (szívem sze­rint is!), mint az ABC nyújtotta lehetőség. Lebó Ferenc: Jel című, bronzba álmodott alkotása egy egyszerű kő-kockán álló eres, teljesen lesoványodott csont-bőr kéz torzója, mely mementóként mered a sem­mibe. A megkapó „látás" mégis a tenyér áttört „szem­nyílásában" megjelenő riadt szemgolyó. Nem tudom el­dönteni, még él, vagy már meghalt e kéz tulajdonosa. De ez valójában lényegtelen. Itt az a nagyon fontos közlendő: e kézben a milliók értelmetlen halálának tiltakozása mereve­dett az „örök és elfeledhetet- len" borzadályába. Tuzson-Berczeli Péter fátyo­los színeiben felsejlő „Égre írt kiáltás"-a a szinte semmibe el­tűnő, szétfoszló gondolatok kergetődzése. A kontúrjaiban megjelenő Dávid-csillag szinte alig kivehetően „léte­zik" a barnás-melegen go- molygó ősködben. De itt sincs magában, hiszen alig-alig lát­ható elvont alakzatok, s azok tükörképei is vele együtt go­molyognak. S a kaotikus semmi alatt élesen megjelenik a geometrius rendben az újabb egymást kergető alig va­lamik sora. Nos, ez a sor az örök mozgásban fellelhető élet megjelenítése. El lehet az em­bert pusztítani, de csak AZ EGYEDET, az emberiség élet­ben maradása nem ember esetlegesen ördögi agyának mértékével mérhető egység. A gondolat örök! Zvolszky Zita: „Lágerszótár I—VIII" alkotása a grafikai tö­kéletesség berobbanása e kiál­lításon. Nyolc, egymástól füg­getlen, ám egymást nem nél­külözhető kompozíció olyan elementáris erejű megrázkód­tatást eredményez a látó em­berben, hogy arra valójában nincs is magyarázat. Az an­tantszíj „szorításában" gőgö­sen megjelenített, arctalan ön­kény mögött ott a láger szö­gesdrótjának rettenete. Az egymáshoz préselt „embernek nem tekintett" alakok tömege éles ellentét. Az egyetlen, erő­szakot megtestesítő emberi lény épp annyira „nem em­ber", mint a szögesdrót mögé kényszerített szerencsétlen páriák. A kettő között csupán annyi a különbség, hogy az egyik önmagától aljasult em­bertelenné, míg a tömeget kényszeríteni akarták ember­ségének elvesztésére. Ám ezek a megkínzott és megalá­zott lények nem arctalan, ha­nem élő és élni akaró, emberi méltóságukat megtartani akaró „arcos" emberek. Nos, e szótár nem hangos, hanem gesztusokból építkező „értel­mező-szótár". Megértéséhez mily kevés elegendő, hisz csupán látni kell. R. Gy. A Musica Antiqua Hungarica koncertje Hétfő este ismét zenei élményt ígért és adott Szekszárdon a Művészetek Háza a ritkán hall­ható muzsikára egybegyűlt közönségének. A középkori zenét, „eredeti" instrumentumokkal elővarázsoló együttes művészeti vezetője, Késmárki-Kirsch György valósággal szerel­mese, megszállottja az embert próbáló műfaj­nak, hiszen az alig „olvasható" lejegyzésekből kell újra-álmodva megalkotni a pódiumon fel­csendülő zenét úgy, hogy a korhű hangzást is élvezhesse a publikum. Nos, ami igaz, az igaz. Jószerével csak né­hány hangszer volt ismerős: az orgona, a csembaló, néhány furulya, a harsonák, s az ütős-hangszerek.' A fafúvós „zene-szerszá­mok" sokasága, s a vonósok sokhúros példá­nyainak megnevezését még zenekari muzsiká­ban járatos ember sem merhette volna vállalni, hiszen a néhány zenészből álló együttes min­den tagja több hangszeren - igen magas szín­vonalon - játszó muzsikusként mutatkozott be. A meglehetősen hosszúra sikeredett hang­verseny zenei anyagát az együttes vezetője az európai instrumentális muzsikából válogatta és a XI. századi itáliai dallamok éppúgy fel­csendültek, mint a XVII. századi vérbő, meg­lepő ritmikai váltásokban bővelkedő hangsze­res tobzódásai. Talán a bőség csábítása, illetve a középkor zeneiségének alig ismert volta, vagy a sok-sok magyar vonatkozás (kényszerí­tette" Késmárki-Kirsch Györgyöt a néhol már zavaróan hosszú „magyarázó szövegek" el­mondására, s ezzel az ismeretterjesztéssel akarva-akaratlanul is széttördelte a hangver­seny szépen megszerkesztett ívét. Nem szeretném megbántani a hallatlanul felkészült muzsikust, hiszen minden, amit el­mondott, nagyon fontos tudnivalókat tartal­mazott, ám az ismeretterjesztést és a muzsiká­lást egy koncert keretein belül csak megfelelő egyensúly megtartásával lehetséges megvaló­sítani. Nem véletlen, hogy a koncert második felében elálmosodott gyermekekkel kiosonó családok távoztak „pironkodva". Pedig az Iglói töredékekkel indított hang­verseny már egy feszes, de e feszességében is áradó muzsika folyamot ígért. Az angol tán­cok, vagy a XIII. században született, szá­munkra alig hihető variációs ismeretek birtok­lását idéző francia zenei tobzódás, mely egy XI. századi „O, Roma nobilis" (Róma dicsőítése) vokális meghökkentésébe „torkollott", s való­sággal ámulatba ejtette a hallgatóságot. Igazán kedves „értesülés" volt számunkra^ hogy a „mi Mátyás királyunk" udvarában is megfordult J. Barbireau táncai valósággal meg­idézték a nagy király udvarában nyüzsgő ze­nei életet. Vagy a szomorú emlékezetű II. Lajos királyunk udvari zeneszerzőjének - Thomas Stoltzer-nek - megdöbbentő zenei ismeretek­ben gyökerező és táplálkozó kompozícióinak megszólaltatása felemelő volt. Különösen él­ményt jelentett a „Török janicsárzene", hiszen adott időszakban nála hitelesebben nem is­merhette senki e keleti - hangzásában is egzo­tikus, ritmikájában teljesen újszerű - muzsika megszólaltatásának zenei anyagát. Nos, itt ezen az estén ismét „tanúság tétetett" - a há­rom részre szakított ország kultúrája megtöre­tett, s Európa egykedvűen szemlélte e pusztu­lást. A szünet után (igen hosszú hangszer-ismer­tetés beiktatásával) G. Diruta fergeteges zenei élvezetet jelentő - számunkra ismét meglepe­tést hozó - muzsikája következett. A szerző „II. Transilvano" című kompozíciója, mely több zenei egységet tartalmazott, Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem udvarába kalauzolt el ben­nünket és a megtaposott ország egy szigetén létező önálló kulturális centrumról adott hírt. A Gál Márta orgona- és csembaloművész által megszólaltatott „hangszerek királynője" oly virtuóz zenei áradást produkált, hogy bizony nehezen lehetett lélekben a késő-középkor ze­nei életébe „belegyömöszölni" - nem, itt e mu­zsikában e hangszer már a XVII-XVIII. száza­dot idézte meg hallatlanul mély átéléssel. Valóságos „borzongás" járta át a hallgatót a befejező rész egységes muzikalitásával. Az „európai" - értsd ez alatt a nyugati térfélen élőket - népek között „divatba jött" a magyar tánc. Az ungarescák valósággal elárasztották a nyugati királyi és fejedelmi udvarok szórako­zásra éhes udvaroncokkal zsúfolt termeit. A vérpezsdítő zene lélekben „megidézte" Balassi Bálint tüzes „kard-táncát" melyet a költő, vég­vári vitéz járt kipirult arccal a táborban Eszter­gom alatt, de egy kicsit fanyar ízt is éreztem a számban: így láttak bennünket azokból az ud­varokból. Talán néhol élesebben fogalmaztam az „is­meretek terjesztéséről" egy koncert keretein belül. Nos, ezeket a megjegyzéseimet tartom, sőt e zenei szépség-tömeg egy „profi, s éppen ezért rövid" előadást érdemelne meg, hiszen az „édes gyermekről" beszélni nagyon veszé­lyes dolog, mert annyi mindent el kéne még mondani. Ám itt a zene a legfontosabb. Rozner Gyula Rejtett értékeink Megyénk Werbőczi-emlékei „Az úri, haladó Magyaror­szágnak méltó prófétája volt ő, Werbőczi István. Pártve­zérnek, diplomatának, palatí­nusnak, bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán ma­gyar. Ha föl lehetne támasz­tani, át lehetne hozni a mi kor­szakunkba. Amitől az isten mentsen meg bennünket, mert esze, ravaszsága s faló kedve a mai kis werbőcziek összeadott eszénél, ravaszságánál és faló kedvénél is nagyobb volt." Ady vélekedik így a Buda­pesti Napló 1907. október 8-i számában, akkor, amikor hi­vatalosan bálványozták szo­borral és akadémiai emlék­üléssel Werbőczi Istvánt. Nekünk, Tolna megyeiek­nek talán emberibb emlékeink is maradtak Kerepeczy István fia, Barla leszármazottjáról, Kerepeczy Osvát és Deák Ap­ollónia 1458 körül született fiáról. Ne tagadjuk meg tőle, hogy Itáliában és Bécsben töl­tött egyetemi évei alatt a gö­rög és latin mellett az irodalmi német nyelvet is magas szin­ten művelte, későbbi adatunk horvát, török nyelvtudásáról szól, de azt se feledjük, hogy a Hunyadi János óta szokásos utat választotta felemelkedé­séhez, a köznemesi rend szol­gálatát és persze annak segít­ségét. Ugocsa megye követe­ként tűnt fel a közpályán, nagy része volt abban, hogy 1498-ban a II. Ulászló-féle tör­vényekben rendje nagyobb te­ret nyer, s neki is köszönhető az ekkor felvetett nemzeti ki­rályra szóló igény, amelyet 1505-ben törvénybe is iktattak. A köznemesség nem véletle­nül bálványozta, s hozott soha később nem látott törvényt: az ország összes jobbágyportája után a hazának és a köznek tett szolgálataiért 2-2 dénár adót szavaztak meg neki. Tipikus reneszánsz alak volt: perrel, ravaszsággal, vé­tellel, házassággal kétszáz fa­lut és mezővárost gyűjtött össze, de nem tettek másként kortársai sem: Török Bálint, Balassa Menyhárt, s mind, aki tehette. Ekkor, 1510 táján bíz­ták meg a magyar törvények összegyűjtésével, mivel Hor­váth Ádám, aki szintén ítélő­mester volt, akárcsak ő, 1498-ban csupán elvállalta, de el nem végezte a nagyszabású munkát. Gondoljuk csak meg! Kinyomtatva semmi sem volt, amit egyszer olvashatott, vagy láthatott a jogtudós, fejben kellett tartania, de ehhez nem akármilyen fej is kellett. Még a múlt században is élt a ha­gyomány, hogy a Dombóvár melletti bozótosban járkált, elmélkedett 480 éve, itt gon­dolta végig, hogyan függnek össze és épülnek egymásra a törvények. Szekfű Gyula - ta­lán legértőbb kritikusa - mindössze azt veti szemére, hogy a Dózsa-féle jobbágyfel­kelést megtorló rendelkezéseit is egyenrangúként besorozta. Néhány év múlva, 1532-ben Döbrököz várából ír lako­dalmi hívólevelet - csodálatos humanista stílusban: „A jö­vendő békesség reményében életem legnagyobb részét egyedül, özvegységben töltöt­tem, de be kell látnom, mind távolabb áll a béke, az én ko­rom pedig mind jobban köze­ledik a vénség napjaihoz" - írja a korabeli viszonyokhoz képest matuzsálemi éveket megért Werbőczi, majd így folytatja: „Pedig nem akarom, hogy annyi munka - melyet mind a haza, mind magam és örököseim érdekében végez­tem - és annyi munka gyü­mölcse, ha örökösök nélkül halok meg, örökre el vesszen". Furcsa ez a Kämmerer Ernő fordította szöveg, ha tudjuk, hogy Werbőczinek ekkor négy élő gyermeke, köztük három fia is van, de arra mégsem gondolhatunk, hogy Mesz- tegnyői Szerecsen özvegyével, Szekcsői Herczegh Katával tényleg az utódlás miatt köt házasságot. Mindhárom fia ekkor már Ferdinándhoz pár­tolt, köztük az az Imre is, aki­nek Kászon béggel megyénk déli részén lezajlott viadalát házi énekese, Tinódi Lantos Sebestyén deák verseli meg „Werbőczi Imréhez való sze­relmébe'". Az 1542. március 25-én lezajlott ütközetet már nem éri meg a híres-hírhedt jogtudós Werbőczi István: a Wormsban még Lutherrel is vitatkozó egykori követ, aki a magas portán is eredménnyel képviselte János királyát, s a szultán a magyarok főbírájává emelte, minden bizonnyal mérgezés áldozata lett. Birto­kain kívül az idők során több mint ötven kiadást, 100 éve éppen a legalaposabbat meg­ért Hármaskönyve őrzi emlé­két ... Dr. Töttős Gábor Werbőczy István aláírása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom