Tolnai Népújság, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
1994. július 16., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 László - bár ő nem fogyaszt -, hogy utána még jobban essen a bor. — Én nem vagyok boros - hárítja el a flaskát Lehel úr, kürt nélkül, (így mutatkozik be), Janka néni cseh-cipszer származású férje, aki ezúttal egy portré alanyává lett, amely Minker Tibor • keze nyomán elevenedik meg. Lehelné Rozsos Janka alighanem a tábor rangidős résztvevője, húsz éve Nagyszékelyben élő nyugdíjas kerámikus - már többször szerepelt, mint szerző is lapunkban. A szomszédos községből jár át rajzolni az alkotótáborba, jövőre talán kerámia-szekció is lesz a vezetésével. — Egyszer Nagy9zékelyben meglátogattak minket rajzos gyerekek - meséli -, mondtam nekik üljenek le, rajzoljanak velünk. A tanárnő, akivel jöttek, rögtön mondta az egyiknek: na te ügyes vagy, rajzold le Mátyás királyt. Erre a fiú lerajzolt egy indián fejet. De ezek a gyerekek nem ilyenek. Szeretek velük dolgozni, hamar jóba vagyunk egymással. — De itt van a Gyuri, őt ismeri? Fölfelé söpörte a lépcsőt, azért hagyta ott a főiskolát. Bősze György tolnanémedi nyugdíjas vasutas, 1948-ban kezdett a Képzőművészeti Főiskolára járni, de másfél év múltán, már ő sem talál maA bográcsnál: a polgármester gyarázatot rá, kimaradt. Naiv festőként tartják számon. A vasutas képzőművészek szervezett lehetőségei megszűntek, szívesen jön Pincehelyre, így nyár közepén egy hétre festeni. A szeptemberben rendezendő kiállításon, amely az alkotótábor termésének legjavát mutatja majd be, talán az ő munkái is láthatók majd. Az önkormányzat azt tervezi, hogy a kúria egyik helyiségében állandó tárlatot nyit a legjobb alkotásokból. A tábor egyébként nyitott, jövő szerdáig csatlakozhatnak az érdeklődők. -tóthAlkotás közben - Minker Tibor a gyerekekkel — Kettőkor tettem föl, kell öt óra neki - magyarázza a szakács, dr. Tóth László, Pincehely polgármestere az ügy - a borjúpörkölt - komolyságához méltó jelentőségteljes arckifejezéssel. — Öt és fél kiló borjúhús van benne, meg másfél kiló lábszárcsont - teszi hozzá, hogy mindenki tudja: nem árul zsákbamacskát. A helyszín - Kerner József pincéje -, mélyértelmű: nemcsak azt fejezi ki, hogy mélyvörös az otelló, vagy mélyen vezet a pincejárat, hanem azt is, hogy Pincehely elnevezése nem véletlen, s ez most a vendégek - a községben másodízben megrendezett amatőr képzőművészek alkotótáborának résztvevői - előtt is ékesen demonstrálva vagyon. A pörkölt rotyog, a házigazda már másodszor kínálja kinek a vöröset, kinek a fehéret, közben megérkeznek a gyerekek Minker Tibor, a tábor és az Art '999 egyik vezetőjével az élen, hónuk alatt rajztáblával, kezükben „termelőeszközzel". A gyerekek - Decsről érkeztek, az Art '999 támogatásával létrejött ottani rajzszakkör lelkes tagjai - kiülnek rajzolni a domboldalra, ahonnan a környéken talán a legszebb panoráma nyílik a falutól délnyugatra elterülő sík vidékre. Minker Tiborral pedig arról beszélgetünk, hogy mit jelent az artosoknak, és az amatőr művészeknek egy ilyen lehetőség. Az önkormányzat térítés nélkül ad helyet a tábornak, nem is akármilyen környezetben, a közelmúltban felújított csehfalvi kúrián. Az egyesület tagjainak augusztusban terveznek egy másik alkotóműhelyt, szintén a Magyari-Kossa kúrián, mivel ezúttal kevesen tudtak eljönni - a tavalyiak közül sokakkal nem sikerült az időpontot egyeztetni -, de most itt vannak a szakkörösök, akik kiszabadultak a kockológiá- ból, s most azt rajzolják, amit szeretnek, a tábor szabadiskola jelleggel működik. — Szeretnénk, ha a pincehelyi és környékbeli érdeklődők is bekapcsolódnának - fűzi hozzá Minker Tibor. Aztán hamarosan - mindenki megelégedésére - kiderül, mit alkotott dr. Tóth Tolnai honismerők Vácon A Honismereti Szövetség nevében Pest megye rendezte meg az Országos Honismereti Akadémiát, idén immár 22. alkalommal. Pest megyének, mivel nincs igazán megye- székhelye, a megye egyik kiemelkedő történelmi múlttal rendelkező Duna-menti városa, Vác adott otthont a rangos rendezvénynek. Ennek megfelelően lett a váci Diadalív - mint az ország, 1764-ben Mária Terézia városbéli látogatása tiszteletére emelt egyetlen ilyen építészeti műemléke - az akadémia jelképe. A váci akadémia - középkortól mindig jelentős iskolavárosról lévén szó - Ifjúság és Honismeret témakörével a hazafias nevelés egyik jelentős, ha nem legjelentősebb területének szentelte munkáját. Megyénket 10 honismerő (levéltáros, pedagógus és szerkesztő) képviselte. A rendezvény változatossággal ölelte fel honismereti oktatásunk múltját és jelenét, e nevelésnek iskolán belüli s kívüli színtereit (óvoda, általános iskola, középiskola, egyetem és főiskola), levéltárak és könyvtárak, táborok, szakkörök, pályázatok és kiadványok kapcsolódását ehhez a munkához, valamint az országhatáron kívül, sajátos környezetben dolgozó honismereti kutatók tevékenységét. Az idei akadémia - programjából is kitűnt - elsősorban módszertani segítséget nyújtott a honismerők lelkes táborának. A metodika eszközeinek föltérképezése, megválasztása és alkalmazása ugyanis az ifjúság körében végzett ilyen munkában elsődleges jelentősséggel bír. Tolnából két előadó: Kaczián János levéltáros „Általános iskolás honismeretei szakkör a Levéltárban" és Dr. Kolta László ny. tanár „Politikai diákperek Bony- hádon (1934-1948)" kitűnő kor- referátumával járult a szekcióülések eredményes munkájához. Az akadémia elméleti tevékenységét jól kiegészítette az a városnézés, amelynek a Géza király tér, a Levéltár, a Konstantin téren a püspöki székesegyház és palota, a helytörténeti kiállítás, a Pincemúzeum, a Hegyes-torony (váci vár) és a már említett monumentális Diadalív megtekintése volt a programja. De nem maradt el az az egész napos tanulmányút sem, amelyet vendéglátóink jóvoltából az idén választhatóan három útvonalon: Szent- endre-Leányfalu-Visegrád, Pót-Gödölló-Galgamente, illetve Nagymaros-Zebe- gény-Szob-Nagybörzsöny-Ke- mence és Ipolyság (Szlovákiában Sahy) járhatott végig az akadémia hallgatósága. A tolnaiak zöme a Szlovákiába is átvezető túra résztvevőiként Ipolyság főterén gróf Széchenyi István emléktábláját is megkoszorúzták, amelyet a hajdani Magyarország első (1820-ban megnyílt) Kaszinójának falán helyezett el az emlékező város annak tiszteletére, hogy őseik 1830-ban a nemes grófot Hont vármegye táblabírájává választották. Itt, a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf emlékére a hűvös esőben szabadon fölhangzott Szózat hangjaira a szemek csatornái is megindultak. A város magyar polgármesterének és számos kulturális vezetőjének baráti fogadása a Csemadok nagytermében pedig valamennyiünkben - határon innen és túl - erősítette azt a közös elhatározásunkat, mindenképpen folytatjuk, folytatnunk kell a nemzeti öntudatot ápoló ifjúsági és felnőtt munkánkat. Az Akadémia zárónapján országos küldöttgyűlésünk örömmel fogadta el vasi kollégáink azon elhatározását és szíves invitálását, hogy 1995-ben Szombathelyen találkozzék majd újbóli hasznos tapasztalatcserére a magyar honismerők lelkes és növekvő csapata. Simon Károly Rejtett értékeink Mikó György példázata (Folytatás a 10. oldalról.) — Mint partnert, elsősorban Ruttkai Évát és Tolnai Klárit említeném. Felejthetetlen volt velük játszani. Nagy színész egyéniségek között „nőttem fel", akiktől sokat tanultam. Köztük Bulla Elma, akivel a Szent Johannában játszottam. ő már akkor sztár volt. Ennek ellenére olyan szerény és olyan segítőkész, ami nekem fiatal pályakezdő színésznek nagyon sokat jelentett. A világ legjobb Johannája volt, s ami a legcsodálatosabb, hogy emellett a szenzációs alakítás mellet arra is volt energiája, hogy a fiatalokra odafigyeljen. Aztán példaképem Szabó Sándor, tőle „örököltem" - amikor külföldre ment - legnagyobb színpadi szerepeimet. Nagyon büszke vagyok a mai napig is, hogy amikor megkaptam az ő szerepeit, nem esett vissza a színházban a nézettség. Ő mindig a példaképem maradt, sokszínű játékáért, egész színészi tevékenységéért. — A sok-sok film és színpadi szerep után volt egy időszak, amikor nem láttuk Önt. — Nagyon bonyolult a mi világunk. Amilyen hamar felkapják az embert, ugyanúgy előfordul, hogy aztán „félreteszik" egy darabig. Abban az időszakban, amikor ez velem is megtörtént, összeállítottam egy önálló estet és bejártam vele az országot. Nagyon sokat jelentett ez számomra művészileg, s bevallom anyagilag is. Eljutottam a legkisebb falvakba, volt ahová többször is meghívtak, s az a szeretet, amivel fogadtak, erőt adott a továbbiakhoz. Imádom a verseket, azok az estek számomra életem legszebb időszakát jelentették. — Örülök, hogy rátért a versekre. Az Ön hangja talán ott érvényesül a legjobban, s a másik területen, ahol szintén nagy sikere van, a szinkron szerepekben. — A mi művészetünkben a hang a legfontosabb kifejező eszköz. A szinkron egy művészet, mert a színész egyéniségét, játékát úgy szinkronizálni, hogy az természetesnek hasson, az sokszor egy „rendes" szerepnél is nagyobb feladat. Sok esetben egy jól sikerült szinkron megjavítja, sőt tökéletesíti a szerepet. Sok olyan szinkron alakításom volt, amire azt mondták: „jobb mint az eredeti". — Ön a beszélgetés során sokszor utalt arra, hogy milyen fontos volt színészi pályáján a közönség szeretete, ám nem beszélt a szakmai elismerésekről. — Jászai díjas, Érdemes művész vagyok. S, hogy fellépéseim során rendre bemond- ták, hogy Kossuth díjas, azt jelenti számomra, hogy bár a szakma nem, a közönség megszavazta nekem ezt a díjat. Visszamenőleg már felesleges kutatni, hogy kin, mikor, miért múlt az, hogy nem kaptam meg, igaz szívvel mondom, a közönség szeretete kárpótolt érte, itthon és külföldön is. Egy példát említenék: a Kalevalával Finnországban szerepeltünk, olyan óriási siker volt, hogy mondhatom meghódítottuk a finneket, még TV felvétel is készült a darabról. — Jó érzés lehet ilyen népszerűnek lenni évtizedeken keresztül. Ön hogy éli meg? — Nagyon jól. Főleg azért, mert igazolja, érdemes volt ezt a hivatást választani, megmaradni olyannak, amilyennek a közönség megismert és megszeretett. A népszerűség egyébként arra ösztönöz, hogy újra és újra megfeleljen az ember a közönség elvárásának. — Jelenleg a Művész Színház tagja. — A színház társulatának 90 százalékát elküldték. Páran maradtunk a régiek közül. Várakozási állásponton vagyunk. Sajnos feladat az nincs, de reméljük, ha összerázódik ez a nívós társaság és igazi társulattá válik, akkor majd jó dolgokat tudunk csinálni. Szeretek jó csapatban játszani, többre, jobbra ösztönöz. — Szerepálmok? — Szerencsés voltam. Anélkül, hogy álmodtam volna, a legjobb szerepek hullottak az ölembe. Egy darabban játszottam egy néger fiút, akkor gondoltam arra, hogy jó lenne Othellót eljátszani. Aztán mégsem találkoztam a szereppel. — Szeretne ma fiatal színész lenni? — Fiatal szeretnék lenni. Fiatal színész nem szeretnék lenni. Nem jó idők járnak a színészetre. Úgy érzem, én elégedett lehetek a pályámmal, hisz már mint kezdő olyan parádés szerepeket kaptam, ami egész életemben végigkísért, s amiért hálás lehetek a sorsnak. — Mint néző, s művészetének tisztelője még hozzátenném, hogy mindezt tehetségének, sokoldalúságának, s az évtizedek alatt semmit sem kopott csodálatos hangjának is köszönheti. Sas Erzsébet A mai kor embere gyakran messzire megy azért, hogy törekvései igazolásául példaképet találjon, holott olykor a szűkebb haza is szolgálhatna követendő mintaképpel. Az utolsó másfélszáz esztendő egyik fő gondolata, a szociális gondoskodás máig ható igénye nálunk is megteremtette azt a férfiút, aki a szó legnemesebb értelmében szolgált. Mikó György nekrológjában azt olvashatjuk, hogy „1841. év ápril hó 17-én született Nagykanizsán, polgári származású szülőktől. Középiskoláit Nagykanizsán és Pécsett végezte, s ugyanott vétetett fel a pécsi egyházmegyei papnövendékek sorába. Mint kiváló tehetségű tanuló felküldetett a bécsi Pázmáne- umba a hittudományok elsajátítására. Girk György akkori megyéspüspök által 1866-ban pappá szenteltetvén, előbb Döbröközre, később Duna- szekcsőre küldetett káplánul, honnét 1869-ben (helyesen 1868-ban) a belvárosi plébániához helyeztetett át (Szek- szárdra). Ugyanezen év Szent Mihály napján szenteltetett föl az újvárosi templom (valójában egy hónappal később), s Kovács Zsigmond püspök őt nevezte ki e templom gondozójának, helyi kápláni címmel, míg 1884-ban a plebániahiva- tal megalakulásakor ő neveztetett ki plébánosnak. A folyó évben pedig alig pár hete a püspök a szekszárdi kerület esperesének nevezte ki". Az életrajzi adatok látszólag tehát szokványos papi pályát mutatnak, ismerjük azonban azokat a részleteket, amelyek élettel töltik meg az adatokat. Garay Alajos, aki mellett Duna- szekcsőn káplánkodott, már az 1850-es években valóságos kis szociográfiát írt a községről, amelyben szembeötlő volt számára az elesettek iránti részvétlenség. Amikor a tehetséges Mikó odakerül, felhívja figyelmét a társadalom helyben mutatkozó bajaira, s arra biztatja, hogy a majdani hatókörében tegyen meg mindent. Amikor az ifjú pap Szekszárdra érkezik, a helyi egyház számára botrányos fejleményekbe csöppen: a Remete-kápolna javadalmát évekig elsikkasztotta a gondnok, a kárt vissza kell fizetni. Erre egyetlen mód kínálkozik: az újvárosi plébániahivatalt nem alakítják meg - a végrendelkező adománya és kérése ellenére - azonnal, hanem másfél évtizedig szinte alamizsnáért kell szolgálnia Mi- kónak. Mindez cseppet sem zavarja, mert tudja, hívei nagy része oly szegény, hogy (Babits későbbi szavával élve) „még álmából sem ismeri, ami jó". Többnyire napszámból élnek, alig néhány mondhat magáénak kisebb szőlőt vagy telket. Az ottani iskola egy-egy termében 160 gyermek figyel a tanító szavára. Mikó észreveszi, hogy nyáron, amikor a szülők huzamosabb ideig aratni mennek, vagy a hajnali óra szólítja el és a kései hívja haza őket, a gyerekekre senki nem vigyáz. Ezért - ingyenesen és feleke- zetre való tekintet nélkül - szerény paplaka, illetve az iskola udvarán gyűjti össze őket. Minden pénzét arra áldozza, hogy legalább egyszer naponta meleg ételt kapjanak, s a rongyok helyett legalább foltosban járhassanak - akárcsak ő maga ... Ebben a nyári óvodának nevezett enyhely- ben nem egyszer 180-200 gyerek nyüzsög körülötte s hallhatja, amint játszik aristonján. Az akkor Szekszárdra hazajáró Herczeg Ferenc, aki még induló, tehetséges író, így örökíti meg Mikó Györgyöt, a rossz szivarokat szívó, foltos reverendájú papot. Karácson közeledtével, Advent idején meg-megindul évente a parasztszekér is, hogy az általa alapított Rongyos Egylet összegyűjtse a főleg ruhából álló adományokat. A Vasárnapi Újság nekrológja szerint „vagyonos híveit is rendszeresen megadóztatta szegényei javára és példát adott arra, hogyan lehet valaki szerény eszközökkel bár, de erős akarattal egy egész vidék szegényeinek segítő atyja". Száz éve, 1894. július 22-én halt meg Balatonfüreden, temetése egy nappal előbb volt, mint esperesi beiktatása lett volna. Dr. Töttős Gábor » ** .1,. «•»*<♦* T*. •' 'I „M s< ■ , 0 g<* Szabadiskolá a csehfalvi ** * V ■- \ >.. ■ r $**' Jf * ^ / • **'* / kúrián
