Tolnai Népújság, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-23 / 172. szám

Szombat, 1994. július 23.

TOLNAI NÉPÚJSÁG

9

Pandora „titkai"

Negyven év a gyógyítás szolgálatában

Bonyhádon nincsenek nagy hagyományai a balettnek. Mondhatni egyáltalán nincsenek. Ezért nem is meglepő, hogy a pécsi Művészeti Szakközépiskola tánc tagozatán tanulók között csupán egyetlen bonyhádi diák akad. Az viszont meglepő, hogy egyáltalán ott van. Az egyke bonyhádi neve Köllő Babett, akivel az iskolájáról, terveiről, addigi eredményeiről beszélgettünk.

— Milyen előképzettséggel vágtál neki a felvételinek?

— Nem mondhatom, hogy igazi, táncos előképzettségem lett volna, de foglalkoztam szertornával, így a megfelelő hajlékonysággal rendelkeztem ahhoz, hogy megpróbálkozzam a felvételivel. Jártam az általános iskolában színjátszó körbe is, ami szintén előnyömre szolgált a megmérettetésnél.

— Hogyan zajlott le a felvételi vizsga?

— Kétfordulós erőpróba volt a felvételi. Elsőként a hajlékonyságot vizsgálták, majd énekelnem kellett. Ezután - a második „menetben" - az iskola felsőbbévesei mutattak be táncokat, amiket viszonylag hűen kellett utánoznunk. Végül is sikerült megfelelnem a követelményeknek.

— Gondolom az új környezetbe nem volt könnyű beilleszkedni.

— Valóban. Az első időszak nagyon nehéz volt minden elsős számára, hiszen jellemző az iskolára a rivalizálás, az alsó és felsőbbévesek állandó összehasonlítása. Ez igaz a táncra és a közismereti tárgyakra is. Ráadásul a fizikai terhelést sem volt könnyű megszokni. Az első hetekben

olyan izomlázam volt, hogy a lépcsőn nehezemre esett közlekedni.

— Hogyan telik el egy-egy napja a művészeti szakközépiskola tánctagozatos diákjainak?

— Reggel 6-kor kelünk, s nem egész egy óra múlva az iskolában vagyunk. A két balettórát két néptánc követi, majd négy közismereti órán kell teljesíteni a követelményeket. Ezek után nemegyszer még szakmai órákon veszünk részt, aztán este jöhet a másnapi órákra való készülés.

— Úgy tudom, mindezek mellett még egy musical szerepet is tanulsz. Mi ez?

— Az iskolában színészetet is tanulunk. Nekem Füsti Molnár Éva a tanárom, aki a Pécsi Nemzeti Színház művésze. Miután a színház igazgatója lehetőséget adott arra, hogy a színészek is rendezzenek, ő ifjúsági darabot választott. Ez a könyv változatban és filmsorozatból is jól ismert Adrian Mole titkos naplója, amiben egyetlen elsősként kaptam szerepet. A darabban nem csak a szöveget kell tudnom, hanem énekelek és természetesen táncolok is. Pan- dorát alakítom, aki Adrian mindent megváltani akaró barátnője.

— Mennyire tudsz azonosulni ezzel a szereppel?

— Bár a magánéletben nem vagyok nagyon céltudatos, azért az iskolában törtetőnek kell lennem, ha valamit el akarok érni. Ez lehet, hogy csúnyán hangzik, de így van.

— Mikor mutatjátok be a musicalt?

— A próbák felénél tarunk körülbelül, de a színészeknek, és a végzősöknek már bemutattuk a musicalt. Persze az

igazi premierre még várni kell, sok próba előzi még meg a bemutatót. Talán késő ősszel már felléphetek benne a pécsi kamaraszínházban is, de az ifjúsági ház színpadán biztosan lesznek előadásaink.

— Ennyi minden mellett biztosan nincs sok szabadidőd. Ha mégis akad, mivel töltőd el legszívesebben?

— Nagyon szeretek olvasni, s ha tíz percem akad, hát azt is kihasználom arra, hogy néhány oldallal előbbre jussak egy-egy regényben. Az osztálytársaim némelyike ezen nagyon meglepődött, de számomra ez természetes.

— Említetted a céltudatosság fontosságát. Bizonyára nem jókedvedből vállalod a kemény rivalizálást társaiddal. Mika terveid?

— Még nem tudok teljesen biztosat mondani a terveimről, de úgy tűnik két dolog közül választok majd az iskola befejezése után. Az első a Színművészeti Főiskola. Tudom, hogy nem könnyű oda bejutni, de lehet, hogy megpróbálom. A másik elképzelésem pedig a hollandiai tánc- művészeti főiskola. Ha Pécsett tartani tudom balettből legalább a négyes szintet, és ehhez egy középfokú nyelvvizsgát is sikerül felmutatnom, akkor jó eséllyel pályázhatok oda.

— Most vakáció van. Bármennyire is szeretsz olvasni, nem hiszem, hogy csak a könyveket bújod naphosszat.

— Persze, most akad idő másra is. Segítek a szüleimnek, és viszonylag sokat utazom. Nemrég jöttem haza Zala megyéből, ahol néhány napot töltöttem barátnőmék- nél, aki egyben osztálytársam is. Most mi látjuk vendégül őt néhány napig Bonyhádon. Ebből talán látszik, hogy a suliban nem csak ellenségeket, hanem barátokat is lehet szerezni.

Még szerencse - gondolom magamban -, hiszen Babett nem tűnik éppen olyan alkatnak, aki jobban kedveli az ellenségeskedést a barátságnál. Egyébként mosolyogva vallotta be, hogy a legnagyobb ellensége a rettegett testsúlygyarapodás. A legnagyobb bánata éppen ezért az, hogy a kedvenc süteményekre jóformán ránéznie sem szabad.

Úgy tűnik, Köllő Babett- nek, alias Pandorának a legnagyobb titka a mindig mosolyogni tudás. Reméljük, hogy nagyon sokszor teheti ezt majd a színpadon is, amikor a publikum tapsát hallja.

Nagy László Fotó: Degré Gábor

Kiss István, műtős augusztus kilencedikén reggel nyolckor megkezdi a negyvenegyedik évét a megyei kórházban. Otthonában beszélgetünk. Lánya, Gabi szinte mindenórás, most már bármelyik nap megszülethet a második unoka. Ők is jelen vannak a férjével, és a két és fél éves Zsanival. A papa szeme fényével. Ha megszületik a másik, akkor már két kis emberke lesz a legfontosabb Kiss István életében. A kis Zsanett, mint valami beszélő pillangó csapong és csacsog a papa körül.

— Hogyan lehetséges, hogy valaki már negyven évet dolgozott és még mindig nem nyugdí- jas?

— Ötvennégyben, amikor

befejeztem az általános iskolát nem volt nagy választási lehetőségem. Édesapám betegen jött meg a hadifogságból, az orvos ajánlotta neki, hogy ne végezzen nehéz fizikai munkát. Ezért költöztünk faluról Szekszárdra. A kórháznál dolgozott édesanyámmal együtt. Az akkori igazgató mondta nekem is, hogy „gyere, gyerek, itt meglesz a jövőd". A konyhára kerültem, onnan csaltak át a szülészetre. A Csók főorvos akkor volt ott adjunktus. Már mint műtős vonultam be katonának, az alapkiképzést követően

mindvégig az egészségügyben dolgoztam. Leszerelés után már Szentgáli Gyula volt az igazgató, ő kérdezte, át- mennék-e a gégészetre. Nekem akkor igazán mindegy volt, hogy hol kezdem újra. Jelenleg a gyerekosztályon dolgozom.

— Mi ebben a munkában a szép?

— Ez egy nagyon nagy kérdés. Számomra fiatal koromban monoton munkának tűnt. Később rajzolódtak ki a szépségei, amikor oda kerültem, hogy a mandulaműtétek során gyerekekkel kezdtem foglalkozni. Akkor jöttem rá a munkánk lényegére és szépségeire. A gyerekek azon túl, hogy aranyosak, a leghálá- sabb betegek is. A kórházban műtét előtt csak kétféle ember van, aki fél, és aki nagyon fél - legfeljebb nem vallja be. A gyerek biztosan nagyon fél, de ha egy kedves szót szólok hozzá, már meglátszik az arcán, hogy én hogy viselkedtem vele szemben. A gyerekkel, ha megtalálja az ember a

megfelelő hangot - ez lehet kedvesség vagy szigor, gyereke válogatja - akkor nem fél, hanem bízik a felnőttben. Ha bízik bennem, meg tudom nyugtatni.

— S mi ebben a hivatásban a legnehezebb?

— Megtartani az emberi mivoltomat, hogy ne váljon gépiessé, embertelen rutinná a munka, másrészt meg, hogy saját magamat utánképezzem. Negyven év alatt, valamikor harminc éve egy nap voltam el továbbképzésen, amikor az akkori osztályvezető főorvos elvitt Pécsre.

— Hogyan lehet ezt megcsinálni egyedül?

—■_ Azok az orvosok, akik járnak továbbképzésre, átadják új tudásukat, hozzák magukkal az anyagokat, amiket itthon tanulmányozni lehet. Rengeteget fejlődik a műtéti technikai is, amelyekhez nekünk is alkalmazkodni kell és a műtő technikája is, hiszen van, ahol már lézerrel dolgoznak. A beteg be- és kitolása között az én felelősségem minden segédeszköz sterilitása. Az összes berendezés kezelését is ismerni kell. A gégészet egy kicsit más, abban

különbözik a többi szakmától, hogy a műtétek az én ölemben zajlanak le. A gyerek alszik, én irányítom a testét, a fejét, hogy az orvos tudjon operálni. Más műtéteknél csak felfektetem a gyereket az asztalra, megfelelő helyzetbe, és kiszolgálom az asszisztensnőt. Az operációknál én vagyok a szabad kéz, akitől közben is kérni lehet valamit. A gégészeten viszont én magam vagyok az élő beteg, hiszen ő alszik. Én fogom, tartom, mozdítom, ennyivel nehezebb.

— Tudom, hogy milyenek az egészségügyben a fizetések, biztosan lett volna mód váltani. Miért marad valaki mégis a pályán?

— Most mondjam, hogy megszállottságból? Az biztos, hogy családi háttér nélkül ezt a munkát nem lehetne csinálni. A feleségem is az egészségügyben dolgozik, érti miről is van szó. Nagyon fontos még, hogy az embernek legyen hobby-ja, ahol kikapcsolódhat. Számomra ez a kert, a szőlő, - kis kiegészítést is jelent a családi költségvetéshez - ahol a kisunokám is nagyon jól érzi magát, szeret ott homokozni. Ihárosi Ibolya

Fotó: Degré Gábor

Köllő Babett, alias Pandora

Évforduló előtt a Művészetek Háza

Sztárparádé félpénzen

Interjú Baky Péter igazgatóval

Emigránsbú

A II. világháború alatt a magyar, osztrák, német szellemi élet számos reprezentánsa élt az Egyesült Államokban. Sok író a harmincas években került ki, többnyire Hollywoodba, mások röviddel a háború előtt, vagy elején jutottak el Amerika áhított menedékébe. De nem érezték jól magukat az Újvilágban, annyira erős volt bennük a honvágy és kötődésük a közép-európai életformához. „Mit keresünk mi itt?" - fogalmazódott meg bennünk a rossz közérzet. Alfred Polgar, az osztrák vígjáték- és regényíró Dante szavaival jellemezte a cali- forniai álomgyárvárost:

— Hollywood olyan mint egy paradicsom, melynek bejárata fölött ott állnak e szavak: „Hagyjatok föl minden reménnyel, ti, akik itt beléptek".

A legtömörebben Anette Kolb német írónő fejtette ki az emigránsbút. A kérdésre, hogy érzi magát Amerikában, így felelt: — Hálásan és boldogtalanul.

Armin Berg, osztrák komikus a

New York-i Broadway-en sétálva odafordult barátjához, s idegenkedésének így adott hangot: — Idefigyelj! Az, hogy mi miért vagyunk itt, tudom. De miért vannak itt az amerikaiak?

E száműzetés-érzetet igen pregnánsan érzékeltette László Aladár, akinek pedig nem voltak anyagi gondjai: egyik történetét az ugyancsak magyar származású világhírű rendező, Ernst Lubitsch megfilmesítette. Egy délelőtt egyik barátjával bánatosan üldögéltek a hollywoodi Sunset Boulevard-on levő törzskávéházukban, amikor egyszerre megszólalt: — Tudod - mondta el- mélázva -, néha úgy jövök elő magamnak, mint az egyszeri parasztgyerek, aki odahagyta szeretett szülőfaluját, mert be kellett vonulnia.

— No és? Hogy jön ez ide?

— Szomorúan ücsörög a legény a kecskeméti kaszárnya latrináján és sóhajtozik. „Jaj, édesanyám!", nyögi búsongva. „Hányszor mondtad nekem, hogy menjek a háztól messzebbre kakáim ... Hát most már elég messze vagyok" ... Érted?

„Takaréklángon" működik az elkövetkező hónapban Szekszárdon a Művészetek Háza. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg is megtekinthető színesnyomat kiállítás és a szeptember 12-én megrendezendő tárlat között csak rendkívüli esetben várható program az intézményben.

— Visszatekintve az elmúlt idényre, azt gondolom, hogy színvonalas rendezvényeket biztosítottunk a város művészetkedvelő közönségének - mutatott rá Baky Péter igazgató. — Az évet rögtön egy igazi csemegével, egy amerikai magyar művész, Gárdonyi László koncertjével kezdtük. S ugyancsak koncerttel, Szakcsi

Lakatos Béla és Snetberger Ferenc fellépésével zártunk.

— A minőség a nevek alapján garantált, a kérdés csak az, hogy a közönség mennyire veszi - a jegyet?

— Az általános tendencia nálunk is érvényesül, s ez azt jelenti, hogy mind a kiállításokat, mind a koncerteket egyre kevesebben látogatják.

— Könnyű elhozni ide, Szekszárdra a rangos művészeket? Miként lehet őket megfizetni?

— Sehogy sem. A művészek nagy része - s lehet, hogy most ez nagyképűen hangzik - az én két szép szemem miatt jön a Művészetek Házába. Tény, hogy nálunk jól érzik magukat, olyan fogadtatásban

részesülnek, amit máshol esetleg nem kapnak meg. Remek a közönség és a hangulat is - ami csak a Művészetek Házára jellemző, nemcsak megye-, hanem országszerte.

— A pénz nem is számít?

— Akkor elárulom, hogy például Szakcsi Lakatos Béla egyharmad annyi összegért lépett fel nálunk, mint bárhol másutt az országban. Ezt azért tette, mert jól érezte magát itt.

— Az intézmény azonban nyilvánvalóan nem alapozhat erre a megoldásra, továbbra is a támogatásból kell megélnie.

— Méghozzá egy olyan helyzetben, amikor már most félig-meddig felborult a költségvetésünk. Ugyanis a jelenleg is megtekinthető országos színesnyomat kiállításnak - bár nagy visszhangot váltott ki, s megmozgatta a hazai képzőművészetet - megvolt az ára. A katalógus olyan sokba került, hogy utólag néhány dologról - koncertekről, illetve egy kiállításról - kénytelen-kelletlen le kellett mondanunk.

— Viszont nem kevés az erkölcsi nyereség...

— így van, s ha minden igaz, a színesnyomat kiállítás nemzetközi biennálévá alakul, fővárosi együttműködéssel.

— Mosf augusztusban lesz tíz éves a Művészetek Háza. Mit terveznek az évfordulóra?

— Mint ismeretes, az intézmény annak idején zsinagógaként működött. Az ötven évvel ezelőtti vészkorszakra emlékezve idén szeptemberben Holocaust emlékkiállítást rendezünk, méghozzá új módon. A kiállítás két részből áll, a megnyitót a Zsidó dallamok a zeneirodalomban elnevezést viselő koncerttel kötjük egybe.-szá-