Tolnai Népújság, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-09 / 160. szám

Szombat, 1994. július 9. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9 A barátság faragott fája Matolcsi István, Británszki Tibor, Ékes János és (takarva) Törő György Egy, csak egy legény van talpon a vidéken - citálhat­nánk Arany Jánost Szakály- ban, a szőlőhegyen, mivel a jú­liusi napsütés mindenkit, csak Kovács Istvánt, a helybéli kocsmárost nem zavarta be Ékes János bátyám pincéjébe, így aztán kissé a meggyfa ár­nyékába húzódva áll a gő­zölgő bogrács mellett, amiben jóféle ételt főz. — Az alapja marhahús, de a János bátyám dobott bele néhány kocka disznóhúst, én meg tettem bele egy füstölt körmöt, hogy ne rontsa el, csak pikánsabb íze legyen - szorítja meg nevetve a kezün­ket, miután kikászálódunk az autóból, majd kever a pörköl­tön egyet. — Na, de kerülje­tek beljebb, hiszen a János bá­tyám már várt benneteket! Nem tudunk ellenállni a présház csábító hűsének. A tornácon a gazda pesti rokongyerekeivel parolázunk, akik láthatóan jól érzik magu­kat a Kapos völgye fölé maga­sodó szőlőhegyen, s vizslatják is távcsővel a tikkasztó hőség­ben pihegő falut, a napfény­ben megcsillanó folyót, az időnként elsuhanó vonatokat, s a fogyó füvű réten legelő gu­lyát; aztán a felnőttekkel fo­gunk kezet. Az asztalfőn a tiszteletre méltó Matolcsi István, most már regölyi-szakályi esperes úr ül, mellőle emelkedik fel János bátyánk, amint hallja lépteinket: — Mégis megjöttek a firká- szok! — De meg ám! - mondjuk, miközben Törő György fafa­ragó népi iparművésszel, a község szülöttével és Gottvald kollégámmal leparolázunk Németh Jánossal meg a pesti rokonokkal. — Most már csak a püspök úr hiányzik - szól valaki, mi­közben János bátyám hellyel kínál bennünket. — Fontos külföldi útja van, nem jöhetett - magyarázza az esperes úr. — Majd legközelebb. A bor részét meghagyjuk neki, de a pörköltjét megesszük, mert az úgyis megromlana addig - kottyintja közbe valaki, amit aztán komolyan veszünk, de nevetünk is rajta. János bátyám intézkedik. A friss pogácsa mellé pincehi­deg bor kerül az asztalra. — Na, Gyuri öcsém, mondd meg, ebben mennyi az otelló! - emeli koccintásra a poharát. — Azért egy kicsi van benne - szól a megszólított Törő György. — Nincs ebben semmi - nevet a házigazda. - Kivág­tam mindet. De lehet, hogy a hordó bevette az ízt. Újak jönnek. Előbb Lehőcz Sándor, majd valamivel ké­sőbb Tóth János és Británszki Tibor ül közénk. Barátok, ro­konok, egymást értő, becsülő emberek ők. Olyanok, akik adtak és adni akarnak még a világnak. Hasznosan múlatjuk az időt. Először „nyelvészkedünk", a szőlőművelés Kapos-Kop- pánymenti, illetve szekszárdi kifejezéseit vesszük sorra, az­tán politizálunk kicsit - ki, mikor, kinek mit ígért, ki ho­gyan látja a kiutat -, aztán is­mét „nyelvészkedünk", mert János bátyánk friss vöröset hozat fel. Mondanom sem kell, mindenkinek megvan a véleménye, s azt közli is. Okos érvek egészítik ki, viszik to­vább egymást. Azt mondják, ez a szokás János bátyámék- nál. Meg a tenniakarás. Ké­szen van kétszáz oldalnyi fa­lutörténet, ami még János bá­tyánk édesapja munkája, s Törő Gyurinak is van bőven anyaga. Összeállhatna szak­mai segítséggel Szakály mo­nográfiája, ám egy, a pénz hi- bádzik. De nem biztos az sem, hogy lenne a szülőhely, az eleik múltjára vevő és támo­gató. Keserű tény ez. Szomo­rúság. Egy pillanatra meg is csendesedünk. — Szakályban azt szoktuk mondani - emeli meg Törő Gyuri a poharát -, hogy a leg­nagyobb párt a fafaragók pártja, aminek hét évvel ez­előttől, ez első fafaragótábor­tól Ékes János bátyám (volt) a tiszteletbeli elnöke. Eleinte még maga is aktívan közre­működött és mindig ez a pince, ez a présház várta a tá­borlakókat történelemórákra, amelyeken Szakály és a Ka- posmenti emberek dolgos hétköznapjait, a falvak felvi­rágoztatását mutatta be. Nos, ez a tábor az idén pénz hiánya miatt nem tartatott meg, de a fafaragók, a barátok biztosí­tották a folyamatosságát az­zal, hogy ide a pince elé, ahonnan legszebb a pano­ráma, egy felkiáltójelet, a ba­rátság faragott fáját állítottuk. Jelkép ez, felhívás arra, hogy akik tehetnek a községért, azok - ugyanúgy, mint János bátyám - tegyenek is, mert csak a közös munka, a megér­tés vezethet eredményhez, megbékéléshez. Üzenet is ez a fa az elszármazottaknak - emelte meg hangját Törő Gyuri -, hogy akik jöhetnek, jöjjenek, s tegyenek e nagy le­hetőségek előtt álló községért. De köszönet is ez fa, amit Makrai Béla segítségével fa­ragtam, hiszen harmincötéves atyai barátság fűz János bá­tyámhoz, akinek nagyon sok Szakályból induló köszönheti a tájékozottságát. Most pedig elég a szóból, emelem poha­ram a tizenegy nap múlva hetven éves Ékes Jánosra! — Éljen! Egészségére! — Gyuri öcsém - már csak így mondom -, esperes úr, gyerekek! Nem nekem kell itt beszélni, de ha már szólok, akkor azt mondom, köszönöm a barátság fáját, ami nekem elégtétel meg gesztus is. Örü­lök, hogy a fiatalok így emlé­keznek meg rólam. Töltsétek! Igyunk! Ti meg hozzatok az esperes úrnak ennivalót, mert épp az előbb mondta a Tamás, hogy vinné az esti program­jára! Összekoccannak a poharak, majd pörkölt, köret, kovászos uborka, utána könnyű tésztájú mazsolás kuglóf kerül az asz­talra. Remekelt a Kovács Pista! Be is bizonyítjuk neki, de ha­gyunk még bőven Szabó Ru­dolf bátyánknak is, aki később ül közénk. Körbejár az üveg vacsora után néhányszor, hangosabb lesz a jókedv, talán már nóta is lenne a borban, Británszki Ti­bor bátyám érdeklődik, há­nyadán állunk a dalokkal. Sok biztatás nem kellene, de idő nincs. Van viszont helyette egy ígéret: legközelebb har­monikával jövünk mi, firká- szok, hogy aztán eldaloljunk mellette, vele néhány szép dalt János bátyánkkal, baráta­ival, a barátok emlékfájánál - barátsággal, barátságért. Ékes László Fotó: Gottvald Károly Jel a présház előtt Szerelmes levél Nincs mit titkolni tovább: szeretem a Magyar Állam Vasút Rt.-t. Akkor is, ha nehéz az új nevüket kimondani. Sze­retem őket, különösen a pécsi üzletigazgatóságot. Név sze­rint is meg tudnám mondani, hogy kit, csak nem akarom zavarba hozni az illető urat, aki egy kedves levéllel tisz­telte meg szerkesztőségünket. Nem a levél miatt szeretem a MÁV. Rt.-t, hanem azért, mert magára veszi a világ gondjait, s még mentegetőzik is amiatt, hogy nem tudja mindegyiket megoldani. Tán emlékszik a Kedves Olvasó, hogy a június 18-án megjelent Képtelen történet című írás­ban egy bizarr nap történeté­vel - pontosabban annak egy részével - voltam bátor trak- tálni. Arról szól, amit a néhai nagymamám - aki mindenre tudott valami fanyar népi böl­csességet - úgy szokott volt megfogalmazni, hogy „ha egyszer egy üzlet megindul, akkor nincs megállás". Úgy indult a dolog, hogy a „be­szélő rádió" egy órával előbb szólalt meg és ébresztett, öt teljes perccel mégis lekéstem a Szekszárdról Bátaszékre in­duló menetrendszerinti jára­tot. Ez így feketén-fehéren írva vagyon művemben. Mire a MÁV emígyen válaszol: „A 7 óra 50 perckor Szekszárdról induló vonatnak 8 óra 49 perckor csatlakozása volt Bá- taszékről, így Véméndre 9 óra 29 perckor az utasunk megér­kezhetett volna." Naná! Ép­pen ezt szerettem volna elérni, csak nem sikerült. Később a levél ekként mentegetőzik: „Azt, hogy az újságcikkben említett utas a Szekszárdról menetrendszerint 7 óra 50 perckor induló vonatot le­késte, és a menetrendváltozás időpontját elnézte, úgy érzem, hogy a MÁV-nak mulasztás­ként felróni nem lehet." íme a példa, amiért imádom a vas­utat. Olyan magyar, mint ami­lyen az a nap volt. Magára ve­szi egy kóbor állampolgár ré­mes napját, és aztán ex- press-ajánlott levélben érte­sít, hogy ő semmiről sem te­het. A számból vették ki a szót! A reményeim szerint öniróniától sem menetes tör­ténetben ugyanis világos, hogy a MÁV semmiről sem tehet. Sőt, mint az úttörők és a cserkészek együttvéve: ahol tud segít. Nincs vonat, de szól valaki, hogy azért van, és segí­tőkészségből kinyitja. A moz­donyvezető nem kap frászt at­tól, hogy Palánk után kihuhog egy nőszemély az üresnek vélt vonatból, s miután a nyílt pá­lyán megálltak, még tanácsot is kér, hogy mostan mi le­gyen? Hogy lehetne vissza­jutni Szekszárdra. Éreztem már akkor is némi kísértést, hogy bemutatkozzam, és megkérdezzem hasonló ka­landjairól. Ott, az üres szerel­vény mellett, távol a világtól, kavicsok között nem igazán optimális mélyinterjút készí­teni. Ha a mozdonyvezető magára ismer, jelentkezzék, akár beszélgethetnénk is. Kérem a MÁV Rt.-t hogy nemes jócselekedetük soráért - a mozdonyvezető le is segí­tett a vonatról! - egyik vas­utast se tolja le senki. Igazság szerint miattuk szeretem a vasutat, akkor is, ha a pécsi üzletigazgatóságnál elkelne egy kicsivel több humorérzék. Ja, a hét végén bármi meg­történhet, szombaton ismét utazom! Ihárosi Ibolya Csárdás Volt diáktársak, négyen, meglátogattunk egy ötödik cimborát, akit az élet mesz- szire, az Alföldre sodort. Bo- rozgattunk, beszélgettünk a régi kalandokról, Egérről, akit a diplomaosztás éjsza­káján az üvegajtón át dobtak ki a bárból, Ciláról, aki a vizsgaidőszakban mind­annyiunkhoz „kedves" volt, és Józsikáról, akit az utolsó évfolyamkiránduláson ott felejtettünk Kijevben. Hajna­lig diskuráltunk, nem sokat aludtunk. S nem kelthettünk üdébb látványt a hároméves uborkakonzervnél, amikor hazafelé jövet - délelőtt 10 körül - betértünk a Ke­leti-főcsatorna melletti csár­dába. — Kérünk 4 colát, és reg­gelizni szeretnénk, kolbászt, vagy ilyesmit... - szólítot­tuk meg a pulton könyöklő negyvenes hölgyet, aki, ha jól emlékszem, mintha ránk nézett volna, s talán a kéz­tartásán is változtatott egy árnyalatnyit. Rövid szünet után egy hosszabb szünet következett, majd így sóhaj­tott: — Ilyenkor ebédelni kell. Ekkor robbant be a helyi­ségbe élete párja, tökéletes ellentéte, a ciklon, a gömb­villám, és nyájasan eme sza­vakat hallatá: — Mi kell? — Kóbász kéne nekik - susogta minden idők leg- elbűvölőbb kaszírnője. — Kóbász nincs! Van csü­lök vagy babgulyás! Egye­tek! Mikor keltetek fel? Ilyenkor már ebédelni kell! Hol aludtatok? Sátorban? Még ott van a csipa a szeme­tekben! Megifjodva jöttünk ki a csárdából: három mérnök meg egy pályaelhagyó volt-mérnök, kortársak, 35 évesek. Több-kevesebb gyermekkel, jövedelemmel, beosztással és beosztottal rendelkezők. Kiléptünk megszokott környezetünkből, ahol is­mernek, és ennek megfele­lően viszonyulnak hozzánk, s íme ebben az alföldi cse­llóban kiderült, hogy „mit is érünk" valójában. Kelet-Kö- zép-Európa legtüneménye­sebb csapiárosa csöves csá­vóknak nézett bennünket. Olyanoknak, akik csórók, mosdatlanok és szabadok. Olyanoknak, amilyenek már sosem lehetünk. Wessely Balatoni nyár A jó öreg magyar tenger Hovatovább az ember - kivált­képp, ha szekszárdi - már nem is mer egy jót csobbanni a környék­beli vizekben. A gyanútlan für- dózőt ugyanis mindenféle strep- tococcusok és salmonellák várják kitátott szájjal a hullámok között. Marad tehát a jó öreg Balaton. A magyar tengert szerencsére még nem csukták be, s ha valaki csak a hétvégét szeretné eltölteni a tó partján - úgy, mint jelen sorok írója - akkor viszonylag olcsón megúszhatja a balatoni kalandot. A kemping Na, de hol aludjunk? Ez a leg­fontosabb kérdése mindazoknak, akik legalább két napra mennek nyaralni. A levegő ugyan este is meleg és szúnyogmentes mostan­ság a Balaton partján, de akit nem fog meg a szabad ég alatti hálózsákos alvás romantikája, az fedelet keres a feje fölé. A megbízható megoldások közé tartozik a kemping: tetszésünket azonmód megnyerte rendezett, kellemes külsejével a siófoki Aranypart nyaralótelep, ahol pénztárcájától függően válogat­hat a kedves vendég a sátor, a la­kókocsi, illetve a lakosztályhoz hasonlítható, minden kényelem­mel ellátott faházak között. A tó víztükre pedig ott csillog úgy hat méterre a telep kapujától... A Balaton Ugyanolyan, mint máskor, az­zal a különbséggel, hogy a rek- kenő hőség következtében most egy-két fokkal melegebb az átla­gosnál. Az idényre idegenfor­galmi szempontból eddig nem le­het panaszkodni, de mint azt So­modon János telepvezető el­mondta, az elmúlt évekhez képest van némi változás. Jórészt elma­radtak a lengyel és cseh fürdőzők, itt vannak viszont a kitartó né­metek. Tény, hogy ottjártunkkor is jórészt német szótól volt han­gos a Balaton ... Az árak > Nem olyan vészesek, mint azt az ember elsőre gondolná. A bol­tokban minden annyiba kerül, mint másutt, sőt, egyes üzletek­ben diszkontárakon lehet bevásá­rolni: egy üveg sör - nyugati - így kerül a szokásos hetven forint helyett hatvanba. A fagyi, ami ke­lendő a nagy melegben, gombó­conként 18 forintot kóstál. Az ét­termek persze drágák, s minde­nekelőtt a nyugati vendégekre specializálódnak. Somodon János jóvoltából sikerült bejutnunk egy ilyen exluzív helyre, a sóstói Pannónia éterembe: itt a főnök a középen elhelyezett rostnál saját kezűleg sütögeti a hússzeleteket, egy régi, szenes vasalóhoz hason­latos eszközzel... Időtöltés Ezt ismét csak a pénztárca szabja meg, az Aranypart nyara­lótelep például a fürdés mellett a programok sokaságával - pince­pörkölt-túrával, bécsi (!) kirándu­lással, stb. - várja az érdeklődő­ket. Aki pedig horgászni szeretne, az bátran keresse fel a Siófok mel­letti Ifjúság Kempinget: itt talál­ható ugyanis a balatonszabadi- sóstói horgászparadicsom. Az ezt bemutató üdvözlőlappal ér véget rövid kalandozásunk a Balaton partján. Szeri Árpád

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom